Nemrég még hó és jég alatt volt a horányi Duna part, de a hétvégi eső, a melegedés és a bágyadt napsugár ott is megindította az olvadást.
Az idei rekordmennyiségű hó és jég gyorsabban vált vízzé, mint ahogyan azt a talaj elnyelni volt képes. A hólé megállt az utcákon és kis tavacskákat képezett. Az óriás fák megláthatták magukat a pocsolyák tükrében.
A madarak elmaradtak az etetőkről, ki tudja, milyen eleséget kínált nekik a hótakarójától megszabadult erdő? Vagy talán már a párjukat, netán az új fészkek helyét keresték? A cinkék tavaszi versikéjüket ismételgették: Kicsi ér, kicsi ér. A rigók halkan dudorásztak, a csuszkák hangoskodtak. Az emberek gumicsizmát húztak, mert a tavasz közeledtét jelző langyos szellő sétára csábította őket. Jó volt újra érezniük arcukon a nap melegét.
Az öreg fotós pedig fogta a fényképezőgépét, lázasan kattintgatott, hogy megpróbálja tetten érni a víz halmazállapotváltozásának e sokat látott, de észre sem vett, hétköznapi varázslatát.
Az öreg fotós pedig fogta a fényképezőgépét, lázasan kattintgatott, hogy megpróbálja tetten érni a víz halmazállapotváltozásának e sokat látott, de észre sem vett, hétköznapi varázslatát.
A tavaszvárás öröme mellett az aggodalom is megszólalt legbelül: csak árvíz ne legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése