KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. augusztus 29., vasárnap

Ha eljő a jeges...

A jeges kifejezés a természetfotósok konyhanyelvén jégmadarat jelent.



A régi holtágnál a tavalyi évi hűtlenkedés után idén kis időre ismét feltűntek a jégmadarak.
Éppen jókor ahhoz, hogy fotóikkal feldobjam kissé a naplóm erdei-mezei felvételektől túlságosan zöldbe hajlott "szín-vonalát" ragyogó türkizkékjükkel. Talán egy hétig látogathatták a kedvenc területüket, aztán az emelkedő víz átbukott a kőgáton és elmosta a jégmadár paradicsomot, a mi további fotós reményeinkkel együtt. Szerencsére a rövidke időt is sikerült kihasználnunk, mert Tamás sok szép képet készített arról, amint a víz felett egy helyben szitálva vadásztak és egy másik fotós barátom, Miklós elkészíthette első sorozatát erről a gyönyörű madárról, én pedig jégmadaras videó felvételeimnek örülhetek. Szívesen be is mutatnék majd egy rövidke vágást, ha a blog is úgy akarná. :)
Régebbi jégmadár fotóim: http://picasaweb.google.hu/endre4/Jegmadaraim#
És, bár nem szokásom másokat reklámozni, de a téma bővebb kifejtése miatt megtekintésre ajánlom Miklós blogját is.

2010. augusztus 24., kedd

Szarvasok nyomában

Közeledik a szarvasbőgés ideje. Régen nem láttam már a gímeket, mert a korábban ismert gyülekezőhelyeiket kerítésépítés, fakitermelés munkálatainak zavarása miatt elhagyták. Többször is kerestem már őket az erdőn, a vadföldeken, de nem jártam sikerrel. Ez alkalommal egy tavalyról ismert dagonyázóhelyhez mentem és ott legalább egy tehénnel és egy borjával találkoztam. A bikák egyelőre még számomra "ismeretlen helyen tartózkodnak".


2010. augusztus 23., hétfő

Dús legelőn

A sziget gazdaságaiban sok állatot tartanak. Elég egy karám, vagy csak egy villanypásztorral elkerített rét és az állatok naphosszat felügyelet nélkül is ellegelésznek. Egyes gazdák olyan régi magyar fajtákat tenyésztenek, mint a szürke marha és a racka juh. A fotós meg vadállatok hiányában néha háziállatokat fényképez...




Jó reggelt Vác!

Vasárnap hajnali cserkelést terveztünk a mezőgazdasági területen, de a két Duna-ág közötti síkot vastag ködlepel takarta. Fotótémát keresve a váci rév szigeti oldalához hajtottunk, hátha látunk valami érdekeset az ébredő város és a Duna jóvoltából. Nem is csalódtunk...






Pókok és hálóik



Ez idő tájt a természetben járva sok pókhálót látok. Reggeli fényekben, különösen harmatcseppekkel fedetten szép látványt nyújtanak. Szűk ösvényeken, fák között bujkálva már nem nagy öröm beléjük gabalyodni. Kellemetlen érzés, ahogyan a ragadós és meglepően erős szálak az arcodhoz, testedhez, ruhádhoz tapadnak. Még szerencse, hogy a hálók őrei ártalmatlanok és gyorsan elmenekülnek. Nem is olyan csúnyák, ha közelebbről veszed őket szemügyre. Hármat mutatok közülük: sorrendben állas-, darázs- és keresztes pók.



A pókok új nemzedéke hamarosan útra kel majd: hosszú fonálon vitetik magukat a széllel. Ezeket az elhagyott hosszú, ragadós szálakat nevezi a népnyelv ökörnyálnak.

Megint jönnek, kopogtatnak...



Reggelenként ismét kopogtatásra ébredek... Alig dereng még odakint, de az én szuperaktív madárkám máris nekilát cinkeléte legmerészebb tervének megvalósításához, azaz, hogy a veranda ablaküvegén keresztül bejusson a házba. Tavasszal, a fészekrakás idején ezt még csak megértettem. Akkor a párjával együtt jöttek és kűzdöttek. Az erről szóló akkori bejegyzésem után még hetekig próbálkoztak. Aztán volt némi kis szünet, de pár napja újra kezdték, nem kis bosszúságomra. Vasakarat, vagy rögeszme? Ajánlanom kellene nekik egy madárpszichológust?

2010. augusztus 17., kedd

Újabb hívatlan vendég

Talán a dús növényzetű kert, a sok szobanövény és a meleg miatt nyitva hagyott ablak teszi, de tegnap ismét látogatót kaptunk, ezúttal egy sáska "személyében". Feleségem kitette a szűrét, de nem menekült el, ma reggel ugyanott találtam rá. Vajon miért jönnek az állatok hozzám, a lakásomra? Tán csak nem fotózkodni akarnak? Hát, akkor ne érje őket csalódás: a sáskáról is csináltam néhány fotót. Ahogyan szoktam, igényeset, már-már "művészit". Közönséges igazolványképért máshoz menjenek! :)






Fotóalanyom helyes meghatározása: zöld lombszöcske

2010. augusztus 15., vasárnap

Giccs!?

A ma hajnali ködös, borús fotós séta egyetlen említésre méltó eseménye az volt, amikor a vörös napkorong pár percre teljes egészében előtűnt a szürkeségből. A terepi giz-gazokhoz lehajolva készítettem néhány szokatlan felvételt. Őszintén szólva félek, hogy giccsesnek hatnak, de ugyanakkor bizonytalan is vagyok: mert hát lehet-e giccses az a látvány, amelyet a természet hoz létre?



Levelim érkezett

Nem a postaládában volt, hanem az étkezőben. Még szinte félálomban botorkáltam a konyha felé a reggeli kávémért, amikor megláttam. Nagyon meglepődtem. Este még nem volt itt. Az éjszaka folyamán érkezhetett, talán a nyitott ablakon át. Semmi feltűnő nem volt rajta és rögtön láttam, hogy egy névtelen leveli. Kézbe vettem és azon tűnődtem, hogy mit tegyek vele? Nem dobom ki, ha már kéretlenül megkaptam... Csak az a baj, hogy dolgozni kell mennem és most nem foglalkozhatom vele. Átmenetileg egy befőttes üvegbe tettem. Ott várta meg, hogy hazatérve lefényképezzem, majd "Téves címzés" megjegyzéssel visszaküldjem oda, ahonnan érkezett. :)







2010. augusztus 11., szerda

Az üzekedés vége

A korábbi bejegyzésemben elfelejtettem szót ejteni egy, a szigeten megugrasztott igen szép agancsú bakról. Sutájával együtt legelészett, amikor a gáton átnézve megriasztottuk őket. Kár, hogy a gyenge fény miatt csak ilyen minőségű kép sikeredett...



Hétfőn hajnalban Turán próbálkoztam. Nagy kerülővel jutottam el arra a rétre, ahol a korábbi években szép őzeket fotóztam. Nemrég vágták le a nagy füvet. Két suta és egy szép bak legelészett rajta.

A bokorsor árnyékába húzódva vártam a fejleményeket. A bak egyik sutától a másikig járt körbe és hajlandóságukat próbálgatta, de nem sok eredménnyel.



Néhány perc után az egyik suta bevette magát a szemközti nádasba, a bak meg láthatóan zavarba jött. Nem tudta eldönteni, hogy menjen, vagy maradjon? Végül követte az első nőstényt és a második - talán féltékenységből - szintén utánuk ment.

Hazafelé tartva valódi üzekedést láttam. Egy szép agancsú bak terelgetett egy sutát. Hirtelen irány váltásokkal tarkított hosszú vágta után percekig mozdulatlanul álldogáltak. Amint mozdult volna suta, a bak elébe állt. Valahogyan mégis megbomlott a patt helyzet és az őzek megiramodtak. Ezt a szép pillanatot sikerült megörökítenem, de aztán eltűntek a szemem elől.



A mai napkelte ismét a réten talált. Felhők takarták a kelő napot és a gyenge fényben egy magányos fiatal őzbakot pillantottam meg úgy száz méterre.
Nem fújtam meg a sípot, mert vártam, hogy kisüssön a nap, de a bak anélkül is felém tartott. Szaglászott, mellső lábával kapálta a földet és folyamatosan közeledett.



Egy náddal szegélyezett bodzabokor volt a fedezékem, az ágak között kézi élesség állítással fotóztam. Úgy látszik, az áhított suta is ott lehetett korábban, mert gyorsította lépteit és hirtelen olyan közelségbe jött, hogy 6 méteren belülre kellett volna állítanom az objektívemet. Enélkül csak egy életlen közeli kép sikeredett és máris lebuktam. Az állat megiramodott, de húsz méternyire még megállt és hitetlenkedve visszanézett.



Jókora utat bejártam még ezután őzeket keresve, de csak a kis bakkal találkoztam újabb két alkalommal. Persze, hiába fújkáltam már a varázssípot, nem tudtam megtéveszteni. Így hát kénytelen- kelletlen tudomásul kellett vennem, hogy végképp lecsengett az idei üzekedési időszak és egy évre ismét eltehetem az őzhívó sípot a láda fiába.
Még egy pillantást vetettem a kastélyra a vadvirágokkal szegélyezett berekből és haza indultam.




2010. augusztus 8., vasárnap

Emlékezetes baklövéseim

Kedves olvasóim, ne ijedjetek meg! Ezzel a címmel nem életem nagy tévedéseiről, ballépéseiről, melléfogásairól, kudarcairól kívánok önmarcangoló lelkizésbe kezdeni. Egyszerűen az őzbak fotózásaimról akarok írni annak kapcsán, hogy lassan véget ér az őzek üzekedési, azaz nász időszaka. Ilyenkor a hím állatok a szerelmi lázban égve a szokottnál óvatlanabbak, könnyen félrevezethetők és egy alkalmasra hangolt síppal meglepően közelre behívhatók. Ezt a vadászok által kedvelt módszert sikeresen alkalmazom évek óta én is a fotózásukhoz.
Az idei év sok tekintetben rendhagyó. A sok csapadék miatt elgazosodtak az őzek kedvenc tanyájaként ismert rétek, járhatatlanok az oda vezető utak és esősek, sötétek a reggeli órák. Szinte már le is mondtam arról, hogy újabb őzbakos fotós élményeket szerzek ebben a szezonban.
A jó öreg horányi lucernás azonban kisegített. Tamás barátommal szombaton a borongós hajnalban nagy utat bejártunk már, de nem volt szerencsénk. Végül az idén folytonos zavarásnak kitett terület felé vettük az irányt. Úgy háromszáz méternyi a távolságban kergetőző őzeket pillantottunk meg. Öten lehettek. A térdig érő harmatos lucernában megindultunk feléjük. A tábla közepén felejtett beton oszlop körüli ember magasságú csalán bokor jelentett egyedüli fedezéket. Éppen csak elfoglaltuk a helyünket a közelében, amikor a túloldalon megjelent egy terepjáró és egyenesen az őzek felé tartott. Egyszer megállt és a vadászok hívó síp jeleket hallattak. Kis idő múlva még tovább hajtottak és hirtelen lövés dördült. Nem láttuk az állatokat, de úgy gondoltuk, hogy elhibázták a bakot, mert nem szálltak ki, hanem megfordultak és ugyanazon az úton visszafelé indultak.
Közben egy bak felénk indult. Nem tűnt ijedtnek. Szaglászott, nézelődött, nyilvánvalóan a suta nyomát kereste. Nosza, megfújtam a sípot. Felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Közeledett. Éppen a vadászok és köztünk volt. Nehogy minket találjanak el! - gondoltuk szinte egyszerre.


A meleg helyzet úgy oldódott meg, hogy az állat hamar felfedezett bennünket a hevenyészett fedezékünkben és elvágtázott. Szerencsénkre lövés nem dördült, csak a mi fényképezőgépeink kattogtak. Az agancsa gyenge ugyan, de az élmény mégis maradandó.

Korábbi képeim közül a katáng virágok között keresgélő bak az egyik legkedvesebb számomra.
Ez az ifjú bak a hívásomra egészen közel óvakodott. Szinte látszik rajta a csalódás.
Ez már egy komolyabb példány. Magam is megijedtem, amikor gerjedelmétől fűtötten búvóhelyemtől alig két méternyire rontott be a bokorba.



Tavaly a szemem láttára két bak kergetett egy sutát a fűzfabokor körül. Szinte bujócskát játszottak talán, mert a bakok nem akartak szembe kerülni egymással.

Az alábbi ifjonc volt az első "áldozatom", akit becsaptam a sípommal. A hajnali köddel fedett virágzó lucernásban úgy jött egyre közelebb, mintha zsinóron húzták volna.

A tavalyi bujócska másik résztvevője alig öt méterre volt tőlem, de nem vett észre, annyira elvette az eszét a szerelem.
Egyszer egy hajnali párviadalnak is szemtanúja voltam, kár, hogy csak messziről.

Üzekedést, kergetőzést sokat láttam, de tényleges párzást megfigyelni nem volt még szerencsém.


Talán majd jövőre!