KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. május 28., csütörtök

Kuvikos kaland

Bármilyen csalódott voltam, utólag mégsem bizonyult teljesen haszontalannak a lila virágos, lakatlan kotoréknál ücsörgés! Azon túl, hogy a természet kebelén kellemesen érezhettem magam, a körülöttem repkedő színpompás madarak látványától kedvet kaptam az utóbbi években méltatlanul mellőzött gyurgyókák fényképezéséhez. 
Most egy kicsit talán másképp, mint azelőtt: nem csak a madarakra koncentrálva, hanem többet mutatva a környezetük szépségéből is.





Éppen a gyurgyalagokra lestem, amikor egy közelben vadászó cigánycsuk hím pár pillanatig megült a közelemben.


Felfedeztem, hogy a közelben tanyázó hantmadarak éppen mostanság reptetik ki a fiókáikat.

Hantmadár fióka etetésre vár
Hantmadár tojó
Az egyik estébe nyúló róka(lyuk)leséskor ért az igazi meglepetés: egy zsákmányra leső kuvikot vettem észre a távoli magaslaton. Ez felvillanyozott. Sejtettem, hogy nem csak véletlenül járt arrafelé, állandó leshelye lehet ez a pont, akkor pedig rá lehet készülni!
Esős, szeles, zivataros idők jártak, de egyik este alkalmasnak ígérkezett az első próbálkozásra. A szokásos felszerelést lessátor alá rejtve, vakuval felfegyverkezve rejtőztem el a domb aljában. Mindjárt kezdetnek bosszúság ért: készülődés közben szétesett a vaku hosszabbító zsinórom, ott helyben, a sötétben, szerszám nélkül nem tudtam megjavítani - világítás nélkül maradtam. De maradtam, mert kíváncsi voltam, vajon megjelenik-e a kuvik? Mindenütt sötét felhők gyülekeztek, csak éppen a domb mögött fehérlett egy világos folt, túl nagy kontrasztot teremtve. Nem baj, csak a madár jöjjön! A korábbi észleléshez képest kis késéssel ugyan (talán csak annyival, amennyivel a nappalok hosszabbodnak), meg is jelent őkelme! 


Izgatott volt, talán az előző éjszakák esőzései miatt túlontúl kiéhezett, mert nem is maradt sokáig. A sátor hátsó kémlelő nyílásán át láttam, hogy a fűben bogarászik, a ciripelő tücsöknép közül szedi áldozatait. Ott nem fényképezhettem, amikor meg újra elém került, már túl sötét lett, így be kellett érnem az addigi pár kattintással. De számomra az volt a legfontosabb, hogy a kuvik ott járt és máskor is megtalálható lesz!
Tegnap ismét bevetésre indultam, ezúttal már üzemképes vakuval. A jobb kép érdekében most közelebb tettem le a sátrat a madár megszokott ülőhelyéhez. Volt ebben némi kockázat, mert szerencsétlen esetben a domb esetleg eltakarhatta volna a kis bagoly testének egy részét.
Szerencsére nem így történt! Megérkezett és viszonylag jó helyre ült...


... nyugodtan tűrte a vaku villanását és hagyta magát fényképezni. Elröppent, de hamar visszatért, ha lehet, még jobb helyre.


Eleinte bal felé kutatott, ...


majd ismét a sátram mögötti tücskös rétet fürkészte tekintetével.


Leugrott zsákmányért, aztán megint elfoglalta a figyelő állását.


Ezzel vége is lett a fotózásnak, mert a növekvő sötétségben az automata élességállítás működésképtelenné vált, a szemre történő élesítés pedig sikertelennek bizonyult.
Jó kis kaland volt, örülök a képeknek, de leginkább annak, hogy újabb kuvikos terveken agyalhatok. Merthogy a kuvikomnak párja, sőt  fiókái is lehetnek és lassan azok is kirepülnek ám!!!

2015. május 22., péntek

Virágok között

Bár mostanában többnyire a kis rókák körül forogtak a gondolataim, a májusi rét virág özönét volt időm megcsodálni. Főképpen a háttér-mosó régi objektívem képességeit próbálgattam ebben a témában.

lila ökörfarkkóró árvalányhajjal


lila ökörfarkkóró rózsaszínben
lila ökörfarkkóró fehérben
mezei zsálya
erdei gyöngyköles
lenvirág
mezei zsálya lila és fehér változata
boglárkák lila háttérrel
vizililiom
réti kakukkszegfű
És a kis rókákkal mi történt? Nos, hiába üldögéltem még pár napon keresztül este-reggel a régi kotoréknál, a kölykök nem mutatkoztak többé. A nyomaikat minden alkalommal megújulva találtam, de, hogy mikor jártak ott, az rejtély maradt. Hiába, kiokosodtak és túljártak az eszemen. Már haza is vittem az évek óta használt egyszerű mellvédet, amikor kaptam egy tippet egy ismerőstől. Egy másik lakott kotorékot ajánlott a figyelmembe, ahol pár napja hancúrozó kölyköket látott. Új reménnyel eltelve mentem a megadott helyre és azonnal beleszerettem. A mezei zsályák között látszott a frissen kikotort föld. Csodás helyszín! Végre egy szépérzékkel megáldott róka család! 


A lyuknál tyúktollak jelezték, hogy jó étvágyúak az ott lakók. Sebtiben felállítottam a fedezéket és megkezdtem az újabb "ülésszakot". A közelben gyurgyalagok tanyáztak. Hallgattam gurgulázó hangjukat, bámultam ringó röptüket, a fészkelő helyekért folytatott légi harcukat. Néha megültek a szép virágos környezetben.



Pár napon keresztül újabb hosszú órákat töltöttem ott, reggeli, majd estig tartó délutáni műszakban és vártam a kis rókák megjelenését a virágok között, de hiába. Egy éjszakai kiadós eső után aztán átvizsgáltam a helyszínt és egyetlen kicsi lábnyomot sem találtam. Ezzel bizonyossá vált, hogy elkéstem! A kölykök már szétszéledtek. 
Kár! Pedig milyen szép képek készülhettek volna...


Furcsa, fáradságos volt az idei róka szezonom, sok üresjárattal, hiábavaló várakozással. Csak egyszer alakultak kedvem szerint a dolgok, ahogyan azt az előző bejegyzésben leírtam. Abból a sorozatból maradt még két, eddig nem közreadott kép. Ezekkel búcsúzom a 2015-ös róka évjárattól.



Mindenesetre, ha rajtam múlik, a jövő évi kölyköket a lila virágos kotoréknál fogom várni.:)

2015. május 12., kedd

Türelem rókát terem

Tavaly kis rókák nélkül maradtam. Éppen ezért idén kettőzött igyekezettel kerestem a kotorékokat. 
Nagy volt az örömöm, amikor apró lábnyomokat találtam a két éve lakatlan régi rókavár homokjában, méghozzá sokat és nagyokat. A róka ovisok már nagy csoportosak lehetnek! Hurrá! A terepviszonyok a betemetések, majd az ismételt kikaparások eredményeként megváltoztak. Új helyet kellett keresnem, ahonnan lehetőleg minden kijárat szemmel tartható és nem csak a reggeli, de az esti fényben is jó. Szokásom szerint kitettem a már sokszor bevált egyszerű fedezéket és eltávolítottam a rálátást leginkább zavaró kórókat.
Gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a vadőr, vagy a gazdák felfedeznék és ismét betemetnék a róka család otthonát. Ez a gondolat befészkelte magát a fejembe.
A korábbi tapasztalataim szerint a kölykök a reggeli órákban járnak ki, így másnap fél hétkor már el is foglaltam a leshelyemet.
Az első három óra eseménytelensége nem kedvetlenített el, majd csak felébrednek és előbújnak a kis hétalvók! A kihagyott reggelit nehezményezve korgott a gyomrom és még vizet sem hoztam magammal, mert gyorsabb „ügyintézésre” számítottam. A kinyitható szék vas váza pedig egyre jobban törte az ülepemet. Sebaj, délig maradok! A nap már magasan járt, fénye egyre kevésbé volt alkalmas jó kép készítésére, de nem bántam. Csak az érdekelt, hogy meglássam végre a kölyköket, még mielőtt a lapátos emberek megjelennek.
Elhangzott a déli harangszó. Távozás előtt elsöpörtem a homokot és kutyaeledelt hagytam a kotoréknál, hogy lássam a nyomát, ha az ebédidőmben kijönnének a rókák.
Egy óra múlva mindent változatlanul találtam. De jó, nem maradtam le a rókákról! Majd a délutáni meleg kicsalja őket a föld alól! – bizakodtam és tovább várakoztam. Az első órák még kellemesen teltek, figyeltem a kakukkok repkedését, hallgattam a hangjukat. Ha igaz lenne, hogy annyi évet élünk, ahány a kakukkolás, akkor én a világ legöregebb embere lehetnék, merthogy egész nap be nem állt a csőrük.
A nap már égető sugarakat szórt, de az élénk szél mégis hűsített. A kis rókák nem akartak mutatkozni. Kezdtek kétségeim támadni, de nem adtam fel, nehogy lemaradjak a „történelmi” kijövetelről. Eseménytelenül teltek az órák. Apránként elkortyoltam a kávémat, elrágcsáltam két almát és megiszogattam a vizemet. A székem egyre keményebb lett, ahogyan az árnyékom hosszabbodott. Napjában egyszer ki kell jönniük. Minél több idő telt el nélkülük, annál biztosabb, hogy elém kerülnek, csak ki kell tartanom.
Majd a szép alkonyati fényekben jönnek ki! – vigasztaltam magam. Azok is eljöttek, a kis rókák viszont nem. Amit azelőtt elképzelni sem tudtam volna magamról: az ebédidőt leszámítva összesen tizenkét órát ültem a lesen! Új egyéni rekord! Ez már komoly sport teljesítmény, a kitartás és az „ülőképesség” próbája. És mindez hiába! Haragudtam a kis rókákra, de leginkább magamra. Elhatároztam, hogy másnap ki sem ülök, csupán ellenőrzöm a helyszínt.
Így is történt. Fél tíz tájban éppen a kitett kutyakaja hűlt helyét és a lábnyomokat vizsgálgattam, amikor a tíz méternyire lévő üreg bejáratánál egy kis róka üstökét pillantottam meg, amint nekem háttal állva szemlélődött. Gyorsan belopóztam a fedezék mögé és vártam, hogy megmutassa magát a kicsike. Sokáig téblábolt, óvatoskodott, de végre kijött. Amire előző nap tizenkét óra kevés volt, az most öt perc alatt megtörtént: elkészült az első kép az idei első kölyökről!


Ennél több nem is kellett. Hazatérve örömmel értesítettem fotós barátaimat, hogy megtört a jég, megvan az első kicsike (fénykép bizonyítja) és a hét végén övék a pálya. Szombaton és vasárnap ők is üldögéltek négy-öt órát, láttak ugyan egy kölyköt pár pillanatra feltűnni, de értékelhető képet nem sikerült csinálniuk.
Bántott a dolog, hogy messziről ide bolondítottam őket, de hát ilyen  a rókák és a természetfotósok élete.
Hétfő délelőtt én is ugyanúgy jártam, mint ők, fél tizenegykor feltűnt egy vöröske, aztán gyorsan vissza is ment. Mi történt? Egyedül van a kicsike? A testvérei talán már a szabadban éjszakáznak, csak ő maradt a kotorékban, vagyis az elsőnek hitt valójában az utolsó? Vagy talán valami katasztrófa érte a családot, netán mérgezés történt? Vadabbnál vadabb elméletekkel magyaráztam a sikertelenséget.
Estére mégis csak kinézek! – gondoltam. És milyen jól tettem! Ugyanis érkezésemkor a kotoréknál már kint játszott két rókakölyök. Alig tudtam hétrét görnyedve észrevétlenül becsusszanni a mellvéd mögé. Aztán sorra jöttek a testvérkék - négy, öt, hat, hét ! - és bejátszották a kotorék szobányi területének minden zugát. Egyik lyukból a másikba szaladgáltak, birkóztak, harapdálták egymást, lesből támadtak, menekültek, üldöztek, szimatoltak, azaz gyakorolták a róka-mesterséget. Élmény volt nézni a sok fiatal állatka élettel teli, önfeledt játszadozását!





















A tanulság nyilvánvaló: a természetben még görcsös igyekezettel, értelmetlen áldozatvállalással sem lehet idő előtt kikényszeríteni a dolgokat, türelemmel ki kell várni, amíg megérik a helyzet. Mert mindennek megvan és bizonyosan el is jön az ideje! Jókor kell lenni jó helyen. De hogy mikor van éppen a megfelelő idő, azt csak keserű tapasztalatok árán lehet megtudni. Vagy még úgy sem!