KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. február 28., kedd

Az ölyvek vacsorája

Régóta nem gondoltam az ölyveimre, mígnem az egyik fotóstársam érdeklődése újra eszembe juttatta őket. Biztosan a fészekrakással lehetnek elfoglalva, sőt, lehet, hogy a tojó már a tojásokon ül! 
Tegnap délután jobb dolgom nem lévén felkerekedtem, hogy felderítsem a helyzetet.
Húst tettem a tuskóra, kiegészítettem a lassan fogyó napraforgó és kukorica készletet és beültem a kuckómba, az üveg mögé.
Nem sokat teketóriáztam, lejátszottam néhányszor az ölyv nótát, hogy jelezzem: az uzsonna tálalva van. Talán tíz perc sem telhetett el, válasz érkezett! Közelről szólt a vijjogás és mindjárt felelt rá egy távolabbi. Itt vannak! A tojó hamarosan megjelent a kedvelt fenyőágon, de nem vetette rá magát a csalira. Nézelődött, tétovázott, majd tovább szállt.


A hím távolabb várakozott. Kölcsönös vijjogással kommunikáltak, miközben ide-oda röpködtek, majd megint leülve húzták az időt. 


Az óvatoskodás folytatódott. Mindig a domináns madár, a tojó volt közelebb a húshoz.


Évek óta figyelem az ölyveket, de nem értettem a mostani viselkedésüket. Egymástól nem tarthattak, mert többször egymás mellé ültek a háttérben. Netán egy harmadik idegesítette őket? Telt az idő és a tojó nem jött a húshoz, csak mindig kerülgette.


Időnként a fejem fölött hangoskodott, aztán megint új helyre ült és gyanakodva nézelődött.


Hosszú percekig tanakodott, majd odább szállt, hogy aztán más, közeli helyen telepedjék le. Vagy éppen ugyanott, ahonnan elindult.


A fény a felhőzet vonulása folytán egyre változott. Egy tyúkocska éppen jó fénynél érkezett egy kis kukoricázásra.


Egy másik jércikének izgalmában "égnek állt a haja". A kapkodó szemezgetésnek az ölyvek átrepülése vetett véget, mert a nagy madár látványa talán a veszélyesebb héját juttatta a fácánok eszébe, attól pedig menekülni kell!


Az ölyv tojó sokadszorra jelent meg a hús fölötti ágon. Ideges nézelődés, toporgás, ...


... aztán végre leszállt.  A tuskó helyett a földre. Ott is hosszú percekig egy helyben vizsgálódott, míg végre megindult a hús felé. 


Vártam, hogy felugorjék, de amint a lába érintette a tuskót, már röpült is tovább!
Már lassan három órája tartott a huzavona, a fény fogyott, nagyobb érzékenységet kellett választanom. 
Egy szemfüles szajkó kihasználta az ölyvek tétovázását és megdézsmálta a csirkehúst, de néhány csippentés után elszelelt.


Fél öt lehetett, uzsonna helyett inkább vacsora idő, amikor végre megtört a jég és beszállt a madár.






Hosszú órák időhúzása után végre megvetette a lábát a farönkön, de még át kellett lépnie a hús közelébe.




Ezekre a látványos mozdulatokra vártam!


Láthatóan jól estek neki a csibe falatok.


A hús tépkedéséhez a szárnyával is segítenie kellett.




A táplálkozásban kis szünet állt be, a madár felnézett. 


Tekintete elárulta, hogy a párja közelebb húzódott. 


A hím illedelmes, halk sipítással jelezte, hogy ő is kér az ennivalóból. A tojó ott is hagyta a maradékot. Egy közeli, de rosszul fotózható ágon már a csőrét törölgette. A hím karnyújtásnyira ült egy ágon és készült a leszállásra. Már majdnem ráfordítottam a gépet, hogy legyen legalább egy fotó róla is, de meggondoltam magam és inkább a tuskóra érkezését vártam. Jól tettem, mert helyette újra a telhetetlen tojó szállt le! 




Megragadta a rögzítésből éppen kiszabadult konc maradékot és elrepült vele. Hoppon maradt párja utána vetette magát. Hogy kapott-e még valahol az erdő mélyén a húsból a muja, vagy csak túl udvarias hím madár, azt nem tudhatom. Az olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. :)
Lehet, hogy azért kisebb termetű a fiú ölyv, mert mindig ő húzza a rövidebbet? :) 
Igaz, a tojónak meg kell a kalória, különösen mostanában, a tojás rakás idején. 

2017. február 25., szombat

Őzek aranyban

Tavasziasan enyhe, de felhős napok után mára zavartalan napsütést ígért az időjós. Elhatároztam, hogy hajnalban kinézek a határba. Egy órával a Nap előtt keltem, hogy el ne szalasszam első sugarait, de már a házak között csalódottan állapítottam meg, hogy vékony, összefüggő, sötét felhőréteg takarja a keleti horizontot. Így is maradt, amikor a kocsit hátrahagyva elindultam a sáros földúton. Lassan világosodott. A sokszor látott tájat most kiábrándítóan sivárnak találtam. A réteken sárga fű, a szántóföldek egyhangú barnák, az elvetett gabona gyenge szálai még alig zöldellve sorjáznak és a kopár fák szürke csontvázakként szomorkodnak a mezsgyéken. 
Állatok, madarak sem mutatkoztak, mintha csak egymagam lennék a környéken. Sorra hagytam el a nádcsíkokkal tagolt réteket, sehol semmi. Mintha ciánoztak volna! A legnagyobb térségen talajvizes tavacskák fénylettek, talán lesz majd rajtuk vízimadár is? 
Már csak a gabonával bevetett lankás szántóföldben bíztam. Még felsétálok a dombtetőre, aztán visszafordulok - határoztam el. 
A Nap sugarai éppen akkor törtek át a felhőkön és villantak a szemembe, amikor megpillantottam a dombhajlat mögött megbújó őz csapatot. Ők még alig láthattak, de a feléjük fújó szél elárult. Veszélyt érezve riadtan szaladgáltak az erős, aranyló fényben. 


















Valami hasonló élményben bízva keltem korán és a rossz előjelek dacára nagy szerencsével éppen jókor érkeztem a jó helyre, ahhoz, hogy "aranyat", arany fényben fürdő tájat és aranyos őzeket találjak.

2017. február 16., csütörtök

Koslatás idején

A hó eltakarodott és hideg köd ülte meg a turai határt. Szép képek reményével nem érdemes mostanság a terepre menni, de mégis ki-kijárok, mert "fotózni muszáj!" 
Az állatok könnyen észreveszik a fagyott rögökön hangos léptekkel közeledő fotóst és messzire menekülnek. Így aztán kényszerűségből a "tájkép állatokkal" jellegű fotóim számát gyarapítottam. 



Őzeken kívül rókát is láttam néhányszor, talán azért, mert tart még a párkeresésük időszaka, a koslatás.


Ezt a rám csodálkozó ravaszdit két képen is megörökítettem.


A koslatásról jutott eszembe: két éve, ilyentájt történt, hogy egy pihenő róka párt láttam meg a távolban. Messziről azt sem tudtam biztosra venni, hogy nem kilőtt állatokról van-e szó? Mindenesetre a felázott, belvizes repce földön sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk és a ritkás nád fedezékében a vadász székemre ülve vártam a fejleményeket.



A világosabb bundás hím ébredt elsőként és ébresztgette párját.


A menyecske vakarózva kérette magát...


... és nem mutatott nagy lelkesedést.


Sőt, visszafeküdt aludni. A kikosarazott kan róka tanácstalanul nézett szét és ... észrevett.


Nem sokáig gondolkodott, menekülőre fogta.


Persze a menyecske is követte és mindkettőjüket elnyelte a nádas!


Ez a kaland járt az eszemben legutóbb is, amikor a ködös határt jártam. Távoli őzek, néhány felugró és messzire menekülő nyúl, nagy robajjal szárnyra kapó fácán - még a gépemet sem volt érdemes rájuk emelnem. Hanem egyszer csak egy velem párhuzamosan poroszkáló rókát láttam meg a ritkás bozóton túl. Sikerült néhány képet lőnöm a kusza növényzeten keresztül.


A vörös bundás gyanútlanul baktatott a keskeny vetésen át.


Megálltam, hogy lépteimmel ne keltsek zajt és vártam, hogy elém kerülve kijöjjön a takarásból. 


Csak még egy lépést kellett volna tennie, hogy teljes valójában megmutassa magát, de idő előtt észrevett és megtorpant. Megdermedve néztük egymást. 


Egy fél percig egyikünk sem moccant. Eközben 18 képet lőttem a rókáról, ... 18 egyformát. :) 


Miután felocsúdott, olyan hirtelen ugrott el, hogy nem tudtam elmenőben megörökíteni. Sajnálom, de azt a hiányzó lépést még inkább!
Mindenesetre szerencsés találkozás volt. Főképpen úgy, hogy menetelés, cserkelés közben történt. Csak azt nem tudom, hogy én cserkeltem-e be a rókát, vagy ő engem? :)