KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. július 12., csütörtök

Szalakóták Turán

Szalakótát fotózni nehéz feladat, mert a madár nagyon bizalmatlan. Jó kép készítéséhez közel kellene kerülni hozzá, de azt nem engedi. Már 50 méter távolságból is elriad. Ennek ellenére számtalan minőségi fotót láthatunk a neten, de azok mind a fészkelőhelyénél, többnyire már fotós szempontok szerint telepített odúknál elhelyezett lesekből készültek, költési időszakban. Ilyenkor a fiókáikat nevelő felnőtt madarak folyamatosan hordják az élelmet a fészekhez és egy alkalmas ágon megpihenve könnyen fotózhatók.
A színpompás pusztai madár fényképezése sokáig csak álom lehetett számomra. Öt éve egy hortobágyi fizetős lesben aztán sok képet készíthettem róla. Ezzel persze nem szűnt meg a vágyakozásom a szalakótákkal való találkozásra és irigykedve néztem azoknak a szerencsés fotósoknak az alkotásait, akik szalakótás vidékeken laktak. 
Nemrégiben a helyi mezőőr adta hírül számomra, hogy kék madarat látott egy általam is gyakran látogatott közeli kaszálón. Próbálta lefényképezni, de nem tudta. Nagyon megköszöntem az értékes információt és felvillanyozva indultam szalakótát keresni. Elsőre nem sikerült. Másnap délelőtt újra arrafelé vettem az irányt. A hatalmas réten éppen egy traktor szedte rendekbe a szénát. Integettem a traktorosnak, aki megállította a gépét mellettem. Szóba elegyedtünk. Kérdeztem a madárról, de nem látott semmi hozzá hasonlót. És ekkor megpillantottam a távolban átrepülő égszínkék csodát! Egy ezüstfa tetejére ült. Megindultam feléje és úgy harminc méternyi távolságból elkészíthettem az első gyenge fotómat a szépségről.


A hír tehát igaz: megjött Turára a pusztai madár! És, ha huzamosabb ideje itt időzik, akkor párja is kell legyen, sőt remélhetőleg költenek is valahol a közelben. Hurrá! És, ha már kis túlzással "házhoz jött" a szalakóta, akkor itt az alkalom, hogy megpróbálkozzam jobb fotók készítésével.
Délután újra kinéztem ugyanoda. A traktoros most már kérés nélkül is felém irányította a masináját. A kék madarat keresi, ugye? - kérdezte. És lelkesen mesélte, hogy többször látta azt, amint a nyomában röpködött és a széna tetején ücsörgött. Megköszöntem a lelkesítő hírt, ő visszatért a munkájához, én meg a fényképezőgépet készenlétben tartva a kocsimban várakoztam. 
Kis idő múlva a rét túloldaláról odakiáltott nekem önkéntes madárfigyelő társam: Ott ül a gömbön! Kinyújtott karral mutatta az irányt. És valóban: a föld alatti gázvezeték nyomvonalát jelző piros "lavóron" ott ült a szalakóta, immár többet láttatva magából.


Persze a túlzott bizalmaskodást nem engedte.



Azért loptam a távolságot és közelebb óvakodtam ülőhelyéhez a kocsival. Hamarosan vissza is tért.


Sőt, egy kicsivel még közelebb engedett.


Végre volt egy elfogadható fotóm róla, melyről leolvasható volt a gyűrűje is. K5C. Ezt jelentettem a gyűrűzőközpontnak, akik regisztrálták a megkerülést és visszajelzésükből kiderült, hogy a madarat egy éve Albertirsán gyűrűzték. Ez a madarászok számára ugyan értékes információ, de én a madár szépségét szeretném láttatni és utálom a csúf lábbilincset! Ráadásul az első közeli fotó örömét elrontotta a fotósok örök elégedetlensége: miért éppen azon a csúf, a madarak által sokszorosan letisztelt (!) vacakon ül? 
Ekkor kezdett formálódni a terv, hogy hogyan tudnám szebben fotózni ezt a gyönyörűséget? Kitaláltam, hogy beszállóágat rakok a kedvelt gázos gömb tetejére.
Másnap reggel örömmel tapasztaltam, hogy a madár elfogadta és megkedvelte az ágat.


Nyilván kényelmesebb ülőhelyet jelentett száma az ág, mint a csúszós műanyag gömb.


Onnan tartotta szemmel a terepet és rovarzsákmányt látva lerepült a fűbe.


Aztán persze vissza. Jó volt figyelni a vadászatát.


A madár rossz hírével ellentétben elég barátságosan tűrte, hogy autóval közelítsek hozzá. Így készültek a fenti képek. 
A "szalakóta az égben" jellegű képekkel egy idő után elteltem. Lentebbi ágakra kellene csalogatni a madarat, hogy a távoli zöld lombok adhassák a hátteret! Tettem is ki alacsony beszállókat, melléjük a lessátrat és várakoztam is néhány órát, de egyetlen ilyen képet sem készíthettem, mert a madár nem jött. Jött viszont a bálázógép és a rendeket felszedve "teletojta" bálákkal a kaszálót, megannyi alkalmas leshelyet képezve a szalakótáknak.


Ezeken vadászgatva viszonylag közel engedett magához az egyik madár. Persze csak autóval közelítve.


Ő volt a már leolvasott K5C, melyet nagy fantáziával Kötcének neveztem el.


"Ékszerei" sajnos minden képet elcsúfítottak, jelezve, hogy ez a madár egyszer már ember kezébe került.


Barátságos madaram többször leugrott, fogott valami rovart és vagy helyben fogyasztotta el, vagy elrepült vele egy vén nyárfákból álló, áthatolhatatlan bokros aljnövényzettel védett facsoport felé. Nyilvánvalóan az egyik nyárfa valamelyik odújában nevelgette fiókáit. 
Az is megtörtént, hogy éppen előttem szállt le a fűbe a zsákmányért,...


vagy a levegőben szitálva várta, hogy alkalmas pillanatban lecsaphasson.


Kell-e részleteznem, hogy micsoda örömet jelentett nekem Kötcé közelsége és a lehetőség, hogy figyelhetem a viselkedését? Érdekes módon mindig csak ő engedte magát fotózni. A párját csak messziről láthattam, amikor a fészek felé tartott. 
Tegnap egy fiatal helyi fotóssal mentünk ki a szalakóták vadászmezejére. Sajnos, velünk egy időben egy munkagép is érkezett és elkezdte lehordani a bálákat. Többnyire csak a szokványos képek készültek: zsákmányra leső madár a bála tetején. Egyszer aztán észrevettem, hogy Kötcé egy ökörfarkkórón üldögél. Csodás jelenet! Gyorsan arrafelé fordítottam a kocsit és izgultam, hogy engedjen legalább egy ilyen képet! Sikerült!


 Persze nem volt ínyére az autó közelsége, szárnyra kapott.


Az első pillanatban tudtam, hogy Kötcé szépérzékének köszönhetően (azaz, hogy ilyen szép ülőhelyet választott) ez egy rendkívüli kép lett. A rengeteg szalakótás fotó között ehhez még csak hasonlót sem láttam.
A bálák lehordása után a kaszáló kiürült és ezzel együtt a madarakat is ritkábban látom. Talán távolabbi mezőkön vadásznak. Időközben megtaláltam a fészküket is: egy nagy nyárfa természetes odújában cseperednek a fiókák. Kötcé és titokzatos párja szakadatlanul hordják a táplálékot. A fiókák biztonságban növekednek és lassan kirepülnek. Az ő lábukra bizonyosan nem kerül bilincs, emberkéz nem érintette, szabad madarakként kezdhetik meg az életüket. Egyelőre minden nap kijárok a szalakóták mezejére és reménykedem, hogy még láthatom őket, netán majd a fiatalokat is...