KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Fotóm
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. január 29., csütörtök

Szerencsés dámozás

Többszöri halasztás után tegnap végre beléphettem a közeli dámvadas területre, ahol szeptemberben már jártam. Akkori élményeim leírása itt található. Akkor csak tehenekkel és borjakkal találkoztam, most erősen reménykedtem, hogy bikákat is láthatok. A vadőr rövid útbaigazítását követően szabad kezet (helyesebben lábat) kaptam, azaz gyalogosan indulhattam útnak, hogy szerencsét próbáljak. Kéretlen kísérőm is akadt: a helyi vadászok kedvenc macskája szegődött mellém és kaját kéregetve láb mellett követett. Mások kutyával vadásznak, nekem macska jutott. - mosolyogtam magamban.
Egy kis patak völgyében kanyargott a felázott, sáros út, de a napsütötte, tölgyekkel benőtt domb ígéretes terepnek tűnt. Csakhamar meg is pillantottam egy dámot a gerincen, a fák takarása miatt jó időbe tellett, amíg felismerhettem: egy bika! Ezt biztatásnak véve ballagtam tovább. Szemből fújt a szél, nem kellett attól tartanom, hogy elárulja jöttömet. A távolban újabb két bika váltott át a nyiladékon. Alakul! - reménykedtem.
Át kellett ugranom a jeges patakon, gondoltam, hogy itt már lemarad a macsek, de valahogy mégis átkeveredett. 
Egy helyen megritkultak a fák és egy ösvény kanyarodott a dombra. Ezt követve egy leshez értem, ahonnan már láttam, hogy a dombtetőn állatok legelnek. Tovább óvakodva elkészíthettem első képemet.


Nyolc bika legelészett békésen előttem. A szél miatt biztonságban érezhettem magam, de a macska nyávogására felfigyeltek.


Szerencsére mégis megnyugodtak és maradtak. A jobb háttér érdekében kissé visszaereszkedtem a dombon és alájuk kerültem. A fák fedezékében igyekeztem ismét a megfelelő magasságba kapaszkodni.



A bikák éberebbek lettek, de nyugodtak maradtak.



Igyekeztem jó kilátást találni, de a csapat gyanút fogva már a menekülést fontolgatta.




 Az első állat lassan megindult.



És eljött a pillanat, amikor lebuktam.


Az "előljáró" megfutamodása riasztotta a többit és már vége is szakadt kellemes fotózásomnak.


A dombról leereszkedve tovább folytattam utamat szélirányban. Ismét át kellett kelnem a patakon. Itt maradt el tőlem a macska. Immár kísérő és nagyrészt fedezék nélkül, a lassan nyugodni készülő Nap által szépen megvilágítva  haladtam tovább. Nem csoda, hogy innen kezdve már csak távoli muflonokat, menekülő dámokat kaphattam lencsevégre. Felejthető képek készültek.
Egyetlen kivétel akadt, az újabb erdős részen. Addigra már legalább három kilométert haladtam, bakancsomon sárkoloncokat vonszolva is tőlem telhetően a legkevesebb zajjal.
Hirtelen földbe gyökerezett a lábam: egy róka állt nekem háttal a magas fűben, tőlem alig hét méternyire. 
Rólam tudomást sem véve, fejét leszegve, fülét hegyezve, meredten figyelte reménybeli zsákmányának neszezését. Az első kattanás hallatán nézett csak rám, akkor készült az alábbi kép, aztán megugrott.


Ilyen közel kerülni egy rókához terepen, cserkelve, szinte hihetetlen! Több volt ebben, mint ez a kép!
Lassan vissza kellett fordulnom. A visszaúton a szél már ellenem dolgozott. Azért láttam még a rókát a távolban, fekete harkály csalogatott fáról fára repülve, de lövéshez nem engedett. 
Bármilyen fáradt is voltam, élvezettel nézegettem a változatos vidéket, amelyet érdemes lenne megörökíteni, de ahhoz más objektív kellett volna. A Holdat azért lefotóztam.


Már csaknem visszaértem a kocsimhoz, amikor a fák közül ismét dámbikák meredtek rám.


Annyi kudarc után végre szerencsém volt a dám bikákkal. A mostanság megszokott esős, ködös napok közepette sikerült az egyetlen derűset kifognom, és a szél is segítségemre volt. Sokat gyalogoltam, jól elfáradtam, de élveztem a négy órás cserkelés minden percét. Köszönöm vendéglátóimnak a páratlan lehetőséget. Remélem, máskor is jöhetek! Hacsak a derék vadászok a kedvenc cicájuk vesztét nem az én számlámra írják. Merthogy szegénynek nyoma veszett. Esküszöm, én ebben ártatlan vagyok. Talán a róka a ludas!