KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. október 28., szerda

Barcogáskor vendégségben

Seres József vadfestő művész barátom megismertetett egy vadász szenvedélytől fűtött, egész életét a vadászatnak szentelő, ugyanakkor vadszerető korombeli vállalkozóval ( teljes nevét engedélye nélkül nem közölhetem), aki  magán vadasparkot létesített Vác közelében. K. József egy hatvan hektáros területen, jórészt fenyő erdőben dámokat és disznókat tart, kedvező, "emberhez méltó" körülmények között. Az ő jóvoltából ért a váratlan szerencse: alkalmam volt dámvadat fényképezni barcogás idején. 
Első alkalommal késő délután jutottunk ki hármasban a területre. 


Életemben először hallottam barcogást "élőben" és közvetlen közelből. Kedves vendéglátónk vezetett bennünket a bikára, de az persze nem várt, hanem eltűnt, mit az aranyóra. Amint a sűrű erdőben lopakodtunk, jószerével csak a menekülő dámok árnyait láthattuk a fák, bokrok fedezékén túl.
Nem is lesz olyan egyszerű ez a fényképzés! - láttuk be az első kudarcok után. 


A vörös fenyők sűrűjében a mozdulatlanul figyelő vörhenyes színű dámok alig voltak felfedezhetőek.


Azután végre megpillantottuk az első, távoli bikát is.


Egy kissé közelebb tudtunk hozzá lopakodni, de a fény már egyre fogyott.


Hamarosan értelmetlenné vált a fényképezés a sűrűsödő homályban. A közeli falu fényei már kigyúltak.


Mindnyájan éreztük, hogy ez a délután még nem volt az igazi. 
Gyertek ki holnap reggel, az etetésre! - javasolta vendéglátónk, miközben beinvitált a házába. Megmutatta impozáns trófea gyűjteményét, egy tiszteletre méltó vadász élet becses emlékeit, melyek között Józsi néhány korábbi festménye is méltó helyet kapott. 
A reggel ismét ott talált bennünket Józsival. Még köd ült a völgyön, de a derengő nap már szép időt ígért. Közeli barcogás szította reményeinket.


Mialatt rokonszenves fiatal kísérőnk, Balázs az etetés előkészületeivel foglalatoskodott, mi egy nyiladéknál vártuk az áthaladó dámokat. 


Nagy óvatosan át is váltott néhány tehén, kis bika, de a barcogó hím állat még nem akarta megmutatni magát.





Aztán nagy örömünkre átballagott a szép öreg bika is. 



Már megérte újra eljönni! - néztünk egymásra Józsival és fülig ért a szánk. Pedig a java csak ezután következett! Balázs közben felpakolta a takarmányt a pótkocsira, feldobott két szalma bálát ülőhely gyanánt számunkra és kezdődhetett az igazi kaland: takarmánynak álcázva csempésztük magunkat az állatok közelébe. :)


Sorra jártuk az etetőket. A megszokott időben, a megszokott traktorral csak az élelem jöhet! - gondolhatták a dámok és közelebb húzódtak.






Szép, szép, de hol vannak a bikák? - türelmetlenkedtünk, de aztán az egyik etetőnél ránk mosolygott a szerencse egy szép bika képében.




A nemes állat körülöttünk forgolódott. Csábította a friss széna, a szemes takarmány, meg az alma illata, ezért nem futott el, pedig igencsak sűrűn kattintgattunk a pótkocsiról.













A csodás élménytől, a gyönyörű állat közeli látványától megbűvölten készítgettük a képek sorozatát, de aztán végül persze engedtük, hogy a bika is csatlakozzék az etetőn lakmározó tehenekhez.
Az út végén, tágas kifutókban disznók várták a napi ellátmányt.


Ők is megkapták a részüket: kukoricát, száraz kenyeret, sőt fehérje pótlásként halat is. Józsi lázasan kattogtatott, mivel a disznók a kedvencei. Engem nem lelkesítenek, inkább már a képeimet néztem vissza. Vajon mennyire sikerült megőrizniük a gyönyörű dámokkal való találkozás élményét? 
Tíz óra táján értünk vissza a kiindulási helyhez. Hangos barcogást hallottunk, zavarba ejtően közelről. Megpróbáltuk becserkészni a hang kibocsájtóját, de nem sikerült. Először is jóval távolabb szólt, mint gondoltuk, másodszor: rossz szelünk volt, harmadszor: semmi esélyünk nem volt az éberen figyelő tehenek elől rejtve maradni. Úgy elvitték a bikát, mint ha ott sem lett volna. Ez a kudarc még inkább felértékelte a délelőtti lehetőség kivételes voltát: hogyan is kerülhettünk volna másképpen az állatok közelébe?
Búcsúzáskor szívélyes vendéglátónk ismét biztosított arról, hogy bármikor szívesen lát bennünket. Itt nem vadásznak, nincs belépési tilalom, jöhetünk, amikor csak akarunk. Megköszönve ezt a csodás kalandot, azt üzenjük, hogy bizony el is jövünk újra. Mondjuk, amikor leesik majd a hó!

2015. október 8., csütörtök

Őzek a repcében

Már régen jártam a turai határban, ideje volt hát, hogy körülnézzek. A frissen szántott és elboronált táblák egyhangú barnasága nem ígért jó hátteret, de nem is volt egyetlen állat sem, melyet fényképezhettem volna rajta. A korábbi repce helyén viszont ritkásan újrasarjadt, sőt helyenként már szárba is szökkent és kivirágzott a takarmánynövény. Túl foghíjasan ahhoz, hogy vetve legyen, talán csak a kiszóródott magokból kelt új életre a termőföld. Hogy mi lesz a sorsa, levágják, beszántják, vagy meghagyják jövőre? Nem tudom, mindenesetre ebben jól mutatna néhány őz - állapítottam meg.


Tegnap hajnaltájt már a határban voltam, de a borús égen semmi nem mutatta, hogy aznap is felkel a Nap. 
Az egyhangú szürkeség azért mégis világosodott és a mezsgye bokorsorán túl megláthattam egy őz sötét foltját. A bak gyanakodva figyelt, miközben azon igyekeztem, hogy a kusza növényzet takarásában jó kilátást találjak.


Amint jobban szétnéztem, megláttam egy ikergidás sutát is.



A bak távolról követte a kis csapatot.


Végre egy képre került a négy őz.


Reméltem, hogy elkaphatok valami érdekes momentumot. Az egyik gida kapott is egy anyai puszit.


Menet közben persze legelésztek. Hol egyik, hol másik fej tűnt el a repcében, míg végre egyszer szépen beálltak.


Az alábbi képen feltűnő, hogy mennyire eltér egymástól a bak és a suta színe.


A bak szinte félénken viselkedett, tisztes távolságot tartva kísérte a többieket. Találgattam, hogy talán nem is ő a gidák apja, talán csak a mama újabb hódolója?


Vártam, hogy közeledjenek, de csak velem párhuzamosan haladtak. Már éppen latolgatni kezdtem, hogy miképpen tarthatnék velük, amikor egy fuvallat elárult. A suta nagy " bakugrással" indult meg és a többiek követték. Pillanatok alatt egyedül maradtam.


Negyven percen át figyelhettem az őzeket, nagy élmény volt. A képek? Napsütésben szebbek lettek volna, így viszont sajátos, őszi hangulatot közvetítenek.
Késő délután kisütött a nap. Nem nyughattam, újra ki kellett mennem a határba. Látványos naplemente ígérkezett, hátha szebb képek sikerülnek...


Csakhogy a napkorong felhőbe hanyatlott.


Az őzeket már a megszokott szürkeségben találtam meg, a reggelinél nagyobb távolságban. Értelmetlen lett volna egyet is kattintanom. 
Ma hajnalban újabb kísérletet tettem. A repceföld széléről az eső zavart haza. Ahogy hallom, egyhamar nem is lesz szebb idő és így jobb képek sem. Maradnak ezek és marad az élmény, melyet itt próbáltam visszaadni.
Hát ilyen ez a természetfotózás!

2015. október 5., hétfő

Beszökött az ősz

Októberbe léptünk, ez bizony már tagadhatatlanul az ősz. A nappalok rövidülnek, néha ugyan még ragyog a Nap, de hűl a levegő és színesednek a lombok.


Az őszi kikerics összefüggő mezőket alkotva tenyészik a szigeten.




Azelőtt sohasem láttam, de idén még a turai réten is találtam néhány tövet. Itt volt elegendő időm lehajolni hozzájuk.




A sík vidéken a lebukó Nap lapos, vörös fényei elérik és átvilágítják a szirmokat.


Sőt, egy képre még a vörös napkorongot is be tudtam csempészni, csak, hogy legyen egy "piros lámpás" kikericsem.


A szajkók már az ínséges télre készülnek, megkezdték a gyűjtögetést. 


Főleg a makkot hordják. Egyszerre akár három darabot is lenyomnak a torkukon, aztán elrepülnek a zsákmánnyal és a földbe ássák. 


Azt mondják, hogy a tölgy erdők terjedése a szajkók makk dugdosásának is köszönhető.



Ugyancsak az ősz jelét látom abban, hogy ismét üdvözölhettem az egerészölyvet a lesemnél. 
"Itt van az ölyv, itt van újra s szép, mint mindig énnekem." (bocs!)


Még bőven akadhat számára elegendő pocok a réten, de az ingyen csirkehúst azért nem veti már meg. 


Egész délután gyönyörű fények világították meg az erdőt, az ölyv késői érkezésekor mégis beborult.









Már nem sok maradhatott a húsból, amikor végre beszűrődött némi napfény a lombok között. 




A búcsú képre ismét elfogyott a fény. Látogatóm tele hassal, elégedetten nézett körül a területén, mielőtt elrepült.


Vajon felvetődik benne a kérdés, hogy miért terem errefelé számára csirkehús? Persze mindegy is, a lényeg, hogy jöjjön bátran. Én egész télen biztosítom majd számára a kalória pótlást és cserébe csak néhány szép akció jelenetet várok el tőle és minél több fajtársától.