KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2016. szeptember 29., csütörtök

Őszi vendégek

A ragyogó szeptember végi időben érlelődnek még a szőlőn a fürtök, cukrosodnak a szemek. Ráér még a szüret. Más munkám lehetne ugyan, de halasztom azt is. Fotózni kéne! De a "hová mehetnék?" kérdésre csak egy válasz adódik: az itatóhoz. Ez azonban az idén valami ismeretlen oknál fogva nem sok élményt adott. Mégis jó a lesben üldögélni és az üvegen át, mint valami szélesvásznú moziban az erdőt bámulni. Alig moccan valami. Ez az a hely, ahol mostanában a madár se jár, talán ezért olyan békés, megnyugtató. Bóbiskolni is lehet, de újabban könyvet viszek és novellákat olvasok, ha már nagyon unom magam. 
Magányomat egy időnként betérő szajkó törte csak meg. A tuskót díszítő vadszőlő levelei között kutatott élelem után, vagy a víznél oltotta szomját.







A fenyvesben néha feltűnt egy ölyv. Láttam, amint leshelyéről levitorlázik, és eltűnik az aljnövényzetben, hogy elcsípje zsákmányát, majd visszaül egy másik fára. Egyszer egészen kijött a kunyhó előtti útra, hogy megvizsgálja a pocok lyukakat, de a levelüket elhullatott vaddohány szárak miatt alig tudtam lefényképezni. A kép persze semmitérő, csupán bizonyítja a találkozást.


Tegnap délutánra mentem ki, napraforgó magot, tavalyi férges diót vittem a szajkónak és egy darab húst az ölyvnek. A tél közeledtével az itatót lassan etetővé kell alakítanom.
A szajkó egyszer-kétszer beszállt, felkapott egy diót és már ott sem volt. A tuskón viszont több volt már az árnyék, mint a fény, amely inkább a hátteret világította meg.



Később befelhősödött és egyhangú szürkeség kezdett eluralkodni. Már alig láttam az olvasnivalót és felmerült bennem, hogy lassan csomagolni kéne, amikor belibbent egy rég nem látott vendég: egy karvaly, méghozzá a színesebb hím. A bal oldali ágra ült és onnan nézelődött.



Aztán beugrott a sekély vízbe és fürdéshez készülődött.


Háttal fordult felém. Erősen visszahúztam az optikát, hogy a tükörképe is beleférjen.


Totyorgott, forgolódott a vízben, kereste az alkalmas helyet, ahol megmerülhet.



Amikor szembe fordult, ivott egy kortyot. 


Nem ez volt az első eset, hogy a karvaly fürdőzését láthattam, tudtam, mi következik.


Magasabbra kell ülnöm!- gondoltam. Nyúltam is a magasítóért, de az éles szemű ragadozó madár az üvegen keresztül is megláthatott valamit a mozdulatomból és elrepült. 
Sebaj, úgyis fogytán volt már a fény. A lényeg, hogy hosszú idő után sikerült ismét találkoznom kedves madarammal. Az ölyv meg majd megmutatja magát máskor, hiszen előttünk még a hosszú tél.

2016. szeptember 21., szerda

Bőgni tudni kell!

Azt, hogy a mindennapi életben mennyire fontos a nyelvismeret, már régóta tudom. Bár az állatok nyelvén nem értek, telefonról lejátszott hangjukkal madarakat, őzeket, rókákat, sőt már egy dámbikát is sikerült  közel csalnom. A szarvasbőgést viszont sajnos nem vagyok képes meggyőzően utánozni. Sem porszívócsővel, sem tengeri kagylóval, sem papírtekerccsel, mint ahogyan a profi vadászok teszik. Józsi, vadfestő barátom viszont érti a csíziót, ezért az őszi vadász szezonban szívesen csatlakozom hozzá.
Tegnap is így történt. Telefonon értesített, miután megtudta, hogy aznap nem lesz vadászat és kimehetünk az erdőbe. Na persze nem a Nagyrétre, ahol az igazi események zajlanak, mert az a vendégeknek van fenntartva, ott nem zavaroghatunk. Délután hárman próbáltunk szerencsét. 
A szél iránya miatt a tisztást szegélyező bokorsor alsó végén álcáztuk be magunkat, ők egy roskatag les alatt, én a velük szemben húzódó kökényesben.


Így, szemből nézve nehezen hittem el, hogy egy éles látású szarvas ne ismerné fel őket. Reméltem, hogy én jobban beolvadok a környezetbe...
Egy óra múltán kezdtek hangolni a bikák. Ritkán és távolról szóltak, a völgy felől. Józsi időnként megfújta a bőgőkürtjét. Mögöttem három-négy bika is orgonált, előttem egy sem. Fel kellett ismernem, hogy rossz helyen ülök. Bár ezzel elárulhattam volna magunkat és elronthattam volna a vadászatunkat, kénytelen voltam a réten átszaladva csatlakozni társaimhoz. Még éppen idejében, mert kisvártatva kezdett közeledni a bőgés a velünk átellenes erdőrészből. Józsi a maga módján válaszolgatott. Úgy tűnt, hogy élethűen, mert a bőgés egyre erősebben zengett, sőt már a bika árnyát is látni véltük a fák alatti homályban. A szívünk a torkunkban dobogott az izgalomtól. És végre kilépett a fényre a nemes állat!


A vetélytársát kereste. 


Józsi egyszerre fotózott és bőgött.


A szép állat előttünk forgolódott.


Nem baj, hogy nincs másik bika, de hol vannak a tehenek? - gondolhatta nézelődés közben.


Nem állhattam meg, hogy rá ne közelítsek, ha már ennyire közel jött! Gyorsan készítettem néhány portrét.






Nincs itt semmi keresnivalóm! - gondolhatta fotóalanyunk  a három gép sűrű kattogása közben és visszafordult.


Józsi ekkor hirtelen tehén hangot hallatott, mire a távozni készülő állat meglepetten visszanézett. Lám, a "nyelvtudás" újabb haszna.


Tétovázott még egy darabig...


... de aztán belépett a sűrűbe.


Örültünk, hogy ennyire jól sikerült megtéveszteni és közelre csalni. De nem bőgött! Bezzeg a biztonságot adó félhomályban mindjárt rákezdett és hangoskodva távolodott.


Boldogan pacsiztunk szarvas-tolmács barátunkkal és dicsértük a tudását. - Miért nem mondtad neki, hogy odakint is bőgjön?! - szegeztük neki a tréfás kérdést. - Mert azt nem tudom. - szabadkozott Józsi.  - No akkor a nyelvvizsgádat csak középfoknak értékeljük! - nevettünk a sikeres fotózás tudatában.
A bőgés távolodott. Elég későn eszméltünk, hogy a cserkelő ösvényen még utána eredhetünk.
Szerencsénkre az állatot még megpillantottuk a távolban. Még egyszer visszanézett ránk, mielőtt végleg bevette volna magát az erdő sűrűjébe.



Rohamosan sötétedett, de Józsi még nem adta fel és csak fújta a szarvas nótát. Ki is nézett az erdőből két tehén a messzeségben, sőt egy bika is követte volna őket, de hirtelen megfordult a szél és elkergette az állatokat. Sebaj, ez így is élvezetes fotózás volt! De el kell ismernünk, hogy Józsi bőgő tudománya nélkül hoppon maradtunk volna. Köszönjük!

2016. szeptember 20., kedd

A kikericses réten

Ismerek egy csodás helyet a szigeten, ahol évente ilyentájt dúsan tenyészik az őszi kikerics. Egyik nap Tamás barátom társaságában hajnali derengéstől napkeltéig fotóztam a kicsiny virágokat.








Egy hét múltán ismét a kikericses rétre igyekeztem, ezúttal egyedül. A Duna gátjára érve megigéztek a gyönyörű hajnali fények. Nem tudtam kihagyni a fotózást.


Egy addig még sosem látott növényt találtam a fövenyen. Hozzáértők segítségével azonosítottam:

Mocsári tisztesfű
A Duna parti fotózás miatt a tervezettnél kissé később értem a rétre. A Nap már magasan járt és a fények erősebbé váltak, viszont bő harmat csillogott minden fűszálon.


Amint szembe fordultam a reggeli fénnyel, felragyogott a rét. Milliónyi harmatcsepp szórta a fényt.


Ezúttal a nagy géppel fotóztam - melynek nem lehajtható a kijelzője - ezért le kellett feküdnöm a harmatos fűbe. Csaknem kilapítottam egy díszes mintázatú hernyót, mely egy kikericsen lakmározott. 


Sohasem láttam még ilyen jószágot, azt sem tudtam, hogy hol kezdődik és hol végződik, azaz melyik a feje és melyik a farka? 
Utólag tudtam meg, hogy egy kutyatejszender hernyójával találkoztam. Az "antennája" nem a "szarva", hanem a "farka" és szakszerűen farpamacsnak nevezik.





Fotózás közben a hernyónak látogatója érkezett: egy legyecske. Mintha csókkal üdvözölte volna.


Sőt, a feje tetejéről nyalogatta a szája szélét. 


Miután jól körbefényképeztem, magára hagytam a hernyót. Örültem a találkozásnak!


Figyelmemet ezután már a kikericsekre irányítottam és készítettem még néhány ellenfényes, bokehes fotót.