KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. július 26., szerda

Őzek után járva

Kis jóindulattal szólva már július végét tapossuk. Lassan beindul az őzek üzekedése, ideje volt hát, hogy szétnézzek a réteken! A sokéves gyakorlatom szerint ez korai kelést jelent, hogy a napkeltét már a terepen élvezhessem. Ma is így történt, erre ez a kép a bizonyíték:


Az éles reggeli fényben, a szalma bálák mellett fel is fedeztem egy keresgélő bakot.


Idén első alkalommal megfújtam a sípot, amellyel a suta vágyakozó hangját utánoztam. A bak megindult és olyan hevesen közelített, hogy alig tudtam követni az élességállítással.


A közelebbi képek már nem sikerültek és az állat is ráébredt a szomorú valóságra...
Egy magas fűvel benőtt rét túlsó végén egy másik bak szimatolgatott. A bokrokat, fákat fedezékként használva megindultam felé. A szél éppen felőle fújt, így eléggé meg tudtam közelíteni. A síp még a zsebemben lapult, de az őzbak anélkül is éppen felém tartott és egészen közel jött. 


Csupán egy fotót engedélyezett, majd messzire vágtatott és ott méltatlankodott a csúf tréfa miatt.
Egy másik tisztáson már szerelmi játék zajlott.



A suta még nem állt készen, ezért faképnél hagyta udvarlóját, akit a sípolásom a közelembe csalt. Persze csak amíg rá nem jött az átverésre...


Ezután egy kukoricás mögötti rétre igyekeztem, amikor a nagy fűből hirtelen felugrott egy őzgida.
Ott magasodtam előtte teljes életnagyságban, mégsem szaladt el, csak kővé meredten nézett.


Megérezhette, hogy nem akarom bántani. Nyugodtan nézelődött.


Tett néhány tétova lépést a kukoricás felé. Azt hittem, hogy eltűnik benne, de maradt.


Én is alig mozdultam, csupán annyit, hogy jobb hátteret találjak. 


Addig hátráltam, amíg egy kukorica levél zöld színét a képre tudtam csempészni.


Sokat kattintottam, mert tudtam, hogy akár egy szem elé tévedt kalász elronthatja a képet.


A gida nyugodtan nézelődött.


Miközben örültem, hogy a kicsi őz ilyen békésen tűri a jelenlétemet, azon gondolkoztam, mi lehet a magyarázata a viselkedésének?


Talán az járt az eszében: "Anya meghagyta, hogy itt várjak rá. Nem mehetek el, mert akkor nem talál meg és én még kicsi vagyok, anya nélkül nem boldogulok! Ez az ismeretlen kattogtató valami nem bánt, nem is mozdul, tehát szót fogadok anyának és maradok."


Okos, szófogadó kis gida! - mosolyodtam el. És valóban, a kicsi jószág megindult arrafelé, ahonnan felriasztottam.


Így legalább néhány virág színesíti a képeket.


Jobbra tartott, így lassan ellenfénybe fordult.


Igyekeztem minden mozdulatát elcsípni.


Lassan, nyugodtan mozgott, meg-megállva.


Időnként megtorpant és felém nézett. De lehet, hogy az anyját várta a mögöttem húzódó kukoricásból.


Mindig dicsérem a "gumiobjektívem" használhatóságát, most is felváltva készítettem egész alakos és portré képeket.


A kis állat nyugalma, bizalma teljesen meghatott.


Jó emberismerő lehet, hogy így megbízik bennem! - mondhattam volna, de valószínűbb az, hogy nem találkozott még (rossz) emberrel.


A bájos kis jószág mindvégig 6-8 méternyi távolságban mozgott körülöttem.


Már vagy húsz perce tartott ez a kerülgetős játék, szinte szégyelltem magam, hogy visszaélek az állatka jóhiszeműségével. 


Egyszer aztán megindult a nádas felé, a sűrűbe.


Azt hittem, hogy utoljára látom, de nem sietett, inkább bekapott néhány ízletes falatot.


Végül mégis megfordult és a száját nyalogatva a kukoricás felé vette az irányt.


Még onnan is visszanézett, talán azt várta, hogy én lépjek le. 


Mivel ezt nem tettem, szép komótosan besétált a kukorica sorok közé és eltűnt. Gyorsan én is továbbálltam, hogy ha akar, visszatérhessen. 
Harminc percig figyelhettem és fotózhattam a gyönyörű kis gidát. Ha hagyta volna, akkor sem nyúltam volna hozzá, hiszen akkor az anyja már nem fogadta volna vissza. Így biztos vagyok benne, hogy nem zavartam meg a kapcsolatukat.
Óvatosan kilestem arra a rétre, ahová igyekeztem, amikor a gidával találkoztam. Egy ott kutakodó újabb bakot sikerült becsalnom.


Három becsalt bak, egy tartózkodó suta és egy béketűrő gida az üzekedési időszak elején. Kezdésnek nem rossz!

2017. július 19., szerda

Újra a gémeknél

Néha nem árt a régi naplóbejegyzéseim között tallózni. Nemrég olvastam egy régebbi kalandom leírását és újra átéltem az akkori örömteli izgalmat, amely a gémek tanyáján ért. Vajon zajlik-e még ott a mozgalmas madár élet? 
De jó lenne ismét hasonló élményeket szerezni! Addig-addig forgattam a fejemben a gondolatot, amíg elhatározásra jutottam: felkeresem a régen látott helyet. Kirándulásnak is megteszi...
Két órányi autózást követően értem a helyszínre, ahol biztató madárlárma fogadott.
Fiatal szürkegémek ültek a fűz bokrokon.


Másutt kócsagok is feltűntek.


Odébb fiatal bakcsó őrködött egy kárókatona és kócsag társaságában.


Az üstökösgémek kissé távolabb gubbasztottak.


Felettem kanalasgémek húztak át. Korábban sosem láttam még ezt a fajt.


Végre összehozott velük a sors! Gyönyörű madarak, egyszer jó volna közelről látni őket!


A rétről kacsák csapata emelkedett a levegőbe. Nagy távolságban repültek, nem is kattintottam rájuk. De hirtelen egy újabb, eddig sosem látott faj egy szép példányán akadt meg a szemem. 


Utólag a madárhatározóban keresgélve bütykös ásólúd tojójaként azonosítottam. 
Láttam még átrepülő bakcsót, ...


... üstökösgémet, ...


... kiskócsagot szép számmal.


Ez utóbbiak igen aktívan mozogtak, jöttek-mentek a vékony fűzfa ágakon. 



A fiatal madarak valósággal megtámadták az élelemért a felnőtteket.




A bakcsóknál ugyanígy zajlott az élet.


Egy nagykócsag mozdulatlanul gubbasztott, ...


... egy másik a szomszédok miatt izgatta fel magát.


Lassan esteledni kezdett. Újabb mozgolódás támadt: megkezdődött az éjszakázó helyek keresése.





A lenyugvó Napot fák takarták előlem, de visszfénye nyugaton rózsaszínre színezte az eget. 


Még néhány percig tartott ez a látványosság, addig igyekeztem minél több képet készíteni a szálláshelyükre ereszkedő madarakról.






Hazafelé tartva búcsúzóul még megörökítettem a csatorna vízén visszatükröződő alkonyi fényeket.


Mégsem ez volt az utolsó aznapi fotóm. Útközben még feltűnt egy út menti fára telepedő gólya. Úgy látszik, a cseperedő fiókák miatt már nem fért el a fészkében.


Megérte az autózás, mert élménydús délután és csodás este gazdagította fotós élményeimet. Különösen az alkonyi képeknek örülök.