KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2011. december 28., szerda

2012


Ránk férne...

2011. december 20., kedd

2011. december 13., kedd

Ritka, mint a...

Ma délután a hatvani vasút állomásnál autóztam és a fényképezőgépem éppen az ölemben volt. Egy csapat varjú keresgélt az út szélén. A gépkocsi forgalomra ügyet sem vetettek. A szürkület dacára kattintottam rájuk néhányat. Közben vettem észre, hogy egyikük acélkék tollazatát néhány fehér színű toll csúfítja el.


Ez a szín hiba varjúéknál fogyatékosságnak számíthatna, de a többiek láthatólag megtűrték és nem zárták ki emiatt a csapatból.


Úgy megörültem a ritkaságnak, mintha négy levelű lóherét találtam volna. Ha ilyen szerencsés voltam, akkor talán lottóznom kellene? Ezen merengtem hazafelé és eszembe jutott egy még furcsább leletem.


Az albínó feketerigót három éve Horányban fotóztam. Nem emlékszem, hogy akkor vettem-e lottó szelvényt, de hogy nem lettem milliomos, abban biztos vagyok. :)

2011. december 12., hétfő

Szelek, süvöltők

Úgy látszik, kár volt felemlegetnem az előző bejegyzésemben a lesrongálás esélyét. Az elmúlt heti viharos szél ugyanis kártyavárként döntötte össze a kis nádkunyhómat, felborogatta és messzire sodorta az etetőimet. A további károk megelőzése érdekében már aznap munkához láttam, igaz, hogy a széllökések ereje néhányszor engem is majdnem ledöntött a lábamról. A megtépázott nádszövet felerősítését persze másnapra, szélcsendes időre kellett halasztanom. A helyreállítás végülis megtörtént, az etetők újra várják a madaraimat. Aggódom, hogy vajon a pusztítás és a két nap kopácsolás nem riasztotta-e el a korábbi népes vendégsereget? Majd az első napsütéses reggelen - amikor végre ismét használatba veszem az újjáépített lest - kiderül.

Merthogy ez a mostani borongós, csúf idő nem éppen fotózásra való. Horányban is csak unaloműzés céljából ültem ki a madáretetőmhöz. Jobbára csak cinkék és verebek mozogtak. Már egy rigónak is örültem volna...
Aztán egyszercsak egy gyönyörű madarat pillantottam meg a kerti itatón. Egy süvöltő! Mire lekaptam a gépet az állványról és átállítottam, már elrepült. Szerencsére jött egy következő.


Igen, ez egy süvöltő tojó. Kedves téli vendég. Északról vonul hozzánk. Hogy miért nevezik így ezt a nevével ellentétben halk szavú pintyfélét, sejtelmem sincs. A dunaparti nagy kőrisfa tetején, jó magasan szoktak lakmározni a kőrismagból. Jó képet még nem sikerült készítenem róluk.


Hát még a hím madár milyen gyönyörű a piros tollruhájában! Vártam, vártam, de aznap csak ez a két tojó látogatott a kertembe. Remélem, hogy egyszer a férjurukkal együtt fognak érkezni. Készülök a méltóbb fogadásukra...
.....

Nem gondoltam, hogy éveket kell majd várnom a süvöltőkkel való közelebbi találkozásra: a tojó két évet, a hím pedig három évet váratott magára. :)



2011. december 6., kedd

Közel kerülni...

Valamikor el sem tudtam volna képzelni, hogy órákat ücsörögjek egy sötét, szűk helyen, csak azért, hogy állatokat fényképezzek. Még, amikor érdekelni kezdett ez a műfaj, akkor is csak a vad után járást, a cserkelést szerettem. Hamar rá kellett azonban ébrednem, hogy ez a módszer bár izgalmas, mégsem kellően eredményes, mert így csak távoli képek készíthetők.
Később a terepmintás lessátorral próbálkoztam. Sajnos, a sebtiben kidobott sátor felkelti az állatok gyanúját és ösztönösen távol maradnak tőle. Más lenne a helyzet, ha hosszabb ideig ott hagyhatnánk, hogy az állatok megszokhassák, de ez az arra járó emberek miatt nem volna tanácsos. Viszont jégmadarazásnál és a turai kertünkben felállítva a búbosbankáink fényképezésénél hetekig jó hasznát vettem. A téli szezonban a horányi madáretetőmnél fogom ismét bevetni, ahogyan az előző évben.
Mostanában a legnagyobb örömet a tükörüveges erdei leskunyhóm jelenti. Sokszor nem is csak a fotózás kedvéért ülök ki. Az üveg mögött láthatatlanul, szinte testközelből figyelhetem a madarak mozgását. Igaz, csak addig, ameddig a kunyhóm a rongáló emberektől biztonságban marad...









( A fotók sorrendben: nagy fakopáncs, szajkó, egerészölyv és fácánkakas.)