Augusztusi madarak

Az őzek nász időszakának múltával hirtelen fotótéma nélkül maradtam. Igaz, hogy az itatóm a nagy melegben is mindig kínálta magát a szomjazó, hűsölni vágyó madárnép számára, mégsem látogatták a szárnyasok. Évről évre tapasztalom, hogy éppen a legnagyobb kánikula idején maradnak távol a víztől a kicsikék. Olyan ellentmondás ez, amelyet nem tudok megfejteni, legfeljebb csak gyanítom, hogy a felmelegedett vízet nem kedvelik. Már kiülni sem volt érdemes a lesembe, hiszen órákig egy madár sem járt arrafelé.

Az első kisebb lehűlés aztán hozott némi élénkülést, megjelent néhány fürdővendég. Ettől kezdve több alkalommal próbálkoztam a fotózással. Az alábbi képek ezek eredményei.

Többnyire fiatal madarak keresték az enyhülést az itatóm vizében. Egy szerény megjelenésű barátposzáta tojó és hím jött elsőként.

Egy szépséges hím erdei pintynek már jobban örültem.

Az ősz közeledtét jelezte a légykapók megjelenése. Izgatottan röpködtek, szitáltak a víz felett, de villámgyors mozdulataikat nem tudtam elkapni az én kissé lassú fényképezőgépemmel, meg kellett várnom, amíg leülnek valahol.

Tavasztól ezeddig egyetlen meggyvágó sem látogatott meg, nagy volt az örömöm, amikor egy fiatal példány betért egy kortyra.

A légykapók és füzikék kisebb csapatai nagy röpdöséssel kerestek leszálló és ivó helyet.

Egy piros sapkás fakopáncs a közelben kopogtatott és néha meg is mutatta magát.

Egy idei zöld küllő csak a közeli fenyőfáig merészkedett és onnan nézte a madárkák sürgés-forgását.

A vadgerlék már a hosszú vándorútjukra készülhetnek, de egyikük még betért egy kis felfrissülésre.

Ritka látogatóként néhány őszapót is közel csábított a víz.

Előkerültek a csuszkák is. Igaz, hogy őket nem a víz, hanem a napraforgó magok érdekelték. Több szemet vettek a csőrükbe- torkukba és sűrűn forgolódva hordták a téli magtárukba.

A légykapókkal minden kiülésemkor találkoztam.

A nyáron hűtlenül másfelé járó szajkók is előkerültek, hiszen felfedezték az újra megnyílt ingyen konyhát a finom napraforgó és kukorica kínálattal.

Egyszer a fácán kakas is beköszönt. A fehér nyakörve még mindig hiányzik, talán már nem is lesz?

A legkülönlegesebb élményt néhány fiatal sárgarigó váratlan feltűnése jelentette. Eleinte csak a hangjukra figyeltem fel. Nem a "kell-e dió fiú?" ismert nótáját fuvolázták, csupán két rövid füttyöt hallattak, de kitaláltam, hogy ők lehetnek. Aztán megláttam, hogy egy sárga madár átrepül a víz felett, be a fák közé. Erősen szurkoltam, hogy visszatérjen. Jött is és kitárt szárnnyal beletoccsant a vízbe, majd rögtön tova is röppent. Még vagy háromszor megismétlődött ez a furcsa fürdőzés. Ennek megörökítése reménytelen vállalkozás lett volna, de szerencsére a megmártózás előtt le is ültek néhány fotózható helyen, ha csak pillanatokra is.

Sokszor panaszoltam már, hogy az itatómnál mindig csak a szokott madárfajok mutatkoznak. Nos, a sárgarigós kaland után meg kell dicsérjem a kis pocsolyámat: megérte, hogy egész nyáron nem hagytam kiszáradni!

Őzek után sántikálva

 Az őzek kezdődő üzekedése ezévben is rendszeres korán kelésre ösztönzött. A szép fotók reményében a pirkadat már a réten talált. Nincs két egyforma napkelte, akkor a legszebb, ha keletről bárányfelhők keretezik az ég alját és az izzó korong még nem bukkan fel a horizonton. A csodás szímpompa csak néhány percig tart, aztán elmossa a szétáradó fény. 

A vörös ég adta háttér előtt a mácsonya tüskés bokra tetszetős virágkötészeti remekműnek tűnik.

Rávillantással a ligetszépe sárga virágai is jól érvényesülnek.

Ahogyan a learatott búzaföld szélén emelkedő közönséges aszat is jól mutat az erős nappali fényben.

A síppal imitált suta hangra egy kis bak emelkedett fel, de nem akart előbújni a sűrű növényzetből.

Nagyobb szerencsével jártam a korábban általam csak "csodarétnek" nevezett területen. Egy suta vezetgette elém iker gidáit, miközben én féltérden próbáltam láthatatlanná válni.

Terepszínű öltözetem dacára kuporgó alakom gyanút keltett az anyaállatban és megállt parancsolt kicsinyeinek.

Azok engedelmesen megtorpantak.

A suta tett néhány lépést felém, gyanúja egyre fokozódott, hiszen a fényképezőgépem kattogását is meghallhatta. Néhány pillanat múltán gidáival együtt elvágtatott. 

Az élménydús találkozás örömét fokozta a remény, hogy fogok még találkozni a gidákkal, amikor az anyjukat "táncba viszi" majd egy szerelemre vágyó bak.

Ezen a vadvirágos réten több alkalommal láttam együtt járni egy őz párt. Sajnos mindig csak tőlem távol mutatkoztak, mintha megérezték volna, hogy lesek rájuk. A szerelmük sem akart kibontakozni, a bak csak arra ügyelt, hogy ne tévessze szem elől a sutát és távolról kísérgette, illetve őrizte őt és  a területét a vetélytársaktól.

Jó esetben lefeküdtek a virágok között, pihentek vagy fél órát, aztán folytatták a vad érzelmektől mentes, békés legelészést, máskor a suta berohant egy bokorba, ahol aztán mindketten elvesztek szem elől. Még szerencse, hogy a réten más fotótéma is akadt egy elém keveredett mezei nyúl személyében.

"Varázssípommal" csupán egyetlen bakot sikerült megtévesztenem. Jó kétszáz méterről rohant felém szerelemre éhesen, de idő előtt gyanút fogott, megtorpant, majd azonnal el is vágtatott.

Egy későbbi reggelen ismét rám mosolygott a szerencse: újra elém került a két kicsi őzike, méghozzá szép, virágos környezetben.

Ennél közelebbről csupán egyszer tudtam gidát fotózni, az akkori képet most is büszkén mutatom meg.

Teltek-múltak a napok, eljött augusztus hetedike is, amikor az itteni vadászok szerint az üzekedés a tetőfokára hág, de keresgélő, vagy sutát kísérő bakokat nem, vagy csak nagyon távolról láttam. A gidákkal még egy alkalommal találkoztam: anyjuk és udvarlója társaságában vágtak át egy tarlón. 

Úgy tűnik, hogy ez az utolsó őzes fotóm az idei üzekedésből. Legutóbbi látogatásomkor a csodaréten már nem láttam őzeket, csupán egy pockokra vadászó gólya került lencsevégre a környező földeken.

Szokatlanul döcögősre sikerült az idei őz szezonom. Kevés őz, azok is távol, sehol egy hajsza, semmi heveskedés, nem tomboltak vad ösztönök, legalábbis nem a szemem láttára. Igaz, hogy én is csak lassan, sántikálva jártam az őzek után és ahogy öregszem, a "Csodarét" évről-évre egyre távolabbinak tűnik.