KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. június 30., szerda

Esti zivatar

Estefelé zivatar készülődött. Éppen a terepen voltam. A sötétedő ég, a megerősődő szél és a távoli villámlás láttán nyakamba szedtem a lábam, hogy mielőbb a kocsimhoz érjek. Szerencsém volt, mert már éppen nyitottam az ajtót, amikor a vihar végigvágott a tájon.



Mire biztonságba helyeztem a felszerelésem, már magam is csurom víz lettem. Indítottam és végiggondoltam, hogy hazaérve várakoznom kell majd, hogy az eső elmúltával kiszállhassak, de hirtelen jobb öteletem támadt: inkább megpróbálom lefényképezni a tájat az esőben.
Amikor kissé megcsendesedett, kikaptam a gépet a csomagtartóból és az ablakon át kezdtem fotózni. Időközben a nap is átderengett a felhőkön.



Sőt, nyugat felől derülni kezdett. Áthajtottam a városon. Nyílt teret kerestem. A szántóföldekhez értem.



Kiszállni még oktalanság lett volna, így hát továbbra is a vizes ablakon keresztül gyönyörködtem az esti fényekkel megvilágított tájban.

Egy keresztúthoz érve keletnek fordultam. A nap a hátam mögött ragyogott.




Imádom ezeket a lapos, meleg, esti fényeket, főként, ha sötét a háttér. A látóhatáron már készülődött a szivárvány. Nem sokáig kellett várnom ahhoz, hogy az eső elálljon, kiszállhassak és megörökíthessem az egyre erősebb égi tüneményt. Szinte magam sem tudom, miért pont ide vezettek a fények, de jobb helyre nem is jöhettem volna!



Szemem elé tárult az út, amely a szivárványhoz vezet. Hogy is szól a népi bölcselet? Aki átmegy a szivárvány alatt az boldog lesz? ( Milyen furcsa: ennek az útnak a végén Boldog nevű község van!) Vagy örökké fiatal?.... Én már ilyen csodákban nem hiszek, nem mentem tovább. Megfordultam és kiegyeztem a sorssal. Vállaltam, hogy öreg maradok, de cserébe mégis BOLDOG! :)
Hazafelé tartva még pár képet szenteltem az egyre jobban sárguló sugaraknak és elmosolyodtam, azért még "a lenyugvó napnak is van ereje!"

2010. június 28., hétfő

Újabb rókakaland

Amikor a fotós jobb téma híján szitakötőket, hangyákat, sőt szúnyogokat fényképez, akkor lelki egészségének megőrzése érdekében már igencsak javallt számára valami igazi vadász- és fotósélmény.
Magam is erre vágytam, így késő délután fővadászi engedéllyel egy magaslesre telepedtem. Szarvasokat szerettem volna látni. A les egy erdő övezte tisztáson lévő vadföld mellett, a dombtetőn állt. Ahogyan a lombok fedezékéből kitekintettem a frissen kaszált rétre, két egerésző rókát pillantottam meg úgy háromszáz méternyire.



Legalább nem unatkozom majd a szarvasokra várva - gondoltam és figyeltem az állatokat. Méretükből ítélve idei rókák lehetnek, viselkedésükből pedig arra következtettem, hogy testvérek. Az árnyékban maradva eleinte felém közeledtek, de aztán visszafelé kezdtek vadászni. Pedig még nyúl vészjelzést is játszottam nekik a telefonomról! Hallaniuk kellett, de még nem ismerhették ezt a hangot, elmerülten füleltek az ismerősebb közeli neszekre.

A rókák távolodtak, szarvasok nem mutatkoztak, az idő pedig egyre telt. Kitaláltam, hogy hazafelé menet a rókák felé kerülök, hátha közelebb férkőzhetek hozzájuk. Nyolc órakor úgy döntöttem, hogy nem várok tovább a szarvasokra, mert, ha jönnek is, a szürkület miatt nem remélhetek jó képeket, inkább a rókákkal próbálkozom.
A les alól a domb miatt már nem látszottak. Végighaladtam a vadföld melletti úton, majd a lekaszált területen arra óvakodtam, ahol a rókákat legutóbb láttam. A dombhajlat még mindig takarta őket. Fényképezőgépemet lövésre készen tartva igyekeztem nesztelenül lépdelni a füvön. Jó szelem volt, helyesebben: szellő sem rezdült. Egyszer csak egy vörös bunda villant a domb peremén. Lecövekeltem. Néha már a fejét is láttam, ahogyan a pockokra vetődött a ravaszdi. Loptam a távolságot, de eközben arra is számítottam, hogy a másikuk közelebb lehet és ha vigyázatlan leszek, őt fogom megriasztani. Csak akkor lettem nyugodtabb, amikor a másik róka az elsőtől távolabb tűnt fel. Tekintetemet a közelebbi állatra függesztve, közeledtem feléjük, persze kattintgatva. Nem vettek észre, elmerülten vadásztak. Sokadikra már egész jó kép sikeredett.



Tyúklépésekkel haladtam feléjük és ők az önfeledt vadászat közben hol közeledtek, hol távolodtak. Egyszer egyikük egyenesen rám szegezte a tekintetét! Azt hittem, hogy itt a vége a kalandnak...



... de mégsem. Folytatta a pockok becserkészését.



Fedezék nélkül, a nyílt réten álltam, tőle talán húsz méternyire, terepszínű ruhámban mégis beleolvadhattam a rétet szegélyező erdő sötét hátterébe. Rám nézett ugyan, de közelebb jött.




Már csak tíz méterre lehetett tőlem, de ismét csak a pockok neszezése vonta el a figyelmét.



Élveztem a helyzetet, azt, hogy ilyen közelről figyelhetem az állatok viselkedését. Macskaugrással vetődtek a zsákmányra és mohón nyelték le a jó falatokat. Éhesek lehettek, nem játszottak az egérrel. Nem lehet túl tápláló a pocoklakoma, hiszen két órája látom itt őket, s azóta nem laktak jól.



Legalább húsz percig lehettem a közelükben. Büszke voltam magamra, hogy így be tudtam cserkészni az állatokat. Jól tudom, hogy ezt egy tapasztalt vén rókával nem tehettem volna meg. Az első ember lehettem, akivel életükben találkoztak. Szerencséjük, hogy nem vadász vagyok. Engem csak a fotójuk érdekel és nem a gereznájuk.
Egyszer aztán valamitől mégis megszólalt a közelebbi rókában a vészcsengő és nagy ugrásokkal elrohant. Ugyanezt tette a másik is, de más irányt választott. Azon tűnődtem, hogy vajon megkeresik-e még egymást, vagy végleg szétválasztottam a testvéreket?

Sok jó képpel a gépemben, rég várt élményekkel feltöltődve, elégedetten indultam hazafelé. Nem sajnáltam az elmaradt szarvasokat és nem bántam, hogy kihagytam a brazilok meccsének első félidejét. Nélkülem is győztek...

Kellemetlen apróságok

Levéltetvek, hangyák és szúnyogok. A rovarvilág néhány apró képviselője. Szenvedünk tőlük, nem szeretjük őket. Sokan vannak, mindenhová beférkőznek és szinte mindenütt jelen vannak. Így a témahiánytól szenvedő fotósnak nem kell sokáig keresgélnie, hogy rájuk találjon...



Szitakötők tánca

A Galga áradása miatt kevés az ülőhely a víz felett. A kékszínű sávos szitakötők megkűzdenek minden alkalmas ágacskáért. Röptük lassú ugyan, de szeszélyesen csapongó, ezért nehéz az objektívvel követni. Az alábbi néhány képen ez talán valamennyire mégis sikerült...





Kis vöcsök telefonhívásra

A rendkívül csapadékos időjárás következtében a talajvizes területek tavasz óta megmaradtak a Galga mellett. A vízi szárnyasok birtokba is vették a kellemesen langyos, sekély és növényzettel benőtt tavacskákat. A vadkacsák kedvükre válogathatnak közöttük, hol ide, hol oda röpködnek.
A szárcsák talán jobban ragaszkodnak a helyükhöz, ha olykor olykor megzavarja őket egy ember feltűnése, csak kissé odébb úsznak. Kiáltozásuk messze hallatszik és néha nagy csobogással járó szárny verdeséssel űzik el birtok háborító fajtársukat magánterületükről.



A vízityúk a Galga sásos, nádas partján fészkel és ott bujkálva keresi táplálékát. Bár a hangját korábban sokszor hallottam, még megpillantanom is csak néha sikerült és egy elkapkodott fotónál többre nem jutottam. Idén kimerészkedett a nyíltabb talajvízre és ott már nem menekülhetett a fényképezőgépem elől. :)



Az eddigi legbecsesebb vízimadár fotómat is a talajvíznek köszönhetem. A már unalomig látott szárcsák figyelése közben egy pici, kacsafióka méretű madárkát pillantottam meg, amint villámgyorsan víz alá bukik és eltűnik. Sötét alakjában vörös árnyalatot véltem felfedezni.
Csak nem kis vöcsök? - jött a felvillanyozó gondolat. Tamás barátomtól hallottam erről az ügyes és óvatos kis búvárról, sőt azt a szép fotóját is láttam, amelyet végül sok órai lesezés után sikerült készítenie, hanghívásos módszerrel. (A vöcsök előtti jelző nem fiókára utal, ez egy önálló faj.)
Nosza, elő a mobiltelefont, keresés, kis vöcsök hang lejátszása - semmi! Másodszor ugyanígy tettem és válaszként megérkezett ugyanaz a hang a tó közepe felől. Hurrá, tényleg "ő" az!
Gyorsan előkaptam a csomagtartóból a fotós felszerelés részeként mindig magammal hordott les széket és a meredek parton beültem az árnyékba, valami magasra nőtt sásféle fedezékébe.
Hang lejátszása, figyelés. És egyszer csak látom ám, hogy a ritkás növényzet fedezékében felém úszik a kicsike! Biztonságban érezhette magát, mert nem bújt a víz alá. Úgy 20 méterről készítettem ezt a fotót, melyet emiatt erős nagyításban kell mutatnom. Kiderült, hogy ez lett a legjobb fotóm róla, pedig többet is készítettem még.



A félénk madár ugyanis a legelső gyanús mozdulatra villámgyorsan a víz alá bukik és sok méternyi búvárúszás után jön csak ismét a felszínre valahol, biztonságos távolságban. A hívogatásnak azért nehezen állt ellen és percek múltával hirtelen ismét kibukkant valahol. De hiába jött közelebb, éppen csak megpillanthattam és mire a géppel becéloztam és kattintottam, már újra eltűnt, a képen csak a csobbanásának hullámait hátrahagyva. Ez többször megismétlődött, sőt egy másik példány egészen alattam, fedezékem takarásában bukkant elő. Hiába volt mindössze csak három méternyire tőlem, a sűrű növényzettől nem voltam képes lefotózni. Kézi fókuszolásra, állítgatásra nem volt módom.

Az aznapi fotózásra szánt idő letelt, mennem kellett, de jobb előkészítéssel még majd megpróbálok közelebbi képet készíteni erről a kedves kis madárról. Ha már ilyen készségesen válaszol és jön a hívásomra... :)

Idill a Galgánál

Igazi pusztaromantika: égig érő szamárkóró, pipacsos part és a parton delelő juhnyáj, (méla kolompjával), alvó pásztorlegény (kesergő sípjával). A mostani ínséges időkben még ezt sem átallottam lefotózni.







2010. június 21., hétfő

Darázs hozta pók

A minap lesben ültem és a várakozás közben a lábam előtt furcsa jelenetre lettem figyelmes: egy fürkészdarázs vonszolt egy pókot. Azonnal felkaptam a kis fényképezőgépemet és a téma fölé hajoltam. Hirtelen mozdulatom elriasztotta a darazsat, csak az alélt pók maradt a fűben. Megismertem: ez egy olyan földi pók, amilyet gyerekkoromban madzag köré gyúrt szurokrudacskával fogtunk ki a lyukjából. Dunakeszi grundjainak homokjában könnyen lehetett póklyukat találni. Csak le kellett ereszteni a spárga segítségével a szurokrudat a lyukba, a pók csáprágóival belekapaszkodott és ki lehetett őt húzni a napvilágra.

Akkoriban minden iskolás fiú zsebében ott lapultak a kellékek: egy darab cukorspárga, a betonút fugáiból kikapart, kézmeleggel lágyra gyúrt bitumendarab és egy gyufásdoboz az élő póknak. Természetesen rögtön felmerült a fiúk között, hogy kinek a pókja a nagyobb, az erősebb és ebből rögtön következett a viadalok megszervezése. Kegyetlen játék volt, amikor a pókokat összeeresztettük a homokban, a rögtönzött amfiteátrumban. Ők voltak a mi gladiátoraink: ha jól harcoltak és közben nem szereztek végzetes sérülést, akkor megkegyelmeztünk nekik. Ha nem, akkor eltaposás általi halál várt rájuk. Hja, a grund az életre nevelt!

Ilyen emlékeket idézett fel bennem a megbénított pók, amelynek a tudományos nevét sohasem tudtam. Mielőtt sorsára hagytam volna, még egy fotót készítettem róla, már csak azért is, hogy az internet segítségével megtudjam: "kik" is voltak a mi hajdani névtelen harcosaink?




Szongáriai cselőpók

2010. június 14., hétfő

Vadvirágok közelről

Ha nem vagy rest korán kelni, kisétálni a nyári rétre és közel hajolni a növényekhez, szépségeket láthatsz...