KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2013. szeptember 28., szombat

Egy kis Balaton

Pár nap kikapcsolódás Keszthelyen, kettesben a feleségemmel. Jó ételek, italok, meghitt séták a langyos őszi napsütésben, gyönyörködés a kedves tájban és egy kevés fotózás is. Hogy mit fényképeztem? Hát persze, hogy madarakat! :)















2013. szeptember 18., szerda

Szarvasos hétvége

Van egy szarvasairól híres hely Somogyban, amelyről hallottam, olvastam és ahová régen szerettem volna eljutni, de eddig még nem jött össze. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor Cs. Laci barátom meghívott oda egy hétvégi fotós kirándulásra. Nem is akármikor, hanem a szarvasbőgés derekán. Nekem csupán annyit kellett tennem ezért, hogy "elrágjam a pórázt" (ahogyan ezt egy munkatársam szokta volt mondani), azaz megszerezzem a feleségem engedélyét a pár napos eltávozásra.:) Az utazást, szervezést Laci intézte, én csak a gondtalan kísérő szerepét alakítottam. A csúnya esőből éppen csak az úti célunk közelében keveredtünk ki, szombaton három óra tájban borús ég alatt indultunk a vadászterületre. A kiszemelt lesre azonban nem juthattunk el, merthogy többen üldögéltek már odakint. Nem, nem vadászok hanem ... fotósok! Méghozzá "fizetősök", akik már napok óta kijártak. A fővadász végül egy másik helyre kalauzolt bennünket.
Dimbes-dombos táj, színesedő erdő és távoli bőgés fogadott bennünket a magaslesen. Kisvártatva kiballagott egy bika a sűrűből, majd vissza is tért oda. Olyan messze volt, hogy még a teleobjektíven keresztül is csak tájkép készülhetett. 


A bőgés vándorolt a sűrűben. Ki lehetne csalni a bikát, ha tudnék bőgni, de sajnos nem tudok. Hoppá, a telefonom viszont tud - jött a felismerés és nem nagy meggyőződéssel ugyan, de játszani kezdtem a gyenge hangot. Nocsak, a bika válaszolgatott! Vagy egy órán át tartott ez a felelgetős játék. A bőgés közeledett, majd ismét kijött a bika, éppen felénk tartva. 



Még bőgött is! Végre egy közeli, bőgő bika! Örömöm határtalan volt.



Ellenfél hiányában a lest megkerülve ismét visszatért a sűrűbe. Ki hitte volna, hogy ezzel a hitvány kis hanggal manipulálni lehet egy ilyen hatalmas állatot? Pedig lehet, erre a későbbiekben is volt példa. Már ez is óriási siker volt és még előttünk áll másfél nap! Joggal reménykedtünk. 
Már leszállt az est. Laci leoltott fényszórókkal végigvitt a tenyészállatok völgyén. Néhány kiváncsiskodó állt a sötétben a kerítés mellett és hallgatta a bikák bőgését, agancsaik csattogását. Kivételes élmény volt, mintha a természet rejtett titkaiba pillanthattunk volna be pár perc erejéig. Vasárnap hajnalban visszatértünk. Éppen jókor, mert néhány bika a domb peremén bőgve vonult át, miközben a kelő nap rózsaszínre festette a felhőfoszlányokat.



A gyönyörű reggeli napsütésben feltárult előttünk a völgy minden szépsége. Csupán a kerítésen túl kellett tekintenünk és olyan jeleneteket láthattunk, mint még soha. ( Helyesebben szólva ez csak rám vonatkozik, Laci látott, sőt fényképezett is már ennél szebbeket.)












A vadászterületen megint nem volt szerencsénk, a mindenütt jelenlévő fotósok - micsoda népség! :) - az előző napokban valósággal leharcolták a hatalmas területet. Többen autóval parkoltak odabenn, keresztül-kasul gázoltak át a lesek között, a változó irányú élénk szél beterítette szagokkal a réteket és az állatok nem mutatkoztak. A bőgések messziről, az erdők belsejéből hallatszottak. A nap végén még láttunk két bikát, amint kióvakodtak a legelőre, de egy hányaveti fotós éppen akkor méltóztatott a réten átvágva az autójához fáradni és ezt a szarvasok nem vették jó néven.


Szerencsére a dombnál még éppen elcsíptük a bikák esti vonulását. Egy szép állattal kölcsönösen megbámultuk egymást. Én csodálattal néztem őt, de hogy ő mit gondolt rólam, azt nem tudhatom...


A hétfő délelőtt kevés sikert hozott. Hajnalban a lesre tartva óvatlanul megugrasztottunk egy fekvő bikát - a sötétben ő előbb látott meg minket, mint mi őt - aztán láttunk még két fiatalt, szedtünk egy szatyor csiperkét, de leginkább a festői zselici tájban gyönyörködtünk. 
Összességében nagyszerű fotós kirándulást tettünk, ennyi szépséges szarvast még álmomban sem láttam ezelőtt. Köszönöm Laci!


2013. szeptember 9., hétfő

Mese a vízparti hársról

Gyanítom, hogy a horgászok, a vadászok és a természetfotósok némelyike nem éppen a feltétlen igazmondásáról híres, különösen, ha az irigyelt zsákmány megszerzésének helyéről kérdezik őt a kevésbé szerencsések. A válaszok többsége inkább a fantázia világába tartozik, különösen egyes internetes fórumokon. Hétvégi képeim történetének felelevenítésekor ezúttal én sem ragaszkodom a puszta tényekhez, legyen ez most egy meseszerű változat!
...
Egyszer volt, hol nem volt, a Dunakanyar közeli szigeten élt egyszer két ember, akik kenyerük javát már megették és szabad napjaikon együtt jártak fotózni. Valaha csodás élményekben volt részük, mert az erdők-mezők bőven kínálták fényképező masináik elé szépséges vadjaikat, madaraikat. Mára azonban oda lett a bőség, hosszú ideje már nem hogy őzet, de még nyulat sem láttak és a madarak többsége is elkerülte őket. Csak a jégmadarak maradtak hűségesek a folyton változó vizű kis holtághoz, vadászatuk közben néha megültek a száraz ágakon, de ilyen képekkel már tele volt a két öreg tarisznyája. Mit kéne tenniük, hogy a kék szépségekkel együtt ezúttal a nekik oly kedves őszi hangulatot is megörökíthessék? - tanakodtak. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy nagy hársfára találtak, melynek aranyba hajló ágai a víz fölé nyúltak. Ez jó lenne, csak a jégmadarat kellene ráültetni a legszebb kicsi gallyra!- gondolták. A fa alatt egy kis kunyhót állítottak és oda elbújtak. Vártak, vártak, varázsigéket mormoltak és egyikük előhúzott a kebeléből egy hangcsiholó szerszámot. No kia? -jelentkezett az álmából felébresztett szerkezet és az öregember utasítására a jégmadár dalát kezdte játszani, de olyan élethűen, hogy azt még egy arra járó igazi madár is elirigyelte. Repült néhány kört, eleinte mindig máshová telepedett, de a hangutánzó éneke egyre közelebb csalta. Egy helyben repdesve hallgatózott, majd végre valahára rászállt az ágra, éppen oda, ahová a két öreg kívánta. Ezek persze nagyon megörültek és boldogan kattogtattak.



A szépséges kék madár hamarosan odébb állt, de a hangok tárházának csábító zenéje oda hívta a társát is, amelyik egy másik ágacskát választott pihenőhelyül. Ezzel teljesült az emberek második kívánsága is.


A két öreg fotós nem tudott betelni a kedves kis madarak közelségének nagyszerű érzésével és csak vártak tovább telhetetlenül. A reggel még bágyadt fény egyre keményedett, a nap már nyári forróságot árasztott, a víz színe is megváltozott, de embereink még maradtak. Hálából a jégmadár ismét meglátogatta őket.


 Beült a fényözönbe és ezzel a harmadik kívánságukat is teljesítette.




A két öreg belátta, hogy ennél többet már nem kívánhat a madaraktól, összepakoltak, szedték a sátorfájukat és haza indultak. Otthon elővarázsolták a képeket, gyönyörködtek bennük, más embereknek is megmutatták, hogy azok is örüljenek és boldogan éltek tovább szépséges szenvedélyüknek.
Aki nem hiszi, járjon utána!

2013. szeptember 6., péntek

Szarvaslesen

Mifelénk hivatalosan a jövő héttől kezdődik a gímszarvas vadászat. Józsi barátommal még egy utolsó terepszemlére mentünk ki tegnap, még mielőtt vendég vadászok szállják meg a területet. A széllel szerencsénk volt, mert éppen ellentétesen fújt, mint ahogyan a legtöbbször szokott, így olyan helyre ülhettünk, ahol azelőtt még soha és ahonnan jobb fényviszonyokat remélhettünk. Ezúttal abban is újítottunk, hogy lessátort használtunk álcázásként. Szinte alig helyezkedtünk el, már kiléptek a szarvasok a szemközti erdőből. Szép komótosan, legelészve közeledtek, de mindvégig az árnyékot keresték és sehogyan sem akartak kilépni a fénybe.





Egyszer aztán felkapták a fejüket - talán mégis szagot fogtak - megiramodtak, pillanatok múlva már csak a hátukat láttuk és eltűntek az erdőben.



Hosszú szünet következett, elő is vettem a könyvemet: Fekete István vadász történetei gyönyörködtettek várakozás közben. Ezalatt lassan árnyékok kúsztak be a rétre, kiűzve onnan a fényfoltok maradékát is. Hátunk mögött makkok potyogása törte meg a mély csendet, hullás közben az ágakhoz ütődve akkora zajt keltettek, hogy szinte összerezzentünk. 
Végre újabb szarvasok óvakodtak ki a rétre, de közöttük is hiába kerestük a nagy bikákat, azok még külön bandázhatnak valamerre. Van még idejük a bőgés kezdetéig. A fogyatkozó fényben néhány kép még készülhetett, amíg ez a csapat is eltűnt a fák sűrűjében.






Már csomagoltunk és éppen a sátort hajtogattam, amikor a dombhajlat mögött észrevettem néhány szép csigás muflon kost. A szürkületben nem láttak meg minket, de sajnos a " fénytelen képezés " már értelmetlen volt. Jöhettek volna korábban is!


Az este úgy hullott ránk, mint egy szürke fátyol. Óvatosan botorkálva lépegettünk át az árkon és értünk el a kocsinkhoz. Legközelebb lámpást kell hoznunk!