Szelek, süvöltők

Úgy látszik, kár volt felemlegetnem az előző bejegyzésemben a lesrongálás esélyét. Az elmúlt heti viharos szél ugyanis kártyavárként döntötte össze a kis nádkunyhómat, felborogatta és messzire sodorta az etetőimet. A további károk megelőzése érdekében már aznap munkához láttam, igaz, hogy a széllökések ereje néhányszor engem is majdnem ledöntött a lábamról. A megtépázott nádszövet felerősítését persze másnapra, szélcsendes időre kellett halasztanom. A helyreállítás végülis megtörtént, az etetők újra várják a madaraimat. Aggódom, hogy vajon a pusztítás és a két nap kopácsolás nem riasztotta-e el a korábbi népes vendégsereget? Majd az első napsütéses reggelen - amikor végre ismét használatba veszem az újjáépített lest - kiderül.

Merthogy ez a mostani borongós, csúf idő nem éppen fotózásra való. Horányban is csak unaloműzés céljából ültem ki a madáretetőmhöz. Jobbára csak cinkék és verebek mozogtak. Már egy rigónak is örültem volna...

Aztán egyszercsak egy gyönyörű madarat pillantottam meg a kerti itatón. Egy süvöltő! Mire lekaptam a gépet az állványról és átállítottam, már elrepült. Szerencsére jött egy következő.

Igen, ez egy süvöltő tojó. Kedves téli vendég. Északról vonul hozzánk. Hogy miért nevezik így ezt a nevével ellentétben halk szavú pintyfélét, sejtelmem sincs. A dunaparti nagy kőrisfa tetején, jó magasan szoktak lakmározni a kőrismagból. Jó képet még nem sikerült készítenem róluk.

Hát még a hím madár milyen gyönyörű a piros tollruhájában! Vártam, vártam, de aznap csak ez a két tojó látogatott a kertembe. Remélem, hogy egyszer a férjurukkal együtt fognak érkezni. Készülök a méltóbb fogadásukra...

.....

Nem gondoltam, hogy éveket kell majd várnom a süvöltőkkel való közelebbi találkozásra: a tojó két évet, a hím pedig három évet váratott magára. :)