Ismét a pocsolyánál

Az elmúlt pénteken ismét sötétben indultam útnak, hogy felkeressem a múltkori vízimadaras helyszínt. Most azonban hirtelen ötlettől vezérelve egy másik, nagyobb és talán mélyebb tavacska partján állítottam fel a sátramat. Még sötétben helyezkedtem el, nem volt megzavarható madár a közelben. Sajnos hamarosan kopogni kezdtek az esőcsöppek a ponyván és hideg északi szél is kerekedett. Két és fél órát kuksoltam a néha zuhogásig erősödött esőben anélkül, hogy bármilyen madarat láttam volna. A napkelte csak fénytelen derengésként mutatkozott, de aztán mégiscsak nappal lett valahogy. Amikor végre megszűnt az égi áldás, két szürkegémet pillantottam meg elsőként, amint végigsétáltak a túlsó parton.

Odébb-odébb szálltak és néha fogtak is valamit.

Később megjelentek a gólyák, de csak a fehérek. Ők kevésbé voltak óvatosak.

Egyikük szinte még a sátramba is bekukkantott.

Az apróbb madarak is mozgolódni kezdtek. Egy sárga billegető a víz felett repkedve szedegette a rovarokat a fűszálak hegyéről.

A kis lilék hangos csapatban érkeztek és gyors nekiiramodásokkal szaladtak körbe a víz mentén. Bár a földön vaskos a kinézetük, meglepően hosszú, sarlós szárnyaik miatt röptükben karcsú hatást keltenek.

A billegetőcankónak csak egy kissé kellett volna közelebb jönnie, hogy jó kép szülessen róla...

Egy bíbic legyőzte félénkségét és kellemes távolságból hagyta magát fényképezni.

Egyetlen nagykócsag tette tiszteletét a pocsolyánál, de mindvégig megtartotta azt a távolságot, amelynél nehéz jó fotót csinálni.

Szerkők és sirályok is szép számmal mutatkoztak, de csak távoli, érdektelen képeket engedélyeztek. A fények időközben elvesztették varázsukat, egyre bántóbban verődtek vissza a vízről, be kellett fejeznem a fotózást, amelyet szép élményként fogok megőrizni emlékezetemben. De azért nagyon jó lenne eljutni egyszer egy igazi vízimadár-paradicsomba!