KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2019. május 27., hétfő

Váratlan rókák

Nem könnyű lemondani a kis rókákról, pedig minden jel arra mutatott, hogy idén nem találkozom többé velük. Csupán két kép a fűből alig csak kilátszó bátortalan kicsikékről? Gyenge eredmény! A titokzatos kotorék idén is megtréfált. Biztosan a kinti táborhelyre vitte gyerekeit a szuka. De hátha visszajönnek, mint ahogyan ez korábban is megtörtént már. Hogy megbizonyosodjam, csalétket vittem a kotorékhoz. Ha az másnapra eltűnik, akkor még van remény...
Azért a könnyű kis fényképezőgépemet a nyakamba akasztottam, amikor megindultam a csirkehússal a rókavár felé. Sose lehet tudni, hátha kint játszanak a vöröskék... Már csaknem célhoz értem, amikor vagy ötven méternyire feltűnt előttem egy róka. Láthatóan megijedt, de nem szaladt el, sőt! Megindult felém! Félve ugyan, de szépen közeledett a magas zöld növényzetben kitaposott szűk ösvényen. Közben persze bőszen kattogtattam. Ez lett az utolsó kép, mielőtt elugrott volna a ravaszdi:


Csak otthon, a számítógépen ismertem rá: ez ugyanaz a szuka, amelyik tavaly a szájába kapva menekítette el előlem a kölykét! Idén is ő volt tehát a rókavár úrnője! Nagyon morcosnak látszott, hogy megint egy háborgató tart az otthona felé. Azt, hogy futás helyett felém jött, annak tudom be, hogy talán az egyik kölyke ott rejtőzhetett hozzám közelebb a nagy fűben és az ő megmentésére sietett. Mondanom se kell, hogy ez a találkozás végképp keresztülhúzta a számításomat, többé nem láttam a róka család egyetlen tagját sem. Ami nem megy, azt ne erőltessük! - zártam le magamban keserűen a róka fotózási terveimet.
De akkor mit fotózzak? Megnézhetném a gyurgyalagokat! Szombaton kora délután el is indultam felderítésre, ismét csak könnyű felszereléssel, azaz csak a kis gépet vittem magammal. 
A Galga töltése mellett láttam legutóbb több színes madarat, arra vettem az irányt. A rókákra már nem is gondoltam, pedig az utam ott vezetett el a bombatölcséres kotorék mellett, ahol már idén is sok-sok órán át vártam a kölykök megjelenésére - hiába. Ahogy arra tekintettem, a zöld lombok között egy vörös foltot vettem észre. 


Rókák! Egy nagy és egy kicsi! - ismertem fel. Szegényeknek túl feltűnő a ruházatuk, nem is értem, miért alakult ez így? Egyik évszakban sem tudnak beleolvadni a környezetbe, hacsak ősszel nem!
Szóval a cuccot gyorsan ledobtam és igyekeztem közelebb férkőzni a kicsijének környezetismeretet oktató szukához. Az persze rögtön észrevett és megugrott. Vészjelet nem adhatott, mert a kölykök maradtak és kíváncsian nézegettek ki a gödörből. Egyiküknek csak a füle látszott és a gazok elvitték az élességet. 


Némi ügyeskedéssel azért sikerült egy éles kép is.


Lábujjhegyen, oldalazva elértem a korábban használt leshelyemet, amely a rókavár legmagasabban lévő kijáratára néz. Ott üldögélve még néhányszor megmutatta magát a legkíváncsibb kölyök.




Olyan közel voltam, hogy még portrét is tudtam készíteni.


Néhány percig tűrte a fényképezést a kis róka, aztán megelégelte és beugrott a lukba. A rossz fényviszonyok és az előtérben lévő füvek zavarása ellenére a kis gép jól vizsgázott. 
Új reménnyel töltött el, hogy a már esélytelennek tartott kotoréknál kamaszkorú kölyköket találtam.
Másnap kora reggel teljes fotócuccal és csalétkekkel felszerelve újabb három órát üldögéltem ugyanott - hiába. Be kell látnom, hogy a szépen felcseperedett és kiokosodott rókákkal már csak véletlenül lehet összefutni! 
Talán soha ennyi időt nem fecséreltem a különböző kotorékoknál ilyen kevés eredménnyel. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor akár tíz kölyök is hancúrozott, rohangált és birkózott előttem? 
Sebaj, ha igazán élménydús róka kalandokra kívánok emlékezni, visszanézem a régi bejegyzéseimet.


2019. május 22., szerda

Ennyi volt a rókázás?

Ma egész nap esik az eső és erős szél fúj, emiatt nem jutok ki a terepre. A fotózás helyett mi mást tehetnék, összefoglalom az idei "rókázásaimat".
Tíz éve járok májusban a megszokott kotorékhoz és egy-két év kivételével mindig láttam ott kölyköket. Volt olyan esztendő, amikor bőségesen szolgáltak élményekkel, máskor meg alig valamivel. 
Az évek során rejtélyes eltűnésekkel és megkerülésekkel találkoztam itt. Bebizonyosodott, hogy a róka mama már kicsi korukban kicsalogatja kölykeit egy közeli nádas rejtekébe. Oda persze csak az erősebb és bátrabb kicsik merészkednek, a gyengébbek a rókavárban maradnak. Ezek, ha ki-kijönnek is, nagyon félénkek, visszahúzódóak. Arra is volt már példa, hogy váratlanul az összes kölyök visszatért  éjszakázni a biztonságosabb üregbe, vagy azt akár még játszótérként is használták. Ez a magyarázata annak, hogy néha csak egy-két visszamaradott ifjú bátortalankodik a rókavárnál, másnap meg már az alom összes kölyke ott hancúrozik. Ez a kotorék és kis lakói sok borsot törtek már az orrom alá (igaz, örömöt is bőven okoztak). Hogyan lehet őket megpillantani? Erre nincs biztos recept, a fotós sikeréhez egyetlen módszer vezet: minél több időt tölteni a helyszínen.
Nos, az idén már több alkalommal sok-sok órát üldögéltem rókákra várva, de csupán két aprókát sikerült lencsevégre kapnom, azokat is olyan magas fűben, hogy alig látszottak.



Egy esős éjszaka utáni korai órán éppen a kotorék felé tartottam, amikor megpillantottam a magas lucernában egy sompolygó felnőtt róka alakját. Gyorsan előkaptam a fényképezőgépemet és vártam az alkalmat, hogy lefotózhassam. A róka alig tíz méternyire haladt el mellettem, de nem vett észre. Átvágott a diófáson, még mindig fotózhatatlan takarásban, aztán az előző nap lekaszált lucernaföldre tartott. Óvatosan követtem és a fák takarásából fényképeztem, amint a rendek között keresgél élelem után.


Fiatal kan róka, nyilván a kölykök apja. - állapítottam meg. Bundáját átáztatta a vizes növényzet.


A gép kattanására felém nézett, de a fa mögött nem láthatott és a szélcsendben szagot sem foghatott.


Nyugodt maradt és zavartalanul könnyített magán.


Valamit hallott, ezért hátranézett. Örültem, hogy fesztelenül viselkedett és szépen pózolt.


Hát még, amikor vakarózni kezdett!


Ki tudja, mit talált a növényzet alatt, de jóízűen eszegetett.


A távoli zaj ismét felkeltette a figyelmét. Feszülten figyelt.


Aztán megnyugodva folytatta a keresgélést.


Az a jobbról jövő gyanús zaj aztán végérvényesen megriasztotta és menekülésre késztette.


A nádas széléről még visszanézett, de végül eltűnt a szemem elől. 
Kis rókákat reméltem, felnőttel hozott össze a szerencse. Az se rossz!
Az eső pillanatnyilag is vigasztalanul hullik a szürkeségből. Lehet, hogy elmossa az idei rókás reményeimet? Majd elválik!

2019. május 21., kedd

A vén diófa lakói

Sokat üldögéltem mostanában a róka kotorék környékén, legtöbbször hiába. Látnivaló azért mindig akadt: a kakukkok párosával járták rejtélyes légi útjaikat, hívogatták egymást, sokszor szinte a fejem fölött megülve, majd ismét portyára indulva. Az öreg diófák tetején, az elszáradt ágakon hosszabban várakoztak. 
Korábban a leshelyemről megfigyeltem, hogy az egyik vén fa törzsének alacsonyan lévő odvába seregélyek járnak. Röptükből jól láttam, amint a felnőtt madarak menetrendszerűen szállítják az élelmet a fiókáiknak. Korai fényekben majd egyszer lefotózom őket - határoztam el - de a mostanában ritka napos reggeleimet a kis rókáknak tartogattam.
A kölykök ma sem mutatkoztak, a diófán kakukkolókról pedig eszembe jutottak a seregélyek. Arrafelé vettem az irányt és a helyszínen alaposan meglepődtem: élelemre váró érett fióka "könyökölt ki" az odúból.


Hűha, ezek nemsokára kirepülnek! Gyorsan felállítottam a lessátramat (még jó, hogy a legutóbbi használat óta a csomagtartóban pihent!) és a fényképezőgépemet az odúra irányítva vártam a seregély mamát, vagy papát. Egy fél óra után meg is érkezett az élelemszállító.


A díszesebb hím hozta a kaját ...


... és az átadás után szerencsére még egy pár pillanatig büszkén pózolt a fatörzsön.


Már így is elégedett lehettem, de ezután még több szép berepülést tudtam rögzíteni.






Az etetések szünetében a fiókák igyekeztek minél jobb helyet találni a bejáratnál, volt egy kis tülekedés és hirtelen a szemem láttára kirepült az egyik madárka, nyilván a legerősebb.
A szülők az ő biztonságba helyezésével foglalatoskodtak, hívogatták az ágak magasába. Később egy-egy csokor gilisztával röpködtek a fa körül és nagy hangon jelezték a fiaiknak, hogy itt a finom kaja, de a szoba szervíz szünetel, ki kellene fáradni érte. Nem maradt hatástalan az invitálás, újabb ifjonc indult útnak, de ő a mászást választotta. Élete első nagy erőfeszítésére kényszerült, nem csoda, hogy hátul kicsurrant valami...


Az odú bejárata persze nem maradt üres, a testvérei rögtön elfoglalták.


Ennyi élménnyel beértem és szedtem a sátorfámat. Ez a kaland többet ért, mint egy rossz róka kölyök fotózás. Áldottam a szerencsémet, hogy mindezt láthattam és lefotózhattam. Még éppen jókor jutott eszembe a seregély család, holnapra már üres lesz az odú!

2019. április 30., kedd

Kakukkolás/kakukkozás

Hurrá, hurrá! Fesztivál van a lelkemben! Régi tervem vált valóra. 
Minden tavasszal hallom, látom a kakukkokat, de eddig csak távoli, rossz képeket tudtam készíteni róluk. Tavaly V. I. fotóstárs önzetlenül közzétette a módszerét, amellyel gyönyörű közelképeket készített erről a szép, de fölöttébb óvatos madárról. A hangjával csalta közelre. 
Egyszer korábban én láttam el tanácsokkal a kollégát róka fotózással kapcsolatban, vettem hát a bátorságot és ráírtam. Készségesen elküldte a hangokat. 
Másnap már ki is próbáltam: lessátorból próbálkoztam. A kakukkok jól reagáltak, közelebb is jöttek, ide-oda repkedtek felettem, de a beszálló ág helyett a közeli fákra telepedtek.
Aha, rossz a terep! Olyan kell, ahol a nincsenek magas fák. Újabb hely, újabb próbálkozás, újabb kudarc. Végül találtam egy jónak ígérkező bokros helyet. Kitettem egy hosszú faágat, amelyet reggelenként szépen ért a fény és amely mögött távolabbi fák adtak elfogadható hátteret, leshelyként egy álcahálót feszítettem ki a bokrok között. Persze mindez nem ment észrevétlenül, valószínűleg a kakukkok is kifigyelték ügyetlenkedésemet, mert aztán hiába töltöttem több alkalommal órákat a hívogatásukkal, rám sem hederítettek. Talán majd a nyár végén! - vigasztaltam magam, de akkor sem jártam sikerrel. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy dicstelenül ért véget számomra a tavalyi kakukk szezon.
Idén előrelátóbb voltam. A kakukkok még el sem indultak afrikai telelő helyükről, én már a régi lest javítgattam. Helyreállítottam a kidőlt beszállót és lenyesegettem a környező cserjék, bokrok magasra nőtt ágait és így felkészülten vártam a madarakat.  Néhány napja hallottam meg az első kakukkolást a környéken. Most, vagy soha! - gondoltam. Az első kiülés másfél óráig tartott, az eső zavart haza. Tegnap egy órai üldögélés, hívogatás után földmérők jöttek a cölöpjeikkel és kalapácsaikkal, úgyhogy én mentem.
Ma reggel biztató napsütésben vackoltam el magam és harmadszorra kezdtem el kakukkolni. Egy madár válaszolgatott távolról, nem túl lelkesen. Egy órán át ment ez a párbeszéd, de a távolság megmaradt köztünk. Közben el-elborult az ég. Már-már elfogott a kétség, amikor a hangot közeledni hallottam és berepült a kakukk, még hozzá egyenesen a beszálló ág hegyére!


Éppen csak rá tudtam közelíteni, máris szárnyat bontott.



De nem szállt el, folyamatosan kakukkolva körberepült, majd visszaült.


Nagy hangzavar volt, egyszerre szólt az élő és a "műkakukk".


A valódi madár egy-két perc után ismét tett egy kört, de visszajött.


Hiába kereste nem létező fajtársát, ezért ismét szárnyra kapott, de a hang visszacsábította.



Néhány pillanatig maradt csak nyugton, kezdett gyanút fogni, de azért tett még egy próbát, ...


... mielőtt végleg feladta a keresgélést.


Visszatelepedett távoli törzshelyére, a hangja már onnan szólt. Nekem is elég volt ennyi, felszedtem a sátorfámat. A vágyott képek megszerzésénél is nagyobb örömmel töltött el a tudat, hogy a munkám nem volt hiábavaló.  Annyi szokványos, már-már unalmas fotózás után végre valami friss, pezsdítő, új élmény ért, és ami a legfőbb: saját erőből.

2019. április 11., csütörtök

Hangoskodás

Tudvalevő, hogy a madarakat a saját daluk lejátszásával közel lehet hívni. Különösen igaz ez a tavaszi fészekrakás idején, azaz mostanában.
Legutóbb a szigeten tettünk egy felderítő utat Tamással, hogy lássuk, mely madarak tértek már haza? Leginkább a búbosbankákra voltunk kiváncsiak, de csak röptükben láttunk néhányat. Egy kedves kicsi madár, a cigánycsuk mutatott némi érdeklődést a hangjára és tartózkodóan ugyan, de megmutatta magát.


Számos pacsirta röpködött, de szerény külsejük miatt nem nagyon fotóztuk őket.


Amire nem számítottunk: váratlanul egy kis lile nevű partfutó madárka hagyta magát fényképezni a bő harmatban fürdő fűben.


Apró lábait sebesen szedve szaladgált előttünk, hogy rovar-reggelijét összekapkodja.


Ezt a madárkát azelőtt csak vízparton láttam.


A meglepetés vendégen kívül még hantmadarat is láttunk, de távol és rossz háttérben. Mondtam Tamásnak, hogy Turán van nekem egy jó helyem, majd ott becsalogatom a hantmadarakat.
Úgy is lett: másnap reggel egy bontott építőanyagot tároló telepen jelentkeztek is a hívásomra. Elsőként a féltékeny hím, hiszen egy vetélytárs jelenlétét sejtette az idegen hangból.



A tojó is kiugrott, hogy körülnézzen.


Egy arra járó barázdabillegető is felfigyelt a hangoskodásra és "színpadra lépett".


Egy hím kenderike hívatlanul került elém, méghozzá egy pocsolyánál, ahová inni jött. Ezt a kis énekest alig néhányszor láttam csak és jó fotóm sem volt róla, most meg a tükörképével együtt adta magát. 


Egy másik alkalommal visszatértem a törött beton halmokhoz, hogy újra próbálkozzam a hanghívással. Ezúttal már a fészek bélelő anyagot hordták a tojó hantmadarak. 





Egy barázdabillegető is itt keresett lakóhelyet, a hangja hallatán  egy magaslati pontról nézett körül.


Talán a visszatérő búbosbankákat várom leginkább. Több odút készítettem és helyeztem ki számukra. Több példányt láttam már és ezen a kiránduláson az első idei banka fotót is elkészíthettem.


Odahaza, az udvaron tevékenykedve halk csicsergésre lettem figyelmes. Megismertem a hangot: a házi rozsdafarkú énekelt. Nosza, kiültem a kertbe, rákészültem a fotózásra és rázendítettem. A helyben családot alapítani szándékozó hím hevesen reagált. Ide-oda röpködött, kereste a betolakodót, hogy elzavarhassa. Helyváltoztatásai közepette bőven adott alkalmat arra, hogy fotózhassam.









Egy újabb hétvégi reggelen ismét Tamással indultunk szerencsét próbálni. Egy földúton zötykölődtünk, amikor egy sárga billegető tűnt fel előttünk. Egy szántáson ült.


Nem éppen szép környezet, de sehol egy mutatós beszálló. Vagy ötven méternyire előttünk viszont egy virágzó repce tábla. Próbáljuk meg odacsalni! - döntöttünk. A hangszórót kilógatva lassan előreóvakodtunk, miközben a hangot játszottuk. Sikerült a billegetőt a repcére ültetni.




A legbüszkébb viszont a kakukk behívására vagyok, amely jóval később, április végén sikerült egy turai terepen.


Ez a kaland viszont megér egy újabb bejegyzést. Lásd a következőt!