KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. szeptember 24., csütörtök

Emlékeztetőül önmagamnak

Hacsak tehetem és nincs jobb programom, szívesen töltöm az időmet az erdei itatómnál. Elüldögélek kicsi kunyhómban, az üvegablakon át szemlélem a satnya fenyő erdő belátható szegletét és várom a betérő vendégeket. Többnyire nincsenek. Ilyenkor elképzelem, hogy egyszer végre valami különleges látogatót kapok, talán egy róka téved a kitett húsra, vagy egy őzbak jön szomját enyhíteni a vízhez, de ilyen különleges esetek még sosem fordultak elő. Járt már nálam fekete harkály - mostanában is hallom a hangját a közelből, vagy zöld küllő, de újabban felém se néznek. Hallgatom a neszeket: ahogyan a szellő suhog a vaddohány sárguló levelei között, a vizet borzolva, a hangokat, amint a fácán kakas kakatolva közeledik, ölyv rikolt a távolban, szajkók rikácsolnak, nehéz röptű örvös galambok ülnek a nyárfa ágára, vagy cinkék szárnya surrog, amint a vízhez közelednek, harkály kopácsol valahol. Ha túlságosan mély és hosszú a csend, akkor tudom, hogy a karvaly ólálkodik a fenyők gyérülő lombja mögött. Gyönyörködöm a fény és árnyék játékában, figyelem, hogyan változik kis játékterem megvilágításának iránya, színe, amint a Nap hanyatlik. Csak ülök és szemlélődöm láthatatlanul, mintha ott sem lennék, pedig a természetben vagyok, anélkül, hogy jelenlétemmel megzavarnám. Jól érzem magam, " bársonyon futnak perceim."
Minden élőlénynek örülök, amely megmutatja magát nekem. Lefényképezem őket, újabban már azért, hogy a fotóim megtámogassák majd vénülő emlékezetemet, ha már csak az emlékeim éltetnek. Valójában nem a képekért, hanem a természetből merített élményekért járok ide. Ezért fotózom le századszor is a bájos cinegét, a színpompás fácánt, vagy a vad tekintetű karvalyt. 




























2015. szeptember 20., vasárnap

A bőgés kezdetén

Ha késve is, de megkezdődött  mifelénk a szarvasbőgés. Három estén volt szerencsém vadlesre menni. Elsőre csak távoli, szórványos bőgést hallottam, jószerével csak disznókat és egy fiatal bikát láttam, erős szürkületben.





Másodszorra már egy komoly bika is megmutatta magát. Napnyugta után, teheneit kísérve lépett színre, távoli vetélytársa bőgését figyelve és neki válaszolgatva. Fényképezőgépem képességeinek határán készült ez a néhány kép.






A harmadik alkalommal kissé korábban került elő a bika. A fények még elfogadhatóak voltak, de akkor meg a távolság volt túl nagy jó fotó készítéséhez. Pedig szépen bőgött a fenséges úr! Az alábbi néhány képet erős vágással és komoly utómunkával sikerült összehoznom annyira, amennyire.






Egy ideig most nem jutok ki az erdőre, a vadász vendégeké a terep. Remélem, hagynak még néhány fotózható szép bikát és lesz még lehetőségem közelebbről is találkozni némelyikükkel. Ha máskor nem, októberben.

2015. szeptember 17., csütörtök

Szitakötők szerelme

Egyik délelőtt az erdei itatómnál üldögéltem, ott, ahol a madár se jár. Pedig tikkasztó strandidő volt, hét ágra sütött a nap, mintha nem is szeptembert írnánk. Már-már elbóbiskoltam a növekvő melegben, amikor az izgága darazsak zümmögését hallgatva egy ágon pihenő szitakötőt pillantottam meg. Szárnyán szépen csillogott a napfény.


De röpködtek is a fajtársai, a gyakori szitakötők. A piros színűek a hímek.


Sőt, egy furcsa páros is megjelent, a hím nyakánál fogva tartotta a nőstényt.


Eszeveszetten fickándoztak, mint amikor a rodeó-lovas próbálja megülni a vadlovat. Szemmel követni sem volt egyszerű a röptüket. Aztán lecsendesedve, talán összeszokva békés tandem repüléssel szálldostak a víz fölött.


A magányos hímek féltékenyen rájuk rontottak, ekkor átmenetileg eltűnt a pár, de aztán visszatértek. Emelkedtek, aztán hirtelen süllyedtek, majd ismét felfelé törtek, miközben a nőstény teste ostorként csapódott a víz felszínéhez. Ezt ismételték nagy kitartással.


Különösebb rovartani jártasság híján is felismertem, hogy a csapkodó mozgás célja a peték vízbe juttatása.


Egy pár a vaddohány sárguló levelén pihente ki a fáradalmakat.


Később egy igazán intim pillanatot is láthattam. Úgy látszik, ebben a furcsa pózban történik a megtermékenyítés szitakötőéknél.


Miután ennyi mindent megtudtam, már csak az hiányzott, hogy a végső mozzanatot elkapjam. Ez sajnos sok-sok kísérletből sem igazán sikerült. Azért mutatok néhány "művészien életlen" próbálkozást.




Nem hittem volna, hogy egy unalmasnak indult délelőttön madarak nélkül is jól elszórakozom a szitakötőkkel. 


Még a végén igaza lesz öregkori hobbymat nem sokra becsülő barátomnak, hogy tőlem még a hangyák nemi életének fürkészése és fotózása sem elképzelhetetlen.:) Hát, a szitakötőkig már eljutottam... :)