KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2011. június 28., kedd

Vadföldön

Nagyon vágytam már arra, hogy szarvasokat lássak. Felhívtam hát Károlyt, fiatal fővadász barátomat és megkérdeztem, hogy hol lenne erre esélyem? Egy olyan vadföldet ajánlott, ahol előző nap kilencven (!) gímet számlált. Ha csak a tizedéhez lenne szerencsém, akkor is boldog lennék! - latolgattam az esélyeimet és délután ötkor elindultam. Fél órányi autózás után ugyanennyi erdei gyaloglás várt rám. Csakhogy java részt felfelé! Teli szájjal szedtem a levegőt és néhányszor meg kellett állnom, hogy kifújjam magam. Az erdő szépségét csak akkor kezdtem értékelni, amikor már ereszkedőbe ment át az út.

Célomhoz közeledve egy disznó csapatba ütköztem. A kocák gyanakvóan méregettek, mert malacaik már a közelemben jártak. Megállva vártam, hogy a kicsik eliszkoljanak. Nem szerettem volna, hogy az anyadisznók ellenem forduljanak. A kis kaland után még néhány métert kellett megtennem a magaslesig.


Időben érkeztem, mert a szépen megvilágított réten még nem volt egyetlen állat sem. A szél bal oldalról fújt, talán nem árul el... Felültem a lesre és várakoztam. Nemsokára egy népes disznó konda indult el felém a túloldalról.


Legalább elszórakoztattak addig, amíg a szarvasok is megjelentek. Eleinte egy-egy magányos borjú jött csak ki, később borjas tehenek futottak hozzájuk, semmitől sem tartva.



Kis idő múltán néhány fiatal bika is kibátorkodott és a többiekkel elvegyülve békés legelészésbe kezdett.


Lassan benépesült a rét, legalább negyven szarvas vette birtokba. Jó volt nézni a sok állatot, csak sajnos egyetlen öreg bika sem vegyült a társaságba, a fény pedig egyre fogyatkozott.


Este kilenckor már indulnom kellett visszafelé. Úgy szálltam le a lesről, hogy az állatokat nem zavartam meg, azok békésen legelésztek tovább.


Bizony, meresztenem kellett a szemem, hogy az összeboruló fák alatti sötétségben ne tévesszem el a lépést.
Két jókora szarvast riaszthattam meg, mert pár méterrel előttem átrobogtak az úton a szívbajt hozva rám. Lehet, hogy a rétre tartó öreg bikák voltak?
Alaposan rám esteledett, néhol alig derengett át a lombok között az alkonyi ég világossága.


A sötétség dacára épségben leértem a kocsimhoz és egy élménydús nap szép jelenetein merengve vezettem haza. A sportos fotótúra után jóleső fáradsággal tértem nyugovóra és nem kellett álomba ringatni. Hatásos befejezés lenne, hogy a fényképezőgépem előtt jó fényben verekedő kapitális gímszarvas bikákról álmodtam, de nem lenne igaz...
Azokról ébren álmodom! :)

2011. június 27., hétfő

Fényfestmények 2

 Öncélú játék fényképezőgéppel, virágokkal, fénnyel...













2011. június 26., vasárnap

Búcsú a bankáimtól

Minden véget ér egyszer, így az én házi bankás víg napjaim is. A héten kirepültek a fiókák, az odú üresen, elhagyottan szomorkodik a diófán. Már az odúnyitást követő nap délutánján megtette a nagy lépést a legerősebb bankafi, mikor a szemem láttára rugaszkodott el a bejárattól és bontott szárnyat. Azután minden napra jutott egy távozó. Amennyire kifigyelhettem, amikor a reggeli nap a lombok között megvilágította az odút, a bankamama szállt be elsőként az ágra és onnan figyelmeztette halk hangon az aznapi jelöltet, hogy ideje lenne indulni. Sokáig nem időzött, tapasztalván, hogy hívása nem kerül meghallgatásra, ingerült krákogással átrepült a szomszéd kertbe, ahonnan még huppogással próbálkozott. Erre már általában kiült a bejárathoz a fióka és ott nézelődött. Csakhamar bankapapa is megérkezett, egy jókora lótücsökkel. Azzal csalogatta a csemetét az ágról.


Mivel a bátortalan kicsi nem tágított a bejárattól, végül csak odaadta a kaját és elrepült. Volt úgy, hogy közben a fióka elfáradt, visszabújt a többiekhez és a hím madár a következő fogást be kellett vigye az odúba. Szinte bántóan meghosszabbodtak az etetési időközök, órák (!) teltek el két beszállítás között.
Gondolom, hogy a kiéheztetés is része volt a kirepítési taktikának, de én elsősorban a többi, gyengébb  kis bankáért aggódtam. Mivel nyilván azok is éheztek, azt kell megállapítanom, hogy igencsak spártai nevelést kaptak a fiatalok a szüleiktől.
Némelyikük órákig ült a bejáratnál " kint is vagyok, bent is vagyok" helyzetben és szemlélődve várakozott.





Bevallom, ilyen körülmények között én untam meg a figyelést, ezért a legelsőt kivéve nem láttam a többiek szárnyra kelését. Mindenesetre elmentek és nem tudom, hogy látom-e még valaha őket? Még akár két-három hétig is együtt maradhatnak, csak sajnos a környező szőlőkben, kertekben számomra valószínűleg észrevétlenül.
Pedig milyen jó lenne úgy találkoznom a teljes banka családdal, mint pár éve, a Szentendrei-szigeten...!


A búbosbanka mama és papa tehát sikeresen felnevelte utódait. Megérdemlik, hogy egy-egy képükkel e bejegyzésben  is emléket állítsak nekik:



Persze annak örülnék a legjobban, ha nem érnék be ennyivel és másodszor is költenének nálam. Két odú közül is választhatnának... :)

2011. június 23., csütörtök

Rovarok a virágokon

A sziget homokján virágzik a vaddohány, más nevén selyemkóró. Édes illata mindent betölt, gömb alakú rózsaszín virágai magukhoz csalogatják a rovarokat. A szokásos hét végi hidegfront okozta borongós, hűvös időben végigsétáltam a gáton és a bódító illat árban ezeket fényképeztem.







Akadtak persze más vadvirágok is, melyek különböző okokból kellemes ottlétet kínáltak a látogatóiknak.





A leveleken és fűszálakon mászkáló bogárkák sem kerülték el a figyelmemet.



Egy könnyű zápor hazazavart, de mire a házunkhoz értem, már elállt, így a kertünkben is körülnéztem.





A legtöbb fotóalanyom nem mutatkozott be és én sem erőltettem a megismerkedést. Beértem azzal, hogy megcsodáltam színüket, formájukat. Még kiváncsiskodók kérésére sem szeretném felfedni kilétüket, hadd maradjanak ismeretlenül szépek és érdekesek!  :)

2011. június 20., hétfő

Odúnyitás

Az elmúlt napokban már aggódni kezdtem, mert banka úr egyre ritkábban száll az odúhoz az élelemmel, bankánét pedig nem is látom. Úgy gondoltam volna, hogy a növekedő fiókák gyorsabb fordulókra ösztönzik a szüleiket. Csak nincs valami baj?
Egyébként is, ha jól számolok, akkor mostanság már ki kell repülniük a fiókáknak, de ennek még semmi jele. Igaz, hogy banka úr újabban csak bemutatja a kaját, majd visszaül vele az ágra és hangos csárogással üzen valamit a bentieknek, nyilván hívogatja őket kifelé. És, mivel nem történik semmi, végül csak bebújik a kajával az odúba.
Ma délután aztán megláttam az első fiatalt, amint a bejárathoz felkapaszkodva szemlélte a kinti világot.
Ez volt a jel, amire vártam! Minden további késlekedés helyett vittem is a létrát és az erős szélrohamok ellenére fényképezőgéppel a nyakamban felkapaszkodtam a faágakon az odúhoz. Levettem a tetőt és ezt láttam odabent:


Az öt utóddal bankáék hozták tehát a papírforma minimumát. Megnyugodva zártam le az odút. A banka projekt sikere biztosítottnak látszik. És, a bankák védelmében meg kell jegyeznem, hogy semmi büdöset nem észleltem a nyitott fészeknél. Igaz, hogy mint említettem, erős szél fújt... :)

Más bankák

 Szombaton reggel egyedül indultam a szokásos szigeti körútra. Tamás barátom nem jött, mert nem érezte jól magát. Nélküle én sem repestem az örömtől, kedvetlenül zötykölődtem a rossz földúton a lucernásunk felé. Sehol semmi, mintha ciánoztak volna... Hamarosan vissza is fordultam, de egy hirtelen ötlettől vezérelve egy tanya felé vettem az irányt. Már messziről észrevettem az udvar fái közt röpködő bankákat. Egy egész család lehetett. Talán valamelyik mellék épület tetőzetében volt a fészkük. Fogadni mertem volna, hogy azok, akikkel két hete már találkoztunk a rét túloldalán, csak mire fotózni tudtuk volna őket, már csak az egyikük maradt ott. Kettő leszállt a kerítésre.


További érdeklődésem elől viszont elrepültek a rét közepén álló facsoporthoz. Körbe kellett mennem a földúton, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk. Egy kiszáradt akácon vagy tíz gyurgyalag társaságában üldögéltek. Bármilyen óvatosan közelítettem is, a gyurgyik elriadtak és egy kivételével a bankákat is vitték magukkal.


Ennek az egy idei bankának is örültem, figyeltem a mozgását.

 Ide-oda röpködött, de mindig visszaült az akác ágaira.


Talán a csőrét edzette, amikor a háncs tépkedésébe kezdett?


Később jóízűen vakarózott...


 ...majd a tollazatát igazgatta.



Szinte tudtam, hogy előbb-utóbb a többiek is visszatérnek. Csakhamar megérkezett két testvére...


... talán csak azért, hogy figyelmeztessék a kis butát, a nyilván utolsónak kikelt fiókát, hogy "vérszomjas" fotós lesi minden mozdulatát. El is vitték magukkal...


Ez a kis kaland újabb bizonyítéka annak a ténynek, hogy a banka család sokáig együtt marad az egykori fészek közelében. Remélem, az enyémek sem fognak másképp viselkedni és a napokban várható kirepülésük után is visszatérnek majd időnként a kertünkbe.