KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. november 7., kedd

Egérhasznosítás

Mint minden ősszel, most is megjelentek az egerek a melléképületeinkben. A feleségem azonnal kiszagolta őket és határozottan felszólított, hogy kezdjek hozzá a kifogásukhoz. Felcsaliztam hát az egérfogókat és azok tegnap reggelre két kis szürke halálát okozták. 
Ha bárkit megkérdeznék, hogy mit lehet kezdeni két döglött egérrel, gyaníthatóan nem kapnék értelmes választ, én viszont tudtam a módját. A kis mihasznákat kivittem a lesemhez azzal a szándékkal, hogy madáreleségként szolgáljanak.
Rosszul indult a kaland, mert a közelben ólálkodó ölyvet már az érkezésemmel elriasztottam. Nagy vijjogással repült el abba az irányba, ahonnan szemmel tarthatta a kunyhóm környékét. Tudtam, hogy hosszú várakozásnak nézek elébe, mert a bizalmatlan jószág sokáig nem fog visszatérni. 
Az első órában csupán a cinegék sürgölődtek, aztán berepült egy szép hím karvaly és leült az itató szélére.


Úgy láttam, hogy fürödni készül, azonban a fényképezőgépem kattogása elriasztotta.


Ott maradhatott a közelben, mert a kis madarak mozgása teljesen megszűnt. Majd csak visszatér! -gondoltam ás vártam tovább. Délnek húzó darvak hangos krúgatását hallottam, de a kuckómból nem láthattam őket. Három csapat is elvonult és egyszer vadlibák hangjára is felfigyeltem.
Elmúlt dél. Már mardosott az éhség, de nem hagyhattam hasznosítatlanul az egereimet. :)
A hím ölyv eljött körülnézni, de szinte lopakodva, jó távol ült le, aztán némi időhúzó tollászkodás után továbbállt. 
Sokáig nem történt semmi, aztán megjelent három tyúkocska. Idegesen szaladgálva szedegették a magokat.


Egyszer csak hirtelen nagy robajjal felrepültek. Tudtam, hogy ragadozó rettentette meg őket. A távolban, a lombok között fel is fedeztem a támadást elvétett héját.


De jó lenne, ha beülne elém az itatóba! - reménykedtem, de erre hiába vártam. Az ölyv azonban ismét közelebb lopakodott és oldalt, a fenyő ágak takarásában foglalt helyet. Hangtalanul várakozott. Talán a párja elől bujkált.  Aztán végre támadásba lendült, de a fák fedezékéből olyan hirtelen tűnt fel, hogy csak a megérkezés utolsó fázisát sikerült elkapnom.


Egyik lába az egeret markolta. Szinte csodálkozva nézett körül: - Itt már nem csak csirkét, hanem egeret is felszolgálnak?


És egerészhez illő gyakorlottsággal fogott hozzá kedvenc eledele elfogyasztásához.






Mintha csak a kedvemért pózolna, előzékenyen oldalra fordult zsákmányával.


Egy gyors mozdulat és a szegény egérke megindult utolsó útjára.




Az egérfogóban elpusztult kis szürke sorsa az én közbejöttöm révén végül egy ragadozó madár gyomrában teljesedett be. Az ölyv elégedetten nézett szét.


Az ízletes előétel után azért a csirkehús is jól esett neki. A főétel elfogyasztásnak látványos mozdulatai már az előző bejegyzéseimből ismertek lehetnek. 




Éhsége csillapultával egyre gyakrabban tartott étkezési szünetet a szép ragadozó madár.


Sejtettem, hogy menni készül, így csináltam róla egy búcsú képet, miután tényleg faképnél hagyott.


Az ölyv urasan beebédelt, én meg éhesen vártam, hátha tartogat még számomra valamit ez a szerencsés fotózás? Csak néhány szajkó jött kukoricázni, egyikük viszont egy kis husikára vágyott.


Az is szerencse, hogy nem az ölyv előtt érkezett, mert akkor az ő lakomája lett volna az egérke. A tuskóra helyezett másik példányt azonban sem az ölyv, sem a szajkó nem vette észre. Őt eljövetelemkor elődjének helyére fektettem. Ott biztosan megtalálja majd a hús maradékáért betérő valamelyik ölyv és akkor a második egérke is hasznosulni fog.
Öt órán át tartott ez a lesezésem. Minden betérő madár megrakhatta a begyét nálam, csak én maradtam éhes délidőben. Sajnáltatni azonban nem szeretném magam, mert a koplalás árán régóta vágyott képekkel gazdagodtam. Megérdemlik, hogy kissé felnagyítva is megmutassam őket.




Ölyveim ne féljetek, csak jöjjetek bátran! Lesz még csirkehús és lesz még egér máskor is számotokra! 

2017. november 2., csütörtök

Takarítás idején

Ma reggel a feleségem bejelentette, hogy délelőtt takarítást tervez és jobban teszem, ha ezalatt nem lábatlankodom odahaza. Nem ellenkeztem, mert annyira tisztelem ezt a háztartási munkát, hogy a szememet sem merem ráemelni. Kaptam hát a fényképezőgépemet és autóba ülve nekiindultam a határnak. Majd csak lesz valami! Sajnos, csalódnom kellett, mert nagy utat bejárva még őzeket sem láttam. Mi mást tehettem, a lesemhez vettem az irányt. Kiszórtam a magokat, húst tettem az ölyveknek, majd elvackoltam a kunyhómban. Amire nem számítottam: a bágyadt napsütés melege pajkos bodobácsok százait mozgósította kis házikómban. Piros bogarak mászkáltak mindenütt, a falon, a fejem felett, az ablaküvegen, még a nadrágom szárába és a nyakamba is jutott belőlük. Sebaj, egy idő után megszokja őket az ember!
Sokáig csak a cinkék mozgolódtak, később egy fakopáncs törögette szorgalmasan a napraforgó magokat egy fatuskó alkalmas hasadékába szorítva.


Kisvártatva átrepült az ölyv anyó, szemrevételezte a csalit és megült a közelében.


Megjött a párja is és élénk sipítozásba kezdtek. Szokás szerint a tojó fogott hozzá először a falatozáshoz.


Bár ő volt a hús közelében, tartott a párja támadásától és a mozgását szemmel tartotta.


Jóízűen lakmározott.


Időnként tartott egy kis szünetet, hogy a hím mozgását figyelhesse. A sűrűn repkedő bodobácsokból neki is jutott egy. :)


Meglepően hamar abbahagyta a falatozást és szárnyra kapott.



Most nyilván a hím következik - gondoltam és az ujjamat a kioldógombon tartva vártam a megérkezését. Hiába, mert üres maradt a hely a húsnál. A vijjogást távolról hallottam és az idő múlásával az nem is közeledett. Bár nagyon furcsállottam a dolgot, mégis maradtam.
És akkor váratlanul berepült egy régen látott fiatal karvaly tojó és leült az itató szélére, csupán két méternyi távolságba. Egy gyors portré készült...


... aztán felugrott és beült a vízbe.


Nem merült meg, csak nézelődött...



... és végül elröppent. Nem tagadom a csalódottságomat, ennél többet reméltem, ha már nagy örömömre hosszú távollét után váratlanul megjelent. A szárnysurrogásból ítélve nem repülhetett messzire... És valóban, pár perc múlva visszatért és visszaült a fürdőbe. Ezúttal alapos tisztálkodásba kezdett. A víz nem lehetett 5 foknál melegebb, nem szívesen cseréltem volna vele! 









Az alábbi képen éppen belepislogott a nagy pancsolásba. Talán víz került a szemébe?









Annyira közel zajlottak az események, hogy a tükörképét sehogyan sem tudtam a fotóra varázsolni. 
Túl sokáig nem élvezte a szabadtéri wellnesst, hamar továbbállt. Egy fenyő magasában terítette ki a tollait, hogy megszárítkozzék.


Csak ekkor figyeltem fel a tuskón megmerevedett fakopáncsra. 


Talán fél órát is eltöltött ebben a védekező pózban mozdulatlanul, mire valahogy megbizonyosodott, hogy nincs már ott a karvaly és el mert repülni. 
Ölyv úr valami oknál fogva nem jött, de nem bántam. A régen látott karvaly bőven kárpótolt a távol maradásáért. Mivel végképp egyedül maradtam, (ha a bodobácsok vidám társaságát nem számítom) így én is a távozás hímes mezejére léptem. Hazaérve jó ebéd és persze rend és tisztaság fogadott. Elégedetten mondhatom, hogy egészen kellemesen vészeltem át ezt a takarítást.