KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. október 29., hétfő

Őszi díszletben

Kezdő természetfotósként minél közelebbi képeket igyekeztem készíteni az állatokról, madarakról.
Mostanában egyre inkább olyan fotókra törekszem, melyeken a környezet szépségét is megmutathatom. Az idei szépséges ősz bőven adott lehetőséget erre. Ebben a bejegyzésben ezeket sorolom.
...
Egyik hajnali fotósétámon távoli őzeket pillantottam meg az éppen az égre kúszott Nap korongja alatt. Békésen legelésztek, nem is gondolva arra, hogy egy korán kelő ember az ő reggeli táplálkozásukat figyeli.


Persze nem tudtam túlságosan közel kerülni hozzájuk, mert idejekorán felfigyeltek. Egyikük egy pillanatra mozdulatlanná válva rám csodálkozott, de aztán a már messze járó társa után iramodott. Aznap csupán ez a két fotó készült.


Ősz lévén a közeli erdő egyre színesebbé vált, még egy röpke séta is lélekemelő élményt nyújtott.


Egyik alkalommal a szokott leshelyemhez tartottam és a kocsimból ki sem szállva, a lehúzott ablakon  keresztül fényképeztem az avarszőnyeggel fedett színpompás erdőt. Lassan haladtam, sokat kattintgattam és eközben valami mozgolódást észleltem a lomboktól részben takart dombtetőn. Kiderült, hogy egy szarvas csapat vonulását zavartam meg. Mintha egy bika is lett volna köztük, de mire rálátást találtam, csak tehenek és borjak bámulták a kocsimat a lombok mögül.


Aznap Józsival együtt próbáltunk szerencsét a szórónál, de inkább csak a vöröslő fákat fényképeztem, mert vad nem járt arrafelé. Igaz, hogy az állatoknak hullott almát hozó Józsi is rákerült egy képre.


A kukoricát művészi mintában szórta ki vadász barátunk.


Az alábbi erdő részletet Józsi barátom hamarosan egy festményben fogja megörökíteni.


Már  esteledett, amikor a távolban átvonult a nyiladékon az egyetlen aznapi lábas jószág: egy muflon kos.


A sikertelen leselkedés nem szegte kedvemet, másnap egyedül ültem ki ugyanoda és nem is csalódtam, mert szürkületkor két szarvasbika mutatta meg magát nekem az őszi díszletben.


Álcáztam dacára a vezérbika hamar gyanút fogott és társával együtt visszaügetett az erdőbe.


Hazafelé menet ismét megcsodáltam azt az évszázados tölgyet, amelyet már csak kiszáradt állapotában láthattam meg sok évvel ezelőtt, de még most is dacol az elmúlással. Igazolja a mondást, hogy a fák állva halnak meg.


A Duna minden korábbinál alacsonyabb vízállása miatt egyik reggel leállt a horányi komp, éppen akkor, amikor hivatalos ügyben átkeltem volna vele a szigetre. Dolgom végezetlenül, nagy bosszúsan vissza kellett fordulnom Dunakesziről Turára. Hogy ne legyen teljesen haszontalan az utam, hazafelé betértem a halgazdasághoz. Egy várakozó és egy átrepülő szürkegém képe jelentett némi kárpótlást.



Október a dámok barcogásának ideje. A közösségi oldalakra sorra kerülnek fel a fotóstársak jobbnál jobb dámvad fotói. Egyik hajnalban baráti segítséggel én is eljutottam egy viszonylag közeli dámos helyre, egy gyönyörű tölgyesbe, amely a legszebb őszi pompájával fogadott. (Igaz, hogy a színekre csak később derült fény.) 
Érkezésemkor a meglehetősen távoli barcogó helyen 8-10 bika kerülgette egymást a fél sötétben, aztán lassan elszivárogtak, ahogy világosodni kezdett. Csak ehhez hasonló emlékképek készültek.


Egy kicsivel később, de még gyenge fénynél aztán végre megjelent a közelemben és átment előttem egy szép bika. Izgalmamban csak elmosódott képeket készítettem. A sok selejt fotóból egy szellemkép azonban mégis tetszetősre sikeredett.


Némileg jobban sikerült az a kép, amelynél egy pillanatra megtorpant a gyönyörű állat.


A bika hamar eltűnt, aztán hosszú eseménytelenség következett. Később a távoli homályban felbukkant egy-egy állat, sőt egy röpke összecsapást is láthattam. Bárcsak közelebb és jó fényben történt volna!


Hamarosan  abbamaradt az innen-onnan felhangzó barcogás, majd teljes csend borult a tájra. Jobb híján az erdőt fényképeztem.


Gyorsan telt az idő, már csak fél óráig maradhattam. Otthagytam a vadászlest és cserkelni indultam.
Az egyik nyiladéknál rám mosolygott a szerencse: egy fekete tehén, a borja és egy őket kísérő bika jelent meg.


A két tarvad gyorsan odébbállt, de a bika szerencsére nem sietett. Visszanézett rám, de maradt.



Még egy képre adott lehetőséget, mielőtt faképnél hagyott.


Ugye nem kell hangsúlyoznom, hogy mennyire boldoggá tett a csodálatos erdő és a szépséges dámok láthatása? Újdonsült vadász ismerőseimnek ezúton is köszönöm a páratlan élményt.
Az ősz a lesem környékét is ünneplőbe öltöztette. Ebben a környezetben talán még az ölyveimnek is jobban ízlett a csirkehús.







Lassan vége októbernek, de a gyönyörű ősz és a vénasszonyok nyara még javában tart. Ma például olyan melegen sütött a Nap, hogy egy kis tartalék D vitamin beszerzése céljából ebéd után az udvaron egy szál fürdőnadrágban szunyókáltam! (ezt a furcsaságot is feljegyzem, ha már naplót vezetek, még akkor is, ha szerencsére erről fotó nem készült...)
Azonban amint mondják: a kutya nem eszi meg a telet, bizonyára idén is beköszönt. Jön majd az eső, a fagy, a szél és a fák hamarosan lehullatják leveleiket. Véget ér az őszi pompa. Én idén az alábbi képpel búcsúzom a számomra legszebb évszaktól, a napsugaras ősztől.