KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. január 29., csütörtök

Szerencsés dámozás

Többszöri halasztás után tegnap végre beléphettem a közeli dámvadas területre, ahol szeptemberben már jártam. Akkori élményeim leírása itt található. Akkor csak tehenekkel és borjakkal találkoztam, most erősen reménykedtem, hogy bikákat is láthatok. A vadőr rövid útbaigazítását követően szabad kezet (helyesebben lábat) kaptam, azaz gyalogosan indulhattam útnak, hogy szerencsét próbáljak. Kéretlen kísérőm is akadt: a helyi vadászok kedvenc macskája szegődött mellém és kaját kéregetve láb mellett követett. Mások kutyával vadásznak, nekem macska jutott. - mosolyogtam magamban.
Egy kis patak völgyében kanyargott a felázott, sáros út, de a napsütötte, tölgyekkel benőtt domb ígéretes terepnek tűnt. Csakhamar meg is pillantottam egy dámot a gerincen, a fák takarása miatt jó időbe tellett, amíg felismerhettem: egy bika! Ezt biztatásnak véve ballagtam tovább. Szemből fújt a szél, nem kellett attól tartanom, hogy elárulja jöttömet. A távolban újabb két bika váltott át a nyiladékon. Alakul! - reménykedtem.
Át kellett ugranom a jeges patakon, gondoltam, hogy itt már lemarad a macsek, de valahogy mégis átkeveredett. 
Egy helyen megritkultak a fák és egy ösvény kanyarodott a dombra. Ezt követve egy leshez értem, ahonnan már láttam, hogy a dombtetőn állatok legelnek. Tovább óvakodva elkészíthettem első képemet.


Nyolc bika legelészett békésen előttem. A szél miatt biztonságban érezhettem magam, de a macska nyávogására felfigyeltek.


Szerencsére mégis megnyugodtak és maradtak. A jobb háttér érdekében kissé visszaereszkedtem a dombon és alájuk kerültem. A fák fedezékében igyekeztem ismét a megfelelő magasságba kapaszkodni.



A bikák éberebbek lettek, de nyugodtak maradtak.



Igyekeztem jó kilátást találni, de a csapat gyanút fogva már a menekülést fontolgatta.




 Az első állat lassan megindult.



És eljött a pillanat, amikor lebuktam.


Az "előljáró" megfutamodása riasztotta a többit és már vége is szakadt kellemes fotózásomnak.


A dombról leereszkedve tovább folytattam utamat szélirányban. Ismét át kellett kelnem a patakon. Itt maradt el tőlem a macska. Immár kísérő és nagyrészt fedezék nélkül, a lassan nyugodni készülő Nap által szépen megvilágítva  haladtam tovább. Nem csoda, hogy innen kezdve már csak távoli muflonokat, menekülő dámokat kaphattam lencsevégre. Felejthető képek készültek.
Egyetlen kivétel akadt, az újabb erdős részen. Addigra már legalább három kilométert haladtam, bakancsomon sárkoloncokat vonszolva is tőlem telhetően a legkevesebb zajjal.
Hirtelen földbe gyökerezett a lábam: egy róka állt nekem háttal a magas fűben, tőlem alig hét méternyire. 
Rólam tudomást sem véve, fejét leszegve, fülét hegyezve, meredten figyelte reménybeli zsákmányának neszezését. Az első kattanás hallatán nézett csak rám, akkor készült az alábbi kép, aztán megugrott.


Ilyen közel kerülni egy rókához terepen, cserkelve, szinte hihetetlen! Több volt ebben, mint ez a kép!
Lassan vissza kellett fordulnom. A visszaúton a szél már ellenem dolgozott. Azért láttam még a rókát a távolban, fekete harkály csalogatott fáról fára repülve, de lövéshez nem engedett. 
Bármilyen fáradt is voltam, élvezettel nézegettem a változatos vidéket, amelyet érdemes lenne megörökíteni, de ahhoz más objektív kellett volna. A Holdat azért lefotóztam.


Már csaknem visszaértem a kocsimhoz, amikor a fák közül ismét dámbikák meredtek rám.


Annyi kudarc után végre szerencsém volt a dám bikákkal. A mostanság megszokott esős, ködös napok közepette sikerült az egyetlen derűset kifognom, és a szél is segítségemre volt. Sokat gyalogoltam, jól elfáradtam, de élveztem a négy órás cserkelés minden percét. Köszönöm vendéglátóimnak a páratlan lehetőséget. Remélem, máskor is jöhetek! Hacsak a derék vadászok a kedvenc cicájuk vesztét nem az én számlámra írják. Merthogy szegénynek nyoma veszett. Esküszöm, én ebben ártatlan vagyok. Talán a róka a ludas!
.....

Ui: Hivatalos helyről kapott hír szerint: A nevezetes macska két nap után megkerült! Nagy kő esett le a szívemről! :) 

2015. január 27., kedd

Ölyv az esőben

Milyen ez a tél hó nélkül? Hát nem az igazi! Nemhogy a karácsony volt fekete minálunk, de azóta sem hullott egy árva hópihe sem. Hiába várom a fehér díszletet a fotóimhoz, csak az eső esik folyton folyvást már napok óta. Csúf, sötét fellegek takarják a Napot, fény alig szűrődik át rajtuk. Mit lehet ilyenkor fényképezni? Szinte semmit! Ha meg mégis akad valami, azt meg nem érdemes. Ez igaz a legutóbbi ölyv fotózásomra is. 
Esőben mentem etetni a leshez, s ha már kint voltam, beültem a kunyhómba egy kicsit nézelődni. Csak a cinkék jártak, azok is ímmel-ámmal. Sehol egy szajkó, vagy fakopáncs, de még a fácánok sem akartak előbújni a rejtekhelyükről.  
És egyszer csak feltűnt az egerész a csali mellett. Gyalogosan, lopakodva jött ki az erdőből. Gyanakodva tekintgetett körbe, aztán felbátorodva ráállt a húsra és tépkedni kezdte. Negyven percig tartott, amíg teletömte a begyét. Az eső meg csak esett, cseppjeiből bőven jutott az ablaküvegre is. A képek nem különösebbek, inkább csak dokumentálják az ölyvvel való újabb találkozásomat. Hóban ugyanez sokkal szebb lett volna. Vajon lesz-e még hó ezen a télen?










2015. január 19., hétfő

Ég, föld, víz

Még december elején - esti fényképezési gyakorlataim idején - készítettem néhány képet a horányi Duna parton. Aztán szépen meg is feledkeztem róluk. Az elmúlt szombaton ismét a partra vetődtem, ezúttal a hajnali fények bűvöletében. Talán az akkori és a mostani fotók egy helyen többet mutatnak a folyó szépségéből.
ESTE




Amikor már csaknem teljessé vált volna a sötétség, a főváros vörös fényei rávetültek a felhőkre és tükröződésük a vizet is átfestette. A látvány gyönyörű, de lehet, hogy fényszennyezés okozza?













REGGEL
Szombaton csodás fényekre ébredtem. A partra siettem, hogy láthassam a vízen tükröződő színeket. Meglepetésemre valaki már megelőzött. Testes fiatal nő sétált a fövenyen. Illően üdvözöltem, de nem köszönt vissza. Nagy bánata lehetett. Nem zavartam magányában.


Messzebb mentem, az ártér fái közé és onnan csodáltam a tájat.


Az áradás után visszavonuló víz különös mintákat hagyott az iszapban.


A parti fák sötét árnyakként álltak a még mindig magas vízben.


Most, hogy idáig értem az írással, ideje elszakadnom a hajnali élmények sorolásától, hogy egy fontosabb gondolattal folytassam.
Amíg az ember fiatal, nem veszi észre a természet apróbb-nagyobb szépségeit. Más dolga van: tanul, dolgozik, családot nevel. Mindezeken túl én már megtehetem, hogy a hétköznapi gyönyörűségek után kutassak, gyűjtögessem, lelkembe zárjam őket és magamat gazdagítsam általuk. Hálás vagyok a teremtőmnek ezért a képességemért és a megadott lehetőségért. És, mivel éppen ma van a születésnapom, mi mást kérhetnék magamnak, mint további lehetőségeket. Az élet szép és élni jó! Még öregen is.

2015. január 15., csütörtök

Heti élmények

Az ónos eső a Gödöllő környéki erdőket is megtépázta. Hetekig tartott, amíg az utakat felszabadították és addig tilos volt számunkra a belépés. Nagy örömünkre hétfőn végre kiülhettünk. Józsi barátom boldogan szakított időt a munkája és a festés mellett egy kis közös fotózásra. A hosszú várakozás alatt jó ideig csak egymást fotózhattuk. Józsi álcázása meglehetősen ősziesen hatott.


Egyszer végre feltűnt néhány muflon. Bizalmatlanul közeledtek, elől a jerkék.



Itt megtorpantak. Talán szagot fogtak, vagy kiszúrtak bennünket, mert hanyatt-homlok elmenekültek.


Ez volt minden, a továbbiakban se szarvas, se disznó nem mutatkozott. A sovány zsákmány nem vette el a kedvünket, jól éreztük magunkat, máskor is megyünk, ha tehetjük!
Talán Turán nagyobb szerencsém lesz! - gondoltam és egyik reggel újra kilátogattam szokott "vadászmezőmre". Ilyentájt nem kell korai ébresztő, ha az ember virradatkor akar őzekkel randevúzni. Hétkor már a terepen voltam. Vékonyka dér fedte a vetéseket a mínusz 5 fokban. Az őzek persze nem engedtek közel.


Kelet felől rózsaszínű fény jelezte a horizont közelében járó Napot.


Fél nyolc után láthatóvá vált a vörös korong.



Rózsaszín árnyalatot kapott a táj, benne az éberen figyelő őzekkel.





Pár percig tartott csak ez a gyönyörű jelenség, aztán a reggeli fény kioltotta a hajnali színeket. Az érdekes képek birtokában elégedetten tértem haza.
Egész nap gyönyörűen sütött a nap, mintha tavasz lenne. Délután ismét a leshez mentem. Kitettem a húst az ölyvnek és elrejtőzve vártam, hogy bejöjjön. Sohasem tudhatom, hogy a készülődés közben nem látott-e meg, mert akkor nem mutatkozik estig sem, kivárja, amíg előbújok és elmegyek, csak akkor kezd falatozni.
Most szerencsémre nem így történt, telefon hívásomra megjelent és leszállt.





Hamar kiszabadította a húst és elrepült vele. Nem is bántam, a lényeg, hogy ismét láthattam és fotózhattam.
Hazafelé menet a búcsúzó nap és a rohanó felhők látványa ismét csak fényképezésre késztetett. 

Sokszor gondolok arra, hogy milyen gyönyörű ez a világ és én mennyire szerencsés vagyok, hogy láthatom mindennapos csodáit!

2015. január 10., szombat

Napkeltétől napnyugtáig

Tegnap reggel őzezni indultam ... volna, de amint kiléptem a házból és megroppantak bakancsom talpa alatt az éjszaka hullott fagyott eső apró gömböcskéi, már tudtam, hogy ilyen ropogás kíséretével nehéz lesz az őzek közelébe lopakodni. Sokáig tartott lekaparni a szélvédőre fagyott jeget, így aztán késve értem a rétre: a pompás hajnali szín-játék már megkezdődött.


Tudtam, hogy az őzek csapata akkorra már elhagyja éjszakai táplálkozó helyeit, a zöldülő vetéseket és a nád közé rejtőzik, így megindultam a rét belseje felé. Közeledésem zajára egy kisebb csapat már el is vágtatott.


Jól esett a séta a tiszta, fagyos levegőn, talán nem is láttam még ilyen szépnek kedves vidékemet télen, hó nélkül.


Csak mentem és elragadtatva fényképeztem, amíg teljesen megreggeledett.


Nem volt kedvem haza menni, lenéztem a Galgához. A parti jégképződmények nagyon megtetszettek. Egy sorozatra való képet kattintottam.













Mire hazaértem, 0 fok volt, estére + 4, mára meg már tavaszias az idő, azaz a fenti jégcsipkék elolvadtak  és soha többé nem láthatók! :) Lesznek helyettük mások, ha ismét visszatér a tél, de pont ilyen alakzatok kialakulására szinte semmi esély.
Melegfront ide, vagy oda, fűteni azért kell. Bekészítéskor a kalodás tűzifa hasábok között telelő harlekin katicákra bukkantam. Naná, hogy lefényképeztem őket!



Délutánra beborult ugyan, de jobb dolgom nem lévén kiültem a lesbe. Ki akartam próbálni, hogy vajon eredményes-e a múltkor bevált ölyv hívogatás? Úgy látszik, igen!




Kétségtelen, hogy jelenleg ez az ölyv a lesem sztárja. Az apróságokat és a szajkókat leszámítva még néhány fácán érkezése jelentett említésre méltó eseményt. Sajnos, már későn jöttek.


Nagyon fájlalom, hogy a fülesbaglyok odébbálltak, mert akkor este is maradhattam volna még rájuk várva.
Itt most jól mutatna egy naplementés záró kép, amely keretbe foglalná a tegnapomat, de sajnos unalmas szürkeséggel jött el az este.
Azért így is a természet közelében lehettem, úgyszólván napkeltétől napnyugtáig.