KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Fotóm
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. augusztus 2., vasárnap

Vissza az őzekhez

A kis rovaros kitérő után folytatom őzbakos kalandjaim sorolását. 
Hacsak nem esik az eső, a napkelte már a réteken talál. Persze vannak borús hajnalok is, amikor kevés a fény. Ha ilyenkor kerül elém egy őz, nem mondhatom neki, hogy jöjjön egy kicsit később, akkor fotózom le, amikor tudom. Ezek a képek persze nem a legjobbak, de nélkülük nem volna teljes az élménybeszámoló.
Egy ilyen alkalommal egy keresgélő bakot vettem észre. Gyorsan behúzódtam a ritkás nádba és onnan kattogtattam. Az első kép teljes kocka, két oldalán a homályos foltok a belógó növényzet miatt kerültek rá.


Az elfogadható agancsú bak a suta nyomát szimatolva forgolódott előttem.




Attól tartva, hogy faképnél hagy, gyengécskén megfújtam a sípot. Azonnal megindult!


Pillanatok alatt mellém ért és beugrott a nádba. A gépet utána kaptam - mindjárt bele is takart a képbe egy nádszál.


Mire megkerültem a nádat, már nyoma sem volt, rájött, hogy csúnyán rászedték.

Egy nap unokázás miatt őzek nélkül telt el, de szombaton már alig vártam, hogy újra kimehessek a terepre.
A réteken csend és nyugalom honolt, őzeknek nyomát sem láttam. A gabona tarló távolában viszont élénk mozgást észleltem. Meg is indultam abba az irányba. Egyszer csak megpillantottam egy szép bakot, amint a átvágni készült a learatott földön. Gyorsan hasra vágtam magam (!) és megpróbáltam közelebb hívni. Megállt, nem moccant. Oldalról viszont bejött egy másik, fektemben alig tudtam az irányába fordulni.


Az első, lecövekelt bak hirtelen a vetélytárs felé iramodott. Ezek összemennek! - gondoltam izgalmakban reménykedve. De nem csaptak össze. Valószínűleg önmagukkal egyenlő erejűnek ítélték a másikat, mert egyik sem futamodott meg, csak kerülgették egymást. 












Végül aztán döntetlenben egyeztek meg és mindketten leléptek a pástról.


Áldottam  a jó sorsomat, hogy legalább egy "kvázi viadalt" láthattam, elég közelről és elfogadható fényekben. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy érdemtelenül hullott ölembe a szerencse, megemlítem, hogy az előző években már kétszer láttam hasonló jelenet sort, de csak nagy távolságból és hajnali derengésben. Szóval: járt már nekem ennyi! :)
Ma egyenesen a tarlóra mentem, annál is inkább, mert a keleti ég csodás színekben pompázott.


Szerettem volna egy bakot ebbe a gyönyörű vörös fénybe hívni. A domb hajlat mögött meg is láttam a jelöltet, de rossz helyen állt. Vagy száz métert kellett balra osonnom, aztán kezdtem sípolni. Felfigyelt, de nem akart feljönni a dombra. Így viszont csak a feje és a háta látszott, de a kész képeket áttekintve végül ennek örülök legjobban.


Aztán mégiscsak feljött a dombra, de addigra már változtak a fények.



Ez jól sikerült! Tovább haladva egy újabb bakot bolondítottam, de nem jött közelre. Méltatlankodó ugatás kíséretében eloldalgott. A kép a "volt jobb" kategória.
A dombtető felé vettem az irányt. Hirtelen megtorpantam: egy őz pár háta tűnt fel a tető túloldalán. Békésen legelésztek. Kétrét görnyedve lopakodtam feléjük. Amikor a bak felemelte a fejét, ellőttem az első képet.


A meglepetés akkor ért, amikor a társa is felnézett. Az is bak volt!!! Két bak békés egymás mellett élése a nászidőszakban? Mondhatom, furcsa ez a pár! Van aki forrón szereti? :)
Elkezdett az eső cseperészni, féltettem a gépemet, fel kellett fednem magam. Bosszantott, hogy éppen közöttünk meredezett pár szál ott felejtett gabona, de kikerültem.


Az állatok megindultak ugyan, de nyugodtak maradtak.


Csak néhány lépést téve jelezték távozási szándékukat.


Aztán rám meredtek, mintha csak azt firtatnák, nem volt-e még elég a kattogtatásból?


De igen, most már én is jobbnak láttam menni, ha másért nem, a gépem biztonsága érdekében. 
A szépséges turai határ ismét remek kalanddal szolgált számomra!