KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. október 29., hétfő

Őszi díszletben

Kezdő természetfotósként minél közelebbi képeket igyekeztem készíteni az állatokról, madarakról.
Mostanában egyre inkább olyan fotókra törekszem, melyeken a környezet szépségét is megmutathatom. Az idei szépséges ősz bőven adott lehetőséget erre. Ebben a bejegyzésben ezeket sorolom.
...
Egyik hajnali fotósétámon távoli őzeket pillantottam meg az éppen az égre kúszott Nap korongja alatt. Békésen legelésztek, nem is gondolva arra, hogy egy korán kelő ember az ő reggeli táplálkozásukat figyeli.


Persze nem tudtam túlságosan közel kerülni hozzájuk, mert idejekorán felfigyeltek. Egyikük egy pillanatra mozdulatlanná válva rám csodálkozott, de aztán a már messze járó társa után iramodott. Aznap csupán ez a két fotó készült.


Ősz lévén a közeli erdő egyre színesebbé vált, még egy röpke séta is lélekemelő élményt nyújtott.


Egyik alkalommal a szokott leshelyemhez tartottam és a kocsimból ki sem szállva, a lehúzott ablakon  keresztül fényképeztem az avarszőnyeggel fedett színpompás erdőt. Lassan haladtam, sokat kattintgattam és eközben valami mozgolódást észleltem a lomboktól részben takart dombtetőn. Kiderült, hogy egy szarvas csapat vonulását zavartam meg. Mintha egy bika is lett volna köztük, de mire rálátást találtam, csak tehenek és borjak bámulták a kocsimat a lombok mögül.


Aznap Józsival együtt próbáltunk szerencsét a szórónál, de inkább csak a vöröslő fákat fényképeztem, mert vad nem járt arrafelé. Igaz, hogy az állatoknak hullott almát hozó Józsi is rákerült egy képre.


A kukoricát művészi mintában szórta ki vadász barátunk.


Az alábbi erdő részletet Józsi barátom hamarosan egy festményben fogja megörökíteni.


Már  esteledett, amikor a távolban átvonult a nyiladékon az egyetlen aznapi lábas jószág: egy muflon kos.


A sikertelen leselkedés nem szegte kedvemet, másnap egyedül ültem ki ugyanoda és nem is csalódtam, mert szürkületkor két szarvasbika mutatta meg magát nekem az őszi díszletben.


Álcáztam dacára a vezérbika hamar gyanút fogott és társával együtt visszaügetett az erdőbe.


Hazafelé menet ismét megcsodáltam azt az évszázados tölgyet, amelyet már csak kiszáradt állapotában láthattam meg sok évvel ezelőtt, de még most is dacol az elmúlással. Igazolja a mondást, hogy a fák állva halnak meg.


A Duna minden korábbinál alacsonyabb vízállása miatt egyik reggel leállt a horányi komp, éppen akkor, amikor hivatalos ügyben átkeltem volna vele a szigetre. Dolgom végezetlenül, nagy bosszúsan vissza kellett fordulnom Dunakesziről Turára. Hogy ne legyen teljesen haszontalan az utam, hazafelé betértem a halgazdasághoz. Egy várakozó és egy átrepülő szürkegém képe jelentett némi kárpótlást.



Október a dámok barcogásának ideje. A közösségi oldalakra sorra kerülnek fel a fotóstársak jobbnál jobb dámvad fotói. Egyik hajnalban baráti segítséggel én is eljutottam egy viszonylag közeli dámos helyre, egy gyönyörű tölgyesbe, amely a legszebb őszi pompájával fogadott. (Igaz, hogy a színekre csak később derült fény.) 
Érkezésemkor a meglehetősen távoli barcogó helyen 8-10 bika kerülgette egymást a fél sötétben, aztán lassan elszivárogtak, ahogy világosodni kezdett. Csak ehhez hasonló emlékképek készültek.


Egy kicsivel később, de még gyenge fénynél aztán végre megjelent a közelemben és átment előttem egy szép bika. Izgalmamban csak elmosódott képeket készítettem. A sok selejt fotóból egy szellemkép azonban mégis tetszetősre sikeredett.


Némileg jobban sikerült az a kép, amelynél egy pillanatra megtorpant a gyönyörű állat.


A bika hamar eltűnt, aztán hosszú eseménytelenség következett. Később a távoli homályban felbukkant egy-egy állat, sőt egy röpke összecsapást is láthattam. Bárcsak közelebb és jó fényben történt volna!


Hamarosan  abbamaradt az innen-onnan felhangzó barcogás, majd teljes csend borult a tájra. Jobb híján az erdőt fényképeztem.


Gyorsan telt az idő, már csak fél óráig maradhattam. Otthagytam a vadászlest és cserkelni indultam.
Az egyik nyiladéknál rám mosolygott a szerencse: egy fekete tehén, a borja és egy őket kísérő bika jelent meg.


A két tarvad gyorsan odébbállt, de a bika szerencsére nem sietett. Visszanézett rám, de maradt.



Még egy képre adott lehetőséget, mielőtt faképnél hagyott.


Ugye nem kell hangsúlyoznom, hogy mennyire boldoggá tett a csodálatos erdő és a szépséges dámok láthatása? Újdonsült vadász ismerőseimnek ezúton is köszönöm a páratlan élményt.
Az ősz a lesem környékét is ünneplőbe öltöztette. Ebben a környezetben talán még az ölyveimnek is jobban ízlett a csirkehús.







Lassan vége októbernek, de a gyönyörű ősz és a vénasszonyok nyara még javában tart. Ma például olyan melegen sütött a Nap, hogy egy kis tartalék D vitamin beszerzése céljából ebéd után az udvaron egy szál fürdőnadrágban szunyókáltam! (ezt a furcsaságot is feljegyzem, ha már naplót vezetek, még akkor is, ha szerencsére erről fotó nem készült...)
Azonban amint mondják: a kutya nem eszi meg a telet, bizonyára idén is beköszönt. Jön majd az eső, a fagy, a szél és a fák hamarosan lehullatják leveleiket. Véget ér az őszi pompa. Én idén az alábbi képpel búcsúzom a számomra legszebb évszaktól, a napsugaras ősztől.


2018. október 19., péntek

A feláldozott gumicsizma

Sokan nem gondolják, hogy egy-egy jobban sikerült természetfotó mennyi munka árán készül el, mennyi sikertelenség, tévelygés, kudarc előzi meg? A rosszabb eset az, amikor nagy erőlködés árán  csak gyenge fotó készül és még kínos emlék is tapad hozzá.
Egy ilyen esetet mesélek most el.
Az elmúlt vasárnap hajnalán jégmadarazni indultunk Tamással a minden negatív rekordot megdöntött vízállású Dunára. A lezárt Vízmű területen ahhoz a kövezéshez tartottunk, ahol a barátom már többször tudott hódot fotózni és ahol legutóbb élénk jégmadár mozgást találtunk. 
Még alig derengett, amikor a sziklatömböket megmászva elfoglaltuk a leshelyünket a folyó kiszáradt medrében. Ezúttal a kis fényképezőgépemet is magammal vittem, hogy tájképeket készíthessek.


A Duna fölött köd gomolygott.


A part felé fordulva vártuk a napkeltét és a jégmadarakat.


A Nap persze nem sokáig váratott magára, ellentétben a madarakkal.


Az alsó kövezésen közben kormoránok és szürkegémek gyülekeztek.


Aztán a jegesek is megmutatták magukat, de csak átrepülőben, elénk nem ült le egy sem.


Az összehordott ágak között egyszer csak mozgolódás támadt. A hódok mocorogtak és társalogtak a maguk nyöszörgésszerű nyelvén, de hiába reménykedtünk, ki nem dugták volna az orrukat még mutatóban sem. 
Az idő csak telt és be kellett látnunk, hogy ezen a reggelen nem terem már nekünk babér, szedelőzködtünk. A partról szép kilátás nyílt Vácra és a Naszályra.



Bántott, hogy üres kézzel megyünk haza. Nézzük meg az alsó sarkantyún a gémeket! - javasoltam a barátomnak. Ő ráállt, így beültünk az autóba és a Dunával párhuzamos gáton pár száz métert lejjebb mentünk, majd ott kiszálltunk, leereszkedtünk a gátról és átverekedtük magunkat az erdősávon.


Kiderült, hogy jócskán túljöttünk a sarkantyún, vissza kellett ballagnunk az elapadóban lévő Duna sáros partján, hogy közelebb kerüljünk a szárítkozó kormoránokhoz.


Közben megszemléltük a hódok munkálkodásának bizonyítékait is.



Gumicsizmában caplattunk a Duna medrének félig szikkadt talaján, ott ahol normál vízállásnál csak csónakkal közlekedhettünk volna.


Már kattintottunk is néhányat a madarakra, de még messze voltak, sőt, egy bólya is belerondított a képbe.


Pár lépést tettem balra, hogy a bólyát kikerüljem. (Bár ne tettem volna!)


Még megvárom, hogy fölrepüljenek a kormoránok. - mondtam Tamásnak, aki visszaszólt, hogy jó, majd megriasztja őket. Egy helyben álltam. Vártam a pillanatot, amikor szárnyra kapnak és le kell nyomjam a gombot. A madarak nyugodtak maradtak, én pedig a fotózás izgalmában úgy elmerültem, hogy tényleg elmerültem... az iszapban. 
Mire feleszméltem, már bokáig süllyedt a lábam. Tamás, aki már a fáknál járt, szintén felismerte, hogy a bajban vagyok. Ne mozogj! - kiáltotta. Én persze próbáltam szabadulni. Nagy erőfeszítéssel sikerült kivennem a jobb lábamat, de közben a teljes súlyomat viselő bal még mélyebbre süllyedt. A part felé ismét letett jobb lábam ugyanúgy. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal a Duna foglyaként, nyakamban a fényképezőgéppel, zsebemben a telefonnal. Nem szabad elesnem, nehogy mindenem sáros legyen! - villant át az agyamon.
Hozzál ágakat! - kiabáltam a barátomnak, aki ezt már magától is megtette. Nem jöhetett a közelembe, nehogy ő is fogságba essen, így csak messzebbről próbálta hozzám eldobni a fadarabokat, de azokat nem értem el. Szaladt újabbakért és újabbakért. Végre megkaparintottam egy karvastagságú ágat. Próbáltam ásóként használni, de hiába. Közben Tamás már 4-5 méteres száraz ágakat hajigált felém. Végre egy újabb erősebb ág is a kezembe került és a kettőt magam előtt a sárba szúrva és azokra támaszkodva startoló síelő módjára próbáltam szabadulni. Hasztalanul. Már tizenöt perce küzdöttem és a helyzetem semmit nem javult.
Lépj ki a csizmából! - kiáltotta Tamás és én megfogadtam a tanácsát. A két botra támaszkodva sikerült kihúznom a zoknis jobb lábamat és azt a legközelebbi iszapban fekvő ágra helyeznem. A nagyobb felületen megtámaszkodva aztán a bal lábamat is kihúztam a csizmából és a gallyakon kötéltáncosként szökdelve biztonságosan partra értem. Tamás barátom segítségével megmenekültem. 
Ha ő nincs, rosszabbul végződött volna a kaland. Magamtól csak úgy szabadulhattam volna, hogy nyakig sáros leszek és tönkreteszem a gépet és a telefont. Vagy telefonon riasztanom kellett volna a katasztrófa védelmet, akik nagy feltűnés mellett, esetleg TV stábbal kiegészülve mentettek volna meg. És akkor ország-világ előtt magyarázhattam volna, hogy mit keres egy 70 éves ember az Duna iszapjában? 
Tamás hősies segítségének hála mindössze egy pár Duna medrében örök időkre elmerített gumicsizma bánja ezt a kalandot. De bevallom, azért a képért, amelyet ilyen kalandos módon készítettem az is túl nagy ár! 

2018. október 16., kedd

Verőfényes ősz

Immár tíz napja tart az ilyentájt szokatlan meleg idő. Az ég felhőtlen, a Nap ragyog és délutánonként júliust idézően kellemes a hőmérséklet. Vénasszonyok nyara - így mondják, de mindenki, még a korombeli vénemberek is élvezik. A lombok csodás színeket öltenek és a szélcsendben sokáig a helyükön maradnak a tarka falevelek.


A hajnalok persze már hűvösek és gyakran lepi köd a tájat. Egyik korai sétámon különleges hangulatú képeket sikerült készítenem.









A lesem környéke őszi színekben pompázik. A kis fenyvest a fákra felfutott vadszőlő díszíti.



Kíváncsi voltam, hogy milyen állatok látogatják ez idő tájt az itatómat, ezért néhány alkalommal beültem a kunyhómba leselkedni. A kis madarak távol maradtak. Sejtettem, hogy karvaly leselkedhet a közelben. Egyszer aztán megmutatta magát néhány felvétel idejére.


A korábban sokszor látott, hiányos színezésű kamasz fácán kakas végre tökéletes tollruhában mutatkozott.


A zajos szajkók egyre-másra jöttek, ugráltak, hangoskodtak és hordták a kukoricát és a napraforgó magot. Még az ölyvnek kikészített húst is felfedezték és megdézsmálták.


Nem hiába hallottam a kiáltását jó néhányszor: egyszer egy zöld küllő is berepült. A sok látogatót vonzó fatönköt vizsgálta át. Talán hangyákat remélt?


Egy új vendéget is a vízhez vezérelt a szomjúság: egy vörös mókus közelített a fenyőfákon.


Némi óvatoskodás után egyenesen az itatóhoz járult...


... és mohón inni kezdett.


Ám hirtelen valamitől megriadt és villámgyorsan felszaladt a fára, de aztán mégis leereszkedett a tuskóra, hogy átgondolja a helyzetet.


Rájöhetett, hogy nem fenyegeti veszély, ezért más irányból ugyan, de visszatért a vízhez.


Hosszasan ivott, majd a rá jellemző fürgeséggel hagyott magamra. Nagyon örültem a látogatásának, mert nem csak a víznél, de ebben az erdőben sem láttam még soha.
Az ölyvek bőven találhatnak egeret mostanában, mert többször csak a fákról gusztálták a csali falatokat, le nem jöttek.



Harmadik alkalomra aztán végre megjelent egyikük a kívánt helyen.


Nagyon jól mutatott az őszi erdő háttere előtt.


Pár közeli képet is készítettem róla.


Csak ímmel-ámmal falatozott és közben gyanakvóan nézett körül, mintha a párja támadásától tartott volna.


Nem maradt sokáig, a hús nagyobb részét meghagyva távozott. 
Talán még egy ideig élvezhetjük a gyönyörű őszi napokat, de nagyon kell már az eső a szomjazó földeknek, a kiszáradó folyóknak és a frissítő szél a szmogtól fulladozó városiaknak. Nem lehetek annyira önző, hogy csak magamra gondolva marasztaljam a csodás őszi napsütést.