KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. május 31., csütörtök

Újabb kotorék, újabb csalódás

Úgy illik, hogy beszámoljak a megzavart róka család sorsáról, hátha valakit érdekel...
Nos, a lefotózott, a fiát szájában menekítő szuka az összes kölykét elvitte, talán még aznap. Nagy árat fizettem tehát a ritka felvételért. 
Gyorsan körbejártam az eddig ismert kotorékokat és találtam is egyet, ahol még kis rókák lehettek. Igaz, hogy mindig csupán egyet, méghozzá egy nagyon félős példányt tudtam lefotózni. Alig mutatkozott és akkor is csak a gyomok fedezékében.


A következő napokon ugyanígy jártam.


Mindig csak egy, az is csak pillanatokra bújt elő és erősen álcázta magát.


Ilyenkor az ember nem tudja, hogy az első, legbátrabb, vagy az utolsónak otthon maradt legfélősebb kölyköt látja. A kétségek ellenére úgy döntöttem, hogy kihelyezem a szokásos fedezéket. Amint a kellékekkel, szerszámokkal felmálházva, fényképezőgép nélkül közelítettem a kotorékhoz egy felnőtt rókát és mellette három játszadozó kicsit pillantottam meg. Az öreg róka hamar észrevett, rögtön be is ugrott a lyukba, a kicsik még kis ideig kint maradtak, mielőtt ők is eltűntek a rókavár üregében.
Ez a találkozás reménnyel töltött el, hogy lesznek még fotózható kölykök. 
A kotoréknál üldögélés közben a felettem repkedő gyurgyalagokat figyeltem és gyönyörködtem bravúros röptükben.




Kakukkok is repkedtek fölöttem.


Sajnos, ismét csalódnom kellett, mert hiába várakoztam órák hosszat több reggel és este is, több kölyköt nem láttam. Csak az öreg rókát tudtam néhányszor lefényképezni a közeli, kaszált réten.




A sikertelenséget és a bizonytalanságot megunva egyik este egy adag kutyakaját tettem ki a kotorékhoz és mivel azt másnap reggel érintetlenül találtam, levontam a következtetést: ezek a kölykök is világgá mentek! Még jóformán el sem kezdődött, de máris véget ért az idei kis rókás időszak. Sajnos nem sok sikert hozott! 
Rókák nélkül ugyan lehet élni, de elég nehéz... Mihez is kezdjek nélkülük? Talán  szarvasokkal vigasztalódjak?
Tegnap tettem egy próbát, de azzal nem számoltam, hogy mióta ott jártam, az erdei tisztáson is magasra nőtt a fű. Az esti órán megjelent szarvas tehén és nagyocska borja is alig látszottak ki belőle.









Ez az erdei kaland némi gyógyírt jelent a kis rókák elvesztése miatti csalódottságomra...

2018. május 25., péntek

Egy bátor ürge

Ürgét fényképezni nem egyszerű feladat és nem a ritkaságuk miatt.  Például az alagi repülőtéren köztudottan komoly kolóniájuk él, tehát nem kéne messzire mennem értük. Néhány évben próbálkoztam is jó néhányszor, de csak egyetlen egyszer értem el jó eredményt. Akkor lessátorban izzadva órákig vártam, hogy előjöjjenek. Más évben álcahálót terítettem magamra és úgy hasaltam a lyuk előtt, ahol előzőleg eltűnt a félénk kis jószág. A repülőtér egy jó szándékú alkalmazottja majdnem mentőt hívott hozzám, mert azt hitte, hogy rosszullét miatt szerencsétlenkedem és nem tudok felállni. :) Ilyen közjáték és néhány órás várakozás után aztán szégyenszemre egyetlen kép nélkül kullogtam haza.
Ugyanakkor más, szerencsésebb fotósok még megrendezett ürgés képeket is készítenek, például virágot, epret, cseresznyét adva alanyaik "kezébe". Ezek persze hazug, természetellenes fotók, de nagy közönségsikert aratnak. Mások ennyivel ügyesebbek lennének? - tettem fel a kérdést magamnak és arra jutottam, hogy nem, hanem az ő alanyaik bizonyára szelídek, mert hozzászoktak az emberek jelenlétéhez. De hol vannak ilyenek???
Nos, a napokban régi barátaink látogattak meg bennünket. Ők nagy természetbarátok, sőt természetvédők és sokat kirándulnak. Véletlenül esett szó arról, hogy a Balaton-felvidéken feltűnően barátságos ürgékkel találkoztak. A közelebbi koordinátákat is megadták. Örömmel raktároztam el emlékezetemben az információkat, hiszen akkorra már éppen lefoglaltunk pár napot egy balatoni szállodában, így adódott a lehetőség, hogy magam is meggyőződhessek azoknak a szelíd állatkáknak a létezéséről.
Egy napfényes délután aztán eljutottam a megadott helyre. Utcai ruhában sétálgatva vizsgáltam át a futballpályányi területet. Láttam is az itt-ott felegyenesedő kis rágcsálókat, de ők "alagi típúsúak" lehettek, mert közeledtemre azonnal visszabújtak a lukjaikba és többé ki sem dugták az orrukat.
Hanem aztán felfigyeltem egyikükre, aki csak kis távolságra szaladt előlem, nem bújt el, hanem nyugodtan keresgélt, eszegetett a fűben. 


Azt is eltűrte, hogy a jó megvilágítás érdekében megkerüljem, aztán fél térdre ereszkedjem a fotózásához. 


Eleinte fel is ágaskodott, ha ráciccegtem, ...



... később már rám sem hederített, csak folytatta szeszélyes kalandozását a fűben. 


Néha, amikor túl közel merészkedtem, eltűnt egy lyukban, de csakhamar újra előkerült. Mintha egyre növekedett volna a bizalma, nem zavartatta magát, sőt még közeledett is hozzám. 


Nagy óvatosan próbáltam egy rózsaszínű virágos terület felé terelgetni, de ő meg igyekezett azt elkerülni. 


Úgy látszik, a virágot nem szerette (megenni). Egyébként szinte élvezte az érdeklődésemet, talán játéknak tekintette.


Csakhamar már két méterről fényképezhettem. 


Milyen kár, hogy nem hoztam egy szem epret, vagy cseresznyét! Talán elvette volna a kezemből... - mosolyodtam el. 


Végül még a virágok közé is hajlandó volt beállni a kedvemért. 


Nem zavarta a nem odaillő ruházatom, sőt a lessátrat, vagy álcahálót sem hiányolta.


Igazán kedves, barátságos kis ürge volt, szépen pózolt nekem.


Nem győztem áldani a szerencsémet, azaz inkább a tippadó barátaimat, hogy jóvoltukból mindezt átélhettem.


Ezúton is köszönöm Rózsának és Istvánnak az értékes információkat. Fentebb részletezett tapasztalataim alapján most már én is állítom, sőt hirdetem, hogy szelíd, vagy bátor ürgék igenis léteznek! Csak meg kell találni őket..., a többi már gyerekjáték.

2018. május 10., csütörtök

Rókáéknál

Csaknem tíz éve már annak, hogy megtaláltam azt az elhagyott, gazzal felvert parcellát, amely egy-két kivétellel minden évben kis rókákat termett. A puha homokba vájt ősi kotorékot a rókák több nemzetsége használta már lakhelyül. Az évek során megismertem azokat a jeleket, amelyek a kölykök jelenlétére és várható megjelenésére utalnak. Máskor már május 1-én észleltem, idén viszont még a mai napig sem fedeztem fel ezeket. Pedig szinte naponta jártam arrafelé, de más, most még nem publikus okból kifolyólag.
Nos, ma is ez ügyben tettem lépéseket kezemben a fényképezőgépemmel, amikor egy felnőtt rókát pillantottam meg a rókalyukak környékén, magam előtt úgy harminc méternyire.


Rögtön megtorpantam és célba vettem a ravaszdit. Ő is észrevett, de nem iszkolt el, ahogyan ezt megszokhattam már a felnőtt rókáktól.


Ehelyett lehajolt a fűbe és mintha mozgolódó apróságokat láttam volna körülötte.


Amikor újra felegyenesedett, már láttam is valamit a szájában.


Csak nem egy kölyök az? - villant át az agyamon a reményteljes gondolat.


Amikor visszanézett rám, már biztos voltam benne, hogy az! Megértettem, hogy éppen egy szabadtéri családi jelenetet zavartam meg.


A róka még ekkor sem rohant el, mert nyilván a körülötte mocorgó többi kölykét féltette. De persze az ember jelentette veszély kis tétovázás után végül menekülésre késztette. Csak néhány szökellés és már a nádas biztonságában lehet...


Ehelyett azonban jobbra fordult és kilépett a nemrég levágott lucernásra, ahol jól láthattam.


Az elvadult diófás előtt szaladt végig, szájában a barna gombolyaggal.


Talán az évek óta használt közeli nyári szállásuk felé igyekezett ezen a rövidebb úton?


Mindenesetre jól tette, mert így végigkövethettem a mozgását.


Még egy pillanatra meg is torpant és rám nézett.


A rókamama tekintetéből aggodalom sugárzott, mintha azt kérdezte volna: ugye nem bántod a kicsikéimet?


Persze, hogy nem, csupán lefényképezem őket! - mosolyodtam el. De mire azt a néhány lépést megtettem a kotorékig, egy kivételével már mind eltűntek az üreg sötétjében. A picinyke kölyök kicsit félve, de csodálkozva tekintgetett kifelé a lyukból, aztán ő is visszahúzódott.


Felteszem, hogy ilyen találkozásban keveseknek lehet része. Én sem éltem még át hasonlót a tíz éves rókafotós múltam alatt. A fiát költöztető róka esete egyben magyarázat mindarra a sok furcsaságra, amelyet ennél a kotoréknál tapasztaltam korábban. Sokszor tűnt úgy, hogy nincsenek is kis rókák, aztán hirtelen valahonnan mégis előkerültek. Az eddig csak feltételezett közeli kinti szállás léte ezek után már nem kérdéses és ez magyarázza azt is, hogy a kölykök nagyon hamar elhagyják a kotorékot.
Most viszont izgalommal várom, hogy a szuka az őt ért sokk hatására elköltözteti-e kölykeit, esetleg visszahozza-e a többihez azt az egyet, amelyet a szájában láttam? Vagy netán kettéoszlik a család kintiekre és bent maradottakra? Nem mindegy, mert ettől függ, hogy lesz-e folytatása az éppen csak megkezdődött idei kis róka szezonnak?

2018. május 5., szombat

Üröm és öröm

Még a történtek másnapján is vegyes érzelmekkel gondolok vissza a tegnapi fotózásomra. Nem tudom egészen pontosan meghatározni, hogy a csalódásom nagyobb, vagy az elégedettségem, szerencsétlennek tekintsem magam, vagy szerencsésnek? És ennek a bizonytalanságnak a szalakóták az okozói. Gyönyörű, különleges színekben pompázó, de félénk és zavarásra rendkívül érzékeny pusztai madarak ők. Eddig jószerével csak a Hortobágyon láthattam nagy távolságból, illetve egyszer, immár öt éve egy profi lesből fotózhattam őket. 
Csak a minap derült ki számomra, hogy a közeli Jászságban is van már erre lehetőség. Láttam néhány, ott készült szuper fotót és egy felhívást. Nosza, telefonáltam és a készséges tulajdonostól - aki egyébként kiváló természetfotós - kibéreltem a lest. 
Már az odaút is élményszámba ment. A kora nyári hűvösben egy órát autóztam kelet felé néhány jászsági kisvárost érintve, üdén zöldellő gabonaföldek, sárguló repcetáblák között, miközben a Nap vörösből ragyogóvá vált és a virággal roskadásig megrakott akácfák ontották az illatot. Pontban a megbeszélt időben találkoztam rokonszenves vendéglátómmal és hamarosan már az állattartó telep közelében felállított üveges magaslesből szemléltem az öreg fa derekára erősített, szalakótáknak , másik ismert nevükön kékcsókáknak szánt odúkat.
Ezek egyikét egyelőre verebek lakták és éppen a fészekanyagot hordták befelé.


A seregélyek ki-bejártak, az egyik tojó már magáénak érezte az egyik madárlakot.


Közben a párja az öreg fa tetejéről adott neki násztánccal kísért szerenádot.


Nem is hiába, a tojó kijött és a hímhez ült. A kesze-kusza ágak között megtörtént a nász, ...


... majd a nőstény seregély ismét visszatért a tojásokhoz.


A seregélyek jól elszórakoztattak, de én a szalakótákra vártam. Közben kihajtották a marhákat, lovakat és a juhnyájat. Bőgés, bégetés, kutyaugatás hallatszott. A legeltetés dacára magasra nőtt fű hullámozni látszott az élénk szélben. A tiszta levegőben kilométerekre el lehetett látni a sík pusztaságon. 
A kiszáradt öreg fa sok madarat vonzott. Egy szép hantmadár ...


egy sárga billegető, ...


egy csóka, ...


és egy varjú is megtelepedett egy kis időre a fa tetején, az erős széllel szemben állva.


A vizenyős réten gólyák sétálgattak és táplálkoztak.


A magasban vércsék szitáltak zsákmányra lesve. Egy vörös vércse egy távolabbi helyen szállt le.


Egy frissen fogott gyíkot kebelezett be a fatuskón.


Tele beggyel sokáig időzött, ...


... aztán jóleső tollászkodásba és nyújtózásba kezdett.


Csaknem fél óráig tartózkodott előttem a szép ragadozó madár. Szinte elgémberedett a kezem, ahogyan arra a pillanatra vártam, amikor felröppen. Sikerült elkapnom.


Már órák teltek el ezalatt és a kékcsókák még mindig nem mutatkoztak. Egy búbosbanka a közelben fészkelhetett, mert gyakran feltűnt az ágbogak között. Néha huppogva hívta a párját, ...


... vagy éppen nyújtózkodott.


Egyre inkább kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy nem fogok szalakótákat fényképezni, ha eddig nem jelentkeztek. Az állandóan itt tanyázó seregélyek szerencsére kéznél voltak.


Nem győztem csodálni színpompás nászruhájukat.


A távolról csak egyszínű feketének tűnő madarak tollain szivárványosan csillogott a fény.


Egyre biztosabbá vált a szalakóták elmaradása. A sors mégis kárpótolt egy különleges madárral, egy kékvércsével, annak is a hím példányával.


Sajnos, a fa tetején, a sűrű ágak miatt szinte fotózhatatlan helyen ült le és még tollászkodott is.


Öröm és üröm egyszerre: egy ritka és gyönyörű madár ül jó távolságban előttem és az ágaktól nem látszik jól! 
És mégsem ő volt számomra a nap sztárja, hanem egy vörös vércse. Persze ő is az ágak között. Szépen belibbent és még egy gyíkot is markolt a lába. 


És naná, hogy akkor is ágak lógtak a képbe, amikor zsákmányával a csőrében elrugaszkodott.


Még a következő fotó is különleges lett, azzal az említett, nem is olyan kicsi szépséghibával.


Estig vártam a szalakótákra, hiába. Kékcsóka helyett kékvércsét kaptam a sorstól (és persze vöröset is). Félek, hogy nemcsak aznapra, hanem végleg elriadtak a gyönyörű madarak arról a helyről. Sajnálnám emiatt vendéglátómat, aki egyébként korrektül csak fele árat számított fel ezért a felemás kalandért. 
Sok szépet láttam és fotóztam, de vigasztalhatatlan lennék, ha már nem fotóztam volna egyszer a most elmaradt madarakat. Ha valaki a sok emlegetés után végre szalakótát is szeretne látni, annak ajánlom ezt a bejegyzésemet.