KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. február 24., szerda

A köd ajándéka












Napok óta egyhangú szürkeség untatott. Hogy kimozdulhassak a lakásból, kitaláltam, hogy megnézem a közeli galgahévízi víztárolót. A tavalyi télen a hosszan tartó hómentes nagy hideg erős és sima jégpáncélt vont a tóra, ahol a környékbeliek - és köztük én magam is- urasan korcsolyázhattak. Idén nem volt ilyen jó lehetőség.
A mostani jég már erősen olvadt, rámerészkedni oktalanság lett volna. A tó feletti pára sejtelmessé tette a tájat. Ahogyan a költő írta:
"Tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök..." ( megjegyzem, most még a tavasziak is...)
Még sohasem fotóztam ennyire szürke tájat, de az ilyen képeknek is van egy sajátos hangulata, költőisége. Elismerem, ez kissé unalmas, szomorkás és mélabút árasztó, de egy naplóban nem lehet csak a verőfényekről írni- ugyebár!
Egy órát sétálhattam a tó körül, témát keresve és kattintgatva.
Talán maga a köd is elcsodálkozott kitartó érdeklődésemen, mert hálából olyan ajándékkal lepett meg, melyet csak ő képes elkészíteni...
Hirtelen ámulva láttam, hogy a lábam előtt, a fűben egy valóságos ékszer hever!


Verekedők

Ma a szürkeség uralta a környezetemet, bármerre néztem. Fényekre, színekre hiába vágytam, így hát unalmamban inkább rendezgettem a képeimet a számítógépen. Találtam néhány mozgalmas fotót a közelmúltból, melyeken színes madárszárnyak gyönyörködtetnek. A tettenért verekedők: tengelic-zöldike, fenyőpintyek, tengelic és fenyőpinty és persze a meggyvágók.












2010. február 22., hétfő

Olvadás



Nemrég még hó és jég alatt volt a horányi Duna part, de a hétvégi eső, a melegedés és a bágyadt napsugár ott is megindította az olvadást.



Az idei rekordmennyiségű hó és jég gyorsabban vált vízzé, mint ahogyan azt a talaj elnyelni volt képes. A hólé megállt az utcákon és kis tavacskákat képezett. Az óriás fák megláthatták magukat a pocsolyák tükrében.









A madarak elmaradtak az etetőkről, ki tudja, milyen eleséget kínált nekik a hótakarójától megszabadult erdő? Vagy talán már a párjukat, netán az új fészkek helyét keresték? A cinkék tavaszi versikéjüket ismételgették: Kicsi ér, kicsi ér. A rigók halkan dudorásztak, a csuszkák hangoskodtak. Az emberek gumicsizmát húztak, mert a tavasz közeledtét jelző langyos szellő sétára csábította őket. Jó volt újra érezniük arcukon a nap melegét.
Az öreg fotós pedig fogta a fényképezőgépét, lázasan kattintgatott, hogy megpróbálja tetten érni a víz halmazállapotváltozásának e sokat látott, de észre sem vett, hétköznapi varázslatát.









A tavaszvárás öröme mellett az aggodalom is megszólalt legbelül: csak árvíz ne legyen!

Fák arcképei







Csak én gondolom, hogy a fák is egyéniségek, mindegyiküknek egyedi arca van?
Sétálj csak közelebb hozzájuk, csodáld meg alakjukat, tapintsd meg kérgüket. Igaz, most téli álmot alszanak, csupasz karjaik így is az ég felé kapaszkodnak. Gyökereikkel keményen markolnak a földbe, hogy megállhassanak, kiteljesedhessenek ott, ahová a sors szele sodorta őket még akkor, amikor kicsi mag formájában zárták magukba későbbi életük ígéretét. Kicsíráztak, hajszálgyökereik behálózták a talajt, mohón szívták magukba a tápanyagokat. A kis magoncok megtalálták az éltető sugarakat a nagy fák alatt, kitörtek azok árnyékából, itták a fényt és évről évre növekedtek. Egy idő után lombjaikkal elérték a legmagasabb fák szintjét. Az előző fanemzedék lassanként kikorhadt, kiszáradt, a vénségtől és szelek erejétől megroppant, kidőlt. Most ők jelentik az erdő derékhadát. Ágaik közt fészkek lapulnak, otthont adnak a madaraknak. Elrejtik és termésükkel táplálják az őzeket, vaddisznókat.
Mi alakította kérgüket? Milyen sebeket takarnak hegeik, forradásaik? Milyen élősködők rontják rostjaikat, szívják életnedveiket? Hány ágat növesztettek és veszítettek el az évtizedek alatt?
És vajon mi lesz a sorsuk? Megöregedve, állva halnak meg, vagy hirtelen könyörtelenséggel fűrész fogja kettévágni törzsüket? Erre nem gondolnak, várják az új tavaszt, a melegedést, a napfényt és a nedvek áradását, hogy rügyeket bontsanak, lombot neveljenek és a többi fával együtt susogják az élet dicséretét.

2010. február 21., vasárnap

Viszálykodás az etetőn






A meggyvágók számomra kissé esetlen, nagy fejű, bumfordi madarak. Az etetőre szórványosan jönnek. Beülnek a magok közé és erős kúpcsőrükkel, amellyel a meggymagot is képesek feltörni, nagy nyugalommal bontogatják a napraforgót. Nem zavarja őket, ha falatozásuk közben egy-egy élelmes cinke berepül és felkap egy magot, megtűrik a fenyőpintyek, tengelicek illedelmes eszegetését is a közelükben, legfeljebb néha odább hessegetik azokat.


A fajtársaikra viszont féltékenyen ügyelnek, fél szemmel mindíg azt figyelik, melyikük közelít. Ekkor feléje fordulnak, szárnyukat megemelve igyekeznek minél nagyobbnak látszani, hogy elriasszák a betolakodót. Ha az nem tágít, akkor csőrüknél fogva megragadják egymást és valóságos bírkózással mutatják meg erejüket. A vértelen harc pillanatokig tart, a vesztes elhagyja a porondot és az etető alatt, a leszóródó magok közötti válogatásra kényszerül, ha nem akar éhen maradni. A győztes jutalma, hogy tovább tömheti a begyét, mindaddig, amíg egy erősebb egyed sikeres rohammal át nem veszi a pozíciót. Azt gondolhatnánk, hogy általában a színesebb hímek az erősebbek, pedig megfigyelésem szerint az idősebb tojók a sikeresebb táplálékszerzők és védelmezők. Télen az eleség a túlélést jelenti, nincs helye udvariaskodásnak, előzékenységnek, lovagiasságnak. A párválasztás idején persze majd összemelegednek az ellenkező nemű egyedek, de a tavasz még messze van...






2010. február 17., szerda

A Dunánál

A minap a Dunához látogattam, mert hallottam, hogy a dunakeszi révnél sok vizimadár telel.
A hideg szürkeségben főleg parton gubbasztó kacsákat láttam, a sirályok is kedvetlenül üldögéltek. A kontyos récék távol úszkáltak, bukdácsoltak.














Néhány bütykös hattyú evezgetett a sekély vízben. Olyan reménytelennek tűnt itt a fotózás, hogy a gépet magamhoz sem vettem, úgy gyalogoltam végig a sokmilliós villák előtt szépen kikövezett sétányon. A szennyvízbefolyónál némileg nagyobb élet volt. Visszafordultam és a parkolóhoz érve mégis meggondoltam magam. Csak nem megyek el egyetlen kattintás nélkül?
A géppel a kezemben a part felé közelítettem. A kacsák rám sem hederítettek, fejüket a szárnyuk alá hajtva tovább szundikáltak. A kontyosok viszont még beljebb húzódtak. A folyó közepe táján egy csapzott, öreg kormorán húzott el a víz felett- messze van!
Egy hattyú közelített, majd esetlenül kitotyogott a partra. Talán valami élelemre számított.
Tényleg, miért nem hoztam valami eleséget? A nagy madár megvetően elfordult és igazgatni kezdte a tollazatát. Ebből szárnypróbálgatás lesz!- ismertem fel a helyzetet és már emeltem is a gépet.
































Az első kattintásra megtört a jég, jött néhány sirály, egy-két kacsa is elhúzott, s nagy meglepetésemre hangos suhogással felém repült egy hattyú.










































Nem győztem "visszazoomolni" és kattintgatni, ahogy közeledett, majd vizisíelve landolt.




























Aztán jött még kettő! Egy ideig kivártak, aztán látván, hogy nincs kaja, felkerekedtek és odébbrepültek.
Lám, mégiscsak érdemes volt kézbe venni a fényképezőgépet!

. . . . . . . . . . . . .

Vigyázat, a fotós kaland ürügyén most egy érzelgős vallomás következik!
Szeretem a Dunát. Egész életemet végigkíséri. Gyerekkoromban a nyári szünidőt a partján töltöttük a dunakeszi és a műhelytelepi strand között. Apám már korán megtanított úszni, s így 10-12 éves korom táján, miután meggyőződött vízbiztonságomról és kioktatott az elképzelhető veszélyekről, nyugodtan engedte, hogy barátaimmal együtt reggelenként kerékpárra pattanva a Dunához kerekezzünk és akár napnyugtáig ott maradjunk.
Elemózsiának megtette a zsíros kenyér paprikával, paradicsommal, öltözetünk a klottgatya és a tornatrikó volt, lábbeli nem is kellett. Fociztunk, horgásztunk és időről időre jócskán felgyalogoltunk a folyásiránnyal szemben, majd beúsztunk a sodorba - különösen, ha hajó hullámai voltak várhatók- és a labdát egymásnak dobálva lecsorogtunk. Pajti kutyám a labda megszerzése reményében úszott egyikünktől a másikunkig.

Vízi úttörőként felejthetetlen sziget kerülő túrát tettünk. Az úgynevezett őrsi csónakban két gyerek ült egy padon, egyikük bal, másikuk jobb oldalon evezve. Sátrakat, bográcsot, élelmiszert
és teljes felszerelést szállítottunk. Fájdalmas vízhólyagokat szereztünk, amíg sodrással szemben haladva Vácon az első táborhelyen sátrat vertünk. A legszebb táborhelyünk a sziget csúcsán, Visegráddal szemben volt. Innentől már könnyebb lett, mert a folyó irányában haladhattunk.
A pihenő napokkal együtt két hétig tartott ez a túra, amely végképp a Duna rajongójává tett.


Már kamaszodtunk, amikor egyszer kölcsönkaptuk idősebb barátunk házilag gyártott(!) kajakját. Nehéz volt, mint a dög, és a víz is áradóban volt. Miki barátommal igencsak megizzadtunk, amikor feleveztünk a Horánnyal szemben található kicsinyke Szürkő szigetig.
A sziget szinte lakatlan volt akkortájt, mindössze pár kis kalyiba bújt meg a fák között. Ezért volt teljesen hihetetlen, amikor az árral szemben partközelben haladva egy kis tisztás tárult fel előttünk - egy csapat meztelenül napozó lánnyal együtt! Ők is meglepődtek láttunkra és - átmenetileg még többet mutatva bájaikból- sikoltozva a fák közé futottak, ahol várták, hogy eltávozzunk. Ez persze nekünk nem volt sürgős és a lányok szidalmai közepette vigyorogva élveztük a kialakult patt helyzetet. Csakhogy a sodrással szemben egy helyben evezni is nagyon fáradságos volt. Belekapaszkodtunk a víz fölé hajló fűzfa ágakba, hogy megtartsuk a kajakot, de azt a sodrás kivitte alólunk és mi szépen belefordultunk a borzongatóan hideg vízbe. No, ez kellett csak a lány csapatnak, gúnyos nevetésüktől kísérve megszégyenülten sodródtunk egyre messzebb tőlük a vízzel telt kajakba kapaszkodva. Csak nagy erőlködéssel tudtunk partra vergődni és a kajakot felfordítva a víztől megszabadítani. Aznapra meg is elégeltük a csónakázást.

Harminc évesen munkámból kifolyólag családommal Dunaföldvárra költöztünk és tíz évet töltöttünk ott. Sokat jártunk a közeli holtágra, sokszor ott sátoroztunk. Amikor a lányaim nagyobbak lettek, elküldtük őket a helyi vizitúrázók nyári táborozásaira, sőt később felnőtt kísérőként mi is velük tartottunk. Sok szép túrát tettünk Bajáig, Mohácsig később Esztergomból indulva Dunaföldvárig. Remélem, hogy lányaim életre szóló élményeket szereztek és idővel unokáimmal is megszerettetik majd a vizet és a természetet.

Miután Budapestre költöztünk még részt vettünk a dunaföldváriak egy-két túráján. Sőt családi vizitúrát is tettünk Esztergomtól Újpestig a rosszemlékű nagymarosi vízlépcső építése miatt elterelt és felgyorsított Dunán. Majdnem borultunk is, mert a kanyarodó áramlás rásodorta kenunkat egy bólyára. Szerencsére kisebb koccanással és egy hordónyi beloccsanó vízzel megúsztuk a nem kívánt találkozást.

2001-ben drága feleségem tragikus halálával új fordulatot vett az életem.
Megismerkedtem jelenlegi hitvesemmel és nagyrészt az ő hatására szakítottam eddigi nomád életmódommal és a horányi ház megvásárlásával "letelepedtem". Van egy kajakom, néha vízre teszem és evezgetek. Nagy forróságban az igazi enyhülést a Duna hűs vizében keresem, ha Horányban vagyok. Alig várom, hogy az unokáimat is úszni, kajakozni taníthassam.

Néha ellátogatok a sziget csúcsára, keresem a helyet, ahol Gyuri barátommal a nagy túra idején őrséget adtunk. Az akkori szép fűzfasor helyén korhadt, kidőlt fatörzsek. Pedig csak ötven év telt el. De mi az az ötven esztendő, mi az életünk? Csak egy csepp a Duna, az idő végtelen folyamában!



Nemrég kaptam a hírt, hogy az egyik gyerekkori barátunk hamvait végakarata szerint a Dunába szórták.

Megfontolandó...

2010. február 15., hétfő

Őzek, róka helyett

Dányi fotós barátom tegnap gyönyörű rókát fényképezett, amint jellegzetes macskaszerű ugrásokkal egerészett a fehér hóval fedett mezőn. Sikerén felbuzdulva a bágyadt délutáni napsütésben én is nekivágtam a határnak. A megroskadt hóban nehezemre esett ugyan a gyaloglás, mégis a tavalyi rókakölyök-fotózás kapcsán megismert kotorék felé vitt a lábam.
Szerettem volna rókát látni, akár messziről is. Ez sajnos ezúttal sem adatott meg, csak a rókalyukhoz vezető nyomok jelezték, hogy valamikor erre járt a ravaszdi. A fürge róka lábak a kotorék minden bejáratát szabaddá tették, látszott a hóra kapart homok, de friss nyomokat ott sem találtam. Tekintve, hogy még tart a rókák " koslatása", azaz párkeresése és párzása, amikor nagy területet bejárva kóborolnak, ez még nem lett volna feltétlenül baj. Az viszont, hogy az egyik bejáratnál egy gyanús műanyag zacskóra leltem, arra utal, hogy valószínűleg mérgezett csalival kínálták meg a rókát, s az talán már az örök vadászmezőkön egerészik. Így aztán rókaügyben egyelőre bizonytalanságban maradtam.





Hatvan felé autózva nagylétszámú őz csapatot pillantottam meg az úttól alig ötven méternyire, amint békésen eszegették a hólepel alól előkapart eleséget. A vészvillogót bekapcsolva gyorsan félreálltam és egy hatalmas akácfa törzse mögül fotózni kezdtem az őzeket.
Az őzbakok új agancsa még javában barkás. Majd csak hónapok múlva fogják letisztítani, hogy az az augusztusi nászidőszakra a vetélytársakat meghátrálásra késztető veszélyes fegyverré váljék.
Most még nyoma sincs köztük a viszálykodásnak, csapatban jobban átvészelik a tél megpróbáltatásait.
Példámat követve más autósok is megálltak gyönyörködni, sőt egyesek még fényképeztek is.
Egy idős autós a teleobjektívem láttán valami illetékesnek nézhetett, mert hozzám lépett és elújságolta, hogy 46 példányt számolt meg, tegnap már látta itt őket és a feleségével most kifejezetten azért jöttek ki, hogy újra találkozhassanak ezekkel a szép állatokkal. Jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy mások is felismerték a természet eme kisebb csodáját.

Közben erősen esteledett, a lebukó nap narancs sárgára festette az eget. Fotósként csak azt sajnáltam, hogy az őz csapatot nem terelhettem át ebbe a festői díszletbe. Talán egyszer majd egy ilyen kép is összejön...

A madáretetőm vendégei















































































































































































































Horányi kertemben a tél kezdetétől madáretető működik. A betérő madárkák állandóan találnak itt napraforgómagot, tört diót. A cinkék a legélelmesebbek, még szinte az etető mellett állok, de már bereppennek, villámgyors mozdulattal felkapnak egy szem szotyit, berepülnek vele egy biztonságos, karvalytól védő sűrű bokorba. Az ágon ülve két lábukkal megtartva a szemet, szétkopácsolják a héjat, hogy a puha bélhez jussanak.
Különleges vendégek az őszapók. Csapatostul járnak, szeretik a kókuszhéjban tálalt, zsírral összegyúrt napraforgómagot. Egyszerre többen is csimpaszkodnak a himbálózó etetőn. Jóllaknak, aztán hirtelen továbbállnak, s talán csak másnap lesznek újra láthatók.
A cinkék pergőtüzének rövid szüneteiben a kertben lakó vörösbegy bátorkodik némi élelmet csenni a terített asztalról, de riadtan rebben el, ha a cinkék ismét rohamoznak. Behúzódik a közeli bokrok alá és onnan várja a következő alkalmat.
A csuszka hatalmas lendülettel érkezik, csak úgy fröcsög a sok szotyi erős csőrének gyors csapásai nyomán. A héj nélküli napraforgóbelet keresi. Van úgy, hogy két-három maggal a csőrében távozik.
Az elhúzódó zord tél a lakott területekre szorítja be a csapatostúl járó fenyőpintyeket, zöldikéket, tengeliceket, csízeket és a szigorú tekintetű meggyvágókat. Ők főként a földön, a levert magok között szedegetnek, de az etetőn megülve harciasan védelmezik a sajátjuknak tekintett élelmet. Ilyenkor nem ritkák a verekedések sem.
A feketerigó egyéb élelem hiányában a napraforgóra is ráfanyalodik és ha beül, nem tűr meg más madarat az etetőn.
Az óvatos szajkó rekedt hangján rikoltozik, ölyvet utánozva vijjog, vagy macskahangon nyávog, netán izgalmában nyöszörgő hangokat hallat, mielőtt az etetőre libben, de az első gyanús neszre, mozdulatra máris szitkozódva távozik. Imádja a diót, földimogyorót, amiből egyszerre többet is képes a csőrébe gyömöszölni, de a napraforgót sem veti meg.
A hivatalosan fakopáncsnak nevezett harkály elsősorban a dió miatt jelentkezik, de nagyon szereti a már említett zsíros napraforgót is. Sokszor negyed órán át csimpaszkodik a kókuszon, miközben a zsírban vájkálva nyalakodik.
A hétvégén váratlanul egy ritkán látható fakusz is vendégünk volt. Meglepett, hogy ő is szereti a napraforgót.
A sok kismadár nyomán a karvaly is belátogatott már a kertembe. Jelenléte onnan tudható, hogy a lárma varázsütésre megszűnik, a madarak villámgyorsan a bokrok biztonságos rejtekébe húzódnak és hosszú percekig nem mutatkoznak. Legutóbb erre a jelre kezdtem körbetekinteni leshelyemből, hogy a karvalyt megpillanthassam, de csak a zsákmány nélkül távozó gyönyörű ragadozómadár elsuhanó szürke árnyát láthattam. A fotómelléklet egy korábbi képem.