KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2016. július 27., szerda

Hajnalok és alkonyok - őzekkel

Július végét írjuk, lassan megkezdődik az őzek nászidőszaka, az üzekedés. Az elmúlt években már sok bakot lőttem (!), mégis örömmel kelek fel hajnalonként, hogy találkozhassam kedvenceimmel.
Persze a csodás pirkadatok is vonzanak a mezőkre, ahol most virágzik a réti füzény.


Egyik reggel ritka légköri jelenség, ún. melléknap, más néven napkutya fogadott. Csak a bal oldali "kutya" látszott gazdája kíséretében, jobb oldali párját felhő takarta.


A "nagyrét", a korábbi évek őzek által leglátogatottabb helyszíne most nagyrészt kaszálatlan, könnyen elbújnak benne az állatok. Egy kicsike bak, alig látható agancsokkal azért elém sétált.


Alkonyatkor újra ugyanott próbálkoztam.


Jobb téma hiányában a vadvirágokat fényképeztem a vöröslő ég hátterében.




Nagy elfoglaltságomban nem vettem észre a besétáló sutát és bakját, csak a riasztó hangjukra és a menekülésükre figyeltem fel. A gyenge fény dacára sikerült egy használható fotót készítenem a bakról.


Más helyszín után kellett néznem. A következő este csodás fények fogadtak a kaszálón, melyen még szerteszét hevertek a szénabálák.


A távolban egy bak követett egy sutát. A bálák fedezékében osontam feléjük, de csakhamar eltűntek a nádban. Pedig a bak igencsak szép agancsokkal rendelkezett. Közelebbről jól mutatott volna.


Ismét eljött egy hajnal, ezúttal az éjszakai eső után, ködös idővel.


A kaszálóra igyekeztem, de most ellenkező irányból. Egy nádfalon küzdöttem át magam és majdnem kiléptem a nyílt területre, amikor tíz méternyire megláttam egy bakot. Ő is észrevett, de nem ugrott el. Nádszálak, levelek akadályozták a kilátást, de nem moccanhattam.


Hamarosan megértettem, miért maradt a bak: ott volt a sutája a közelben.


Megindultak a rét belseje felé, ...


... aztán talán szagot fogtak, mert méltatlankodó hangoskodással elvágtattak. Egy órával később újra találkoztam velük. A bak egy ideig állta a fényképezést, ...  


... aztán menekülésre fogta. Természetesen a suta is vele tartott, de róla nem készült kép.


Ma ismét felhők mögött kelt fel a Nap. A kaszálóhoz igyekeztem. Átgázoltam a sáros nyiladékon és ötven méternyire megpillantottam egy magányos, keresgélő bakot. Gyorsan visszaléptem a nád fedezékébe és megfújtam a sípomat. A bak felfigyelt és néhány lépést tett felém.


Sajnos nem jött közelebb, hanem oldalra kitérve eltűnt a nádban. Nosza én is visszamentem a mozgásának irányába és megnyugodva láttam, hogy a bak kiért a nyílt síkra, ahol ismét felfigyelt a sípolásra.


Tanácstalankodott, téblábolt, nem tudta, hogy mit csináljon?



Gyaníthatta, hogy ez a hang nem az igazi, erre nem szabad ugrani.


Egyszer csak megfordult, a távolba figyelt, majd elrohant egy reménybeli suta felé.


Ezt sem látom többé! - gondoltam és inkább a kelő Nap felé fordultam.


Ezalatt a bak rájött, hogy nincs suta ott, ahol remélte és csalódottan visszatért. Méghozzá sokkal közelebb jött, mint előzőleg. A nád levelek megint csak zavartak, de nem mertem mozdulni. Főképp, mert veszélyt szimatolt.


Még egy közeli portré, aztán végképp lebuktam. Ordítozva vágtatott el a csalódott hím.


Néhány vadvirág fotóval vigasztalódtam.

Réti füzény
Katáng
Ökörfarkkóró
Hazafelé menet még egy igazán szép bakkal találkoztam, de az sem dőlt be a mesterséges csábításnak. Igaz, hogy néha felém pillantott, de inkább a suták szagnyomait követte és hamarosan eltávolodott.




A mai estén hiába próbálkoztam újra, semmi említésre méltó fotótéma nem akadt. Befejezem hát ezt a bejegyzést. Napló lezárva, de "folytatása következik".


2016. július 22., péntek

Ugrópók

Egész eddigi életemben nem láttam még ugrópókot. Vagy, ha láttam is, nem tudtam, hogy az. Erre, amint tegnap hiábavalóan izzadtam a leskunyhómban, a meztelen felső testemre ugrott egy. Csak onnan sejtettem, hogy az lehet, hogy továbbugrott, amikor feléje nyúltam. Más talán sikítófrászt kapott volna, de én megörültem a hirtelen szerencsének. Előkaptam egy műanyag kártyatokot és beletessékeltem. Csak ekkor néztem meg közelebbről: szürke színű, alig fél centi hosszúságú, pók létére szokatlanul karcsú jószág, a feje legfeljebb két mákszemnyi. A szemeit meg egyszerűen nem is láttam. Szép feladat lesz ezt az apróságot lefényképezni! 
Siettem is haza értékes zsákmányommal. Hogy lenyugtassam izgága fotóalanyomat, a kis dobozkát a hűtőszekrénybe csempésztem. ( Csak az asszony meg ne lássa! ) Három óra a hűvösben biztosan elég lesz - gondoltam. Közben próbálgattam az optikáimat, vajon melyik lesz alkalmas erre az extra nagyításra? Kiderült, hogy egyik sem. Végül egy kitobit hoztam össze egy közgyűrűvel fordított helyzetben, szigetelőszalagos rögzítéssel. Előkészítettem gépet, vakut és egyéb kellékeket, aztán mentem a pókomért. Csakhogy őkelme még nagyon mozgékonynak mutatkozott. Mi mást tehettem volna, átköltöztettem a mélyhűtőbe. 
Negyed óra múlva már nem mozgott szegény. Úgy tűnik, túlhűtöttem. :( Talán még felébred a hibernációból! - reménykedtem és elkezdtem a fotózását. Bár a lábait fázósan maga alá húzta, szép szemei életszerűen csillogtak. 


Egy képpel persze nem értem be, a kis pókot áthelyeztem virágra... 


... levélre...


...asztallapra...


...virágsziromra.


Tudom, nem így kéne egy rendes rovarfotót elkészíteni ahhoz, hogy kellő élességgel jelenítsük meg az alany minden porcikáját. Ehhez sok fotót kellene speciális program segítségével digitálisan összefűzni. Őszintén szólva ehhez a precíziós munkához már nincs se kedvem, se türelmem, azonkívül nekem tökéletlenségükben is tetszenek ezek a képek.
Sajnálom, hogy fotós szenvedélyem kiélése, öncélú játékom egy kis élőlény életébe került. Az ezernyi szúnyog, több száz légy, hangya, krumpli- és cserebogár mellett most már egy ugrópók halála is a lelkemen szárad. Ha egyes természetvédők nem is, Isten bizonyára megbocsájt.

2016. július 20., szerda

A gólyák és a Hold

Gólyákat fotózni a fészekben őszintén szólva nem nagy kihívás. Nem is emlékszem, hogy valaha megtettem volna, vagy csak kezdő fotós koromban, az pedig nem mostanában lehetett. Valami mélyen bevésődött népmesei romantika élt bennem ezzel kapcsolatban: majd egyszer találok egy gólyafészket a pusztában, egy nádfedeles tanya kéményén, na majd akkor azt jól körbefényképezem.
Csakhogy ezt az idilli házikót még nem találtam meg.  Jártamban-keltemben csupán városias környezetben, villanypóznák tetején, házak, antennák, villanydrótok által elcsúfított hátterű helyszíneken fotózhattam volna, azt meg minek?
Igaz, egy hozzánk közeli kisvárosban autózva megakadt a szemem egy szerencsésen telepített gólyalakáson, melyben szépen cseperedő fiókák nevelkedtek. Talán még a teliholddal együtt is le lehetne itt fotózni őket! Na, ezt már méltó feladatnak éreztem.
Az e havi holdtölte 19-ére esett, de én már előző nap meg akartam győződni a tervem kivitelezhetőségéről, így este nyolc óra tájban elmentem oda. A Hold aznap 18 óra 8 perckor kelt, de a helyszínre érésem időpontjában még nem emelkedett a házak és a felhőréteg fölé. Viszont csodás alkonyi fények világították meg a madaraimat.


A három fióka közül a leggyengébb még a fészek alján pihent, de testvérei már igen aktívak voltak.


Egyikük már olyan erősnek érezte magát, hogy a szárnyait próbálgatta.



Néha már sikerült a levegőbe emelkednie.



Nézd már, tudok repülni! - mondhatta társának, ...


... aki testbeszéddel jelezte: meghajlok nagyságod előtt.



A tornamutatványok a harmadikat is aktivizálták, -vagy csak attól félt, hogy rálépnek - így felállt.


Egy biztos: ezek a fiókák már nem maradnak sokáig a zsúfolttá vált fészekben.


A Nap már erősen hanyatlott, a fények egyre vörösebbé váltak.


Nyugtalanító felhők jelentek meg az égen.


 Vajon nem fogják majd eltakarni a Holdat?


A házak árnyéka már a fészekre esett, de az égen szerencsére csak bárányfelhők közlekedtek.




Hamarosan megpillantottam az ezüst korongot, amint előbújt a felhőkből. A fészekhez képest még nagyon alacsonyan és balra volt. Látszott, hogy távolabb és jobbra kell helyezkednem.


Szerencsémre éppen alkalmas helyen egy beépítetlen telket találtam, ahol az állvánnyal mozogni tudtam, hogy a Hold ferde irányú emelkedését követni tudjam. Megjegyzem, hogy az utca teljes beépítése esetén a tervem kivitelezhetetlen lett volna.
Fél tíz tájban aztán megkezdődött a különös, holdvilágos árnyjáték, melynek képeit most közreadom.






Az érdemi holdas fotózás egy órája alatt nemcsak a villanydrótok zavarásával kellett megküzdenem, hanem az egyre nehezedő élességállítással is. Persze a gólyák sem mutattak mindig előnyösen és a legsikerültebb képekhez a fátyolfelhők "együttműködésére" is szükségem volt.



Fél 11-re már elfogyott a mozgásterem és a fény is. Az alábbi képet "gólya-Hold minimál" szakkifejezéssel jellemezhetném.


Ezt a fotózást csak próbának szántam, de aztán nem követte újabb akció. Egyrészt, mert maradéktalanul elégedett vagyok az eredménnyel, másrészt pedig a 19-i igazi holdtöltét felhők takarták el mifelénk. Ismét bebizonyosodott, hogy a természetfotózáshoz szerencse is kell és a jó alkalomnál nem kell jobbra várni, mert lehet, hogy az be sem következik.