KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2020. január 24., péntek

Születésnapi jégmadár

A jégmadarat nem csak színpompás megjelenése, hanem bámulatos élelem szerzési módszere miatt is csodálom. Ilyenkor a víz fölötti magaslaton üldögélve szemeli ki az óvatlan halacskát és élő szigonyként vágódik be érte a folyékony közegbe, majd kiül vele egy ágra, ahol elfogyasztja. 
Tamás barátomnak köszönhetem, hogy a Duna egyik holtága mellett sokszor fotózhattam ezeket a szép kis teremtményeket, de a vadászatukról érdemi képet nem sikerült készítenem. Sokat ötleteltünk, hogy csalizással miképpen irányíthatnánk a madarat fotózható helyre, de próbálkozásaink különböző okok miatt kudarcot vallottak. A nagy szárazság idején aztán elszoktak a jégmadarak a kis öbölből, de megmaradt bennem a vágy, hogy a vízbe csapás és az onnan való kitörés pillanatait megörökítsem.
Nemrégen láttam néhány ilyen képet a neten, utána olvastam és megtudtam, hogy hol, kinek a leséből készültek. Megérdeklődtem a tudnivalókat és úgy döntöttem, hogy születésnapi ajándék gyanánt jégmadár fotózással lepem meg magam. 
Tegnap hajnalban keltem útra, majd három órai autózást követően találkoztam a "jégmadarak urával". Újabb fél óra múlva már a termálvízzel táplált tavacska partján elrejtett lesben ültem, kioktatva az ötletes "madár irányító" mechanizmus működtetéséről és felajzott fényképezőgépekkel vártam a történéseket.
Alig maradtam magamra, megjelent a sokat látott és sokak által fotózott madár. 


Megállapíthatta, hogy van fotós a kunyhóban és akkor biztosan hal is került a fazékba. Mindjárt bele is nézett.


Olyan gyorsan  szerezte meg a zsákmányát, hogy lemaradtam az akcióról, csak a diadalmas halfogás végeredményét rögzíthettem.


Legközelebb már gyorsabban nyomtam a gombot. Sok üresjárat, hullámok, fröccsenés madár nélkül, félbe vágott madár került a képekre. Ez a fotó a becsapásról már majdnem sikerült...


Mint ahogy a kitörésről is.


A gyorsan megfogott három halacska eltelítette, magamra is hagyott vagy egy órára. Közben arra gondoltam, hogy még ezzel a jól megtervezett technikával is szerencsejáték a fényképezés, mert a madáron és a véletlenen múlik, hogy mi kerül a képre. Mutatok néhány ilyen félig sikerült fotót, melyek a nap folyamán, más-más fényviszonyok között készültek.








Mellékesen kiülős képeket is csináltam, amikor a madár a megszerzett hallal foglalatoskodott. 











Délutánra jóllakott, elálmosodott a kis szépség, már csak sziesztázni, tollászkodni jött és egy félre eső ágra ült.



Lassan árnyék kúszott a les elé, a madár és csodálója is elfáradt. Énrám még újabb három óra vezetés várt, így hát egy utolsó felvétellel búcsút vettem kis kedvencemtől.


A végére hagytam három, még kora reggeli fényben készült képet. 




Ezekre igazán büszke vagyok. Ilyen fotók reményében keltem útra és ezek jelentik  a habot a képzeletbeli születésnapi tortámon.

2020. január 14., kedd

Szín a szürkeségben

Január első hete ragyogó nappalokat hozott, ideális, fényképezésre csábító időt. Igyekeztem is kihasználni, sok képet készítettem a lesemből, de őszintén szólva kicsit untam már a megszokott vendégkört. Néhányszor meglestem azt is, amint a Nap nyugovóra tért, de az akkor készült képekkel sem voltam elégedett. Semmi újdonság nincs bennük! - könyveltem el. Ekkor jutott eszembe a régen látott halgazdaság, melynek fáin gémek éjszakáznak. Nosza, egyik délután felkerekedtem és elautóztam oda. A portán figyelmeztettek: négykor bezárják a kapukat és akkor már gyalogosan sem juthatok ki. Csak fél órám maradt a fotózásra, de elkészült a megálmodott kép.


Jöttömre persze minden madár elmenekült, a szép esti fényekben csupán egy távoli szürkegémet sikerült zsákmányolnom.


Ennél sokkal nagyobb örömöt jelentett, hogy rövid látogatásom alatt egy vadászó jégmadarat pillantottam meg és figyelhettem néhány percig. A Dunán már sokszor fotóztunk jegest Tamás barátommal, de téli körülmények között egyszer sem tudtunk. Bíztam benne, hogy ez a kis madár itt fogja tölteni a hideg évszakot. Alkalomadtán meglesem a kis drágaságot! - határoztam el.

Az újabb hét már ködöt, némi zúzmarát és hideg szürkeséget hozott. Mit lehet ilyenkor fényképezni? - tűnődtem, amikor bevillant: meg kéne nézni a jégmadarat! A fotós felszerelésem mellé lessátrat és széket tettem és irány a halastó. Jöttömre minden gém az égbe emelkedett. Csúnya, rekedt hangjukon engem szidalmaztak, mert megzavartam a vadászatukat.
Gyorsan felállítottam a sátramat, kitettem egy beszálló ágat és elbújtam. Fél óra múltán kezdtek visszaszivárogni a szürke madarak.


Nagykócsagok is szép számmal akadtak.


Az álló víz felületekre vékony jég feszült, a madarak súlyát már elbírta.


Hol itt, hol ott tűntek fel a gémek.









A jégmadarat már vagy egy órája hívogattam. Végre megpillantottam, amint a csatorna vizét szinte súrolva átrepült. A fák és a ritkás nád elrejtette a szemem elől. A következő hívásra ismét áthúzott előttem és a másik oldalon ült meg jó messzire tőlem. Sokáig ment ez a játék: húsz méter balra, húsz jobbra. Végre felfedeztem egy ágon.


A másik irányban egy nádcsomót választott ülőhelyül. Egyszer a párja is a közelébe került.


A csatorna partján is sokszor telepedett le nézelődni.


A sátor szűk nyílásán át nem mindig tudtam követni a mozgását, de ezzel együtt, a rossz fényben is sikerült egy röpkép. Közben néha becsapott a vízbe, de alig foghatott valamit. 


A telefon hangjára egyre kevésbé reagált, mintha rájött volna, hogy becsapom. Sokszor hosszú percekre eltűnt, de később mégiscsak visszatért. Persze jól körül kellett néznem, hogy felfedezzem a leshelyét.


Egy izgalmas jelenetnek is szemtanúja voltam. A madár a parton ült és furcsa, támadó pózba helyezkedett. Azt hittem, hogy a párját akarja elriasztani, de nem. Egy karvaly vágott rá és kergette meg a csatorna felett és bár a ragadozó a vízbe is becsapott, üres "kézzel" távozott. Fél óráig kétségek között várakoztam: vajon tényleg megúszta a kis szépség az életveszélyes kalandot? 
Szerencsére visszatért és végre egy pici hallal a csőrében ült ki a deres gazok közé.


És mint a mesében, ahol a  végén a jó elnyeri jutalmát: sok másfelé röpködés után éppen elém ült le a madárka. Köd és szürkeség ide-vagy oda, jól mutatott a fényképen. 


Olyan örömöt éreztem a tervem megvalósulásával, hogy még most is mosolygok magamon. Vén ember létemre egy semmi kis madár közelsége tett boldoggá. Felvillanyozott ez a friss élmény, egy időre elfelejthetem az alkotói válságot. 😂

2020. január 10., péntek

Téli napsütésben

Amikor felhőtlen égről ragyog a téli Nap és a hajnali fagy járhatóvá teszi a máskor sáros földutakat, nem nyughatok itthon, sietek a határba fényképezni. A környékünkön nincsenek nagy látványosságok, de a szántóföld közepén álló magányos, öreg nyárfa szépsége minden évszakban elbűvöl.


Sétám során őzet riasztottam fel a lucernáson. 


Távolabb már egy nagyobb csapat rohant át előttem. Ezekből egy négyes csoport különösen jól mutatott, mert a futás különböző fázisaiban érte őket a "lövésem".

Rajtuk kívül csak távoli madarakat láttam: néhány hollót és egy itt telelő vörös vércsét. Több kép nem készült, de jól esett a mozgás a szabadban, a jó levegőn.
Találtam egy vadrózsa bokrot, tele pirosló csipkebogyóval. Egy ágát lemetszettem és a lesemhez vittem díszítés céljából. Számításom bevált: jól mutatott kékcinegével és fakopánccsal.




Készítettem egy újabb fotót a fürge szajkóról ...


... és a kis madárkákra leselkedő karvalyról.




A színpompás fácánkakas úgy sétált be elém, hogy a gumiobjektívem átállításával két egymás utáni kattintással megmutathattam teljes alakját és a portréját egyaránt.



Az ölyveim figyelmét nem kerülte el a csaliként tálalt csirkehús. A szokásos módon közelítettek. Először csak a távolból sipítoztak, osztozkodtak, aztán leszállt az erősebb tojó és mohón falatozott.


A "gyengébb nemet" képviselő hím szánalmasan sipítozva kéregetett, de a tojó eleinte nem mutatott hajlandóságot a préda megosztására, csupán egy kis szünetet tartott a táplálkozásban.


Egy idő után megjelent a párja a háttérben.


Óvatosan közeledett.


Mindjárt kitör a verekedés! - gondoltam, de végül a tojó békésen átengedte a húst.


Ezután az örök második, a hím kezdte csillapítani az éhségét.


Akkora falatokat szakított a húsból, hogy alig tudta lenyelni.


Megvártam, amíg kiszabadította a maradékot a rögzítésből és elrepült vele. Miután mindkét ölyvem megtölthette a begyét nálam, joggal feltételezem, hogy máskor is meglátogatnak majd. Akkor talán látványosabb akciókban fognak részesíteni.