KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2014. május 29., csütörtök

A negyedik találkozás

A lassan már egy hónapja áttelepített lesemnek nem sok hasznát vettem eddig. Hiába üldögéltem benne több alkalommal órákat, a várva várt madár még csak a közelbe sem jött. Unalmamban már a veréb fotózásra is ráfanyalodtam, de ezeket a képeket inkább nem mutatom. A gébicsek már szívesen látott vendégek voltak a többnyire üresen árválkodó beszállókon.




Az egyik esős éjszakát követő reggelen hiába törölgettem a párát az üvegről, az mindig újra képződött. A szürke varjú éppen akkor landolt az ágon és egy kattintást követően már tovább is szállt a csalival. Mindössze egy őszies, ködös hangulatú kép maradt utána.


Szerencsére később még visszatért, akkor a fűben közelített, de a fényképezőgép zajára ismét elijedt.


A les gyalogos megközelítése közben azért adódtak kalandok, melyekről a "Találkozások" című bejegyzésben számoltam be. Az, hogy akkoriban két egymás utáni napon is láttam a rókát arrafelé, arra késztetett, hogy vigyek neki némi ennivalót a próbálkozásaimkor. Az rendre el is fogyott a következő látogatásomig, de a rókát nem láttam. 
Ma korábban indultam a leshez és vittem csirkebelet is. A magas, harmatos fűben csak a korábban magam taposta csapáson volt tanácsos gyalogolni, különben derékig eláztam volna. Már közel voltam a célomhoz, amikor a csapáson szembe jött velem - a rókám! Persze, mire a nyakamban lógó masinához kaphattam volna, a ravaszdi már árkon-bokron túl járt. Mi tagadás, bosszantott, hogy nem korábban jöttem, de a csalit azért kitettem és elvackolódva nekikészültem a fotózásnak. Már, ha lesz mit ! - tettem hozzá magamban.
Ülök, várok, figyelem az egereknek kitett napraforgót dézsmáló verebeket, amint a már régen röpképes fiókák még mindig a szüleiket üldözik kaját kéregetve és néha előre hajolva balra tekintgetek, hogy nem jön-e mégiscsak vissza az én vörös bundás kedvencem. A napfény közben már elönti a szemközti gabona táblát, de az embermagasságúra nőtt repce még árnyékot vet a les előterére. Csupán fél órája ülhetek ott, amikor egyszerre közvetlenül előttem megjelenik a róka - jobbról. Az orra a csali felé húzza. A fenébe! Útban vannak a beszállók! Csak arra várok, hogy lőhessek, még visszazoomolni is elfelejtek. Katt! Érzem, hogy nem az igazi. A koma a hang irányába néz, éppen a szemembe ( persze nem láthat át a tükör üvegen ). Katt!


A róka megugrott és hiába vártam még két órát a visszatértére. Közben nézegetem a képeket. Az elsőt eldobhatom. A második már jó. Kár, hogy lemaradt a farka, azazhogy mégsem, mert azon alig lehet szőr. Tudom, hogy rühes szegény állat, azt már az első találkozásunkkor is megállapítottam. Az oldala sem éppen makulátlan, de a szeme szépen csillog. A füle furcsa mód nagy, de vágással egész elfogadható portrét lehet csinálni belőle. Mármint az eredeti képből.


Szabadon élő felnőtt rókához ilyen közel még nem voltam! Igaz, hogy ez - a negyedik - találkozás csak pillanatokig tartott, de sokáig emlékezetes marad számomra.

2014. május 26., hétfő

Újabb bankák

Tamás jóvoltából távollétemben is értesültem a banka család életéről. Naponta egy fiókával lett kevesebb a fészekben, de kívülről ez nem látszott, mert továbbra is annyian hajoltak ki a lyukból a kajáért, ahányan kifértek, vagyis ketten. Különös esemény is történt: egy idegen banka jelent meg a helyszínen, felreppent a bejárathoz, próbált benézni, bejutni, de a kicsik miatt ezt nem tehette.
Pénteken este felé jutottam ki a helyszínre. Már csak egyetlen kicsi tekintgetett kifelé. 


Én is észleltem az idegen bankákat. Hiába várta, tőlük nem kapott élelmet az utolsó fióka.



Ellenségesek voltak a kicsivel, az vissza is húzódott. 


A két idegen nyilvánvalóan összetartozott, a hím udvarló hangot hallatott és látszott a viselkedésükön, hogy beköltöznének az odúba, de az utolsó fióka még útjukban volt.
Szombaton délelőtt a helyzet nem sokat változott, a kicsi benn, de az idegenek is meg-megjelentek. Az etető szülők igyekeztek elhárítani a zaklatást és rárepülésekkel nyugtalanították az illetékteleneket. Bevallom, én is szerettem volna, hogy a fészek kiürüljön végre és a pár beköltözhessen, de a kicsi kitartott.
Vasárnap a tervezettnél korábban, már hajnalban felébredtem és akkor már ki is mentem a bankákhoz. Mire elhelyezkedtem, az utolsó fióka is megjelent az ablakban. Ő volt a hatodik.
Hát te még mindig itt vagy? Miattad még majd máshová költöznek a friss házasok! - korholtam.
A kaja nem jött, a fióka egyre türelmetlenebben sipítozott, míg végre a szemem láttára kirepült, pont a sátram tetejére. Nem sokáig kellett várni a párocskára sem.


Felváltva repültek az odú bejáratához, óvatosan bekukucskáltak, bebújtak...


... felültek a tetejére, kopogtatták, vizsgálgatták, hogy vajon elég erős-e? Furcsa ilyet mondani, de látszott rajtuk az új lakás megszerzésének öröme! És közben szerelmes hangokkal becézték egymást! Összeszokott pár benyomását keltették, akiknek már nem kell az ajándék átadás kapcsolatuk megerősítéséhez. A lány "vacsora" nélkül is igent mondott.



Ezután újabb fészek rendezgetés következett. A tojó takarított,  kezdte kihordani az előző család szemetét, piszkát. Közben a hím a kis bankát igyekezett elzavarni a közelből. Most már végképp kibérelték az odút!
Jóleső tollászkodás, nyújtózás következett.






Néha kis időre elrepültek, de siettek haza, merthogy mostantól ez lesz az otthonuk.
Az újabb szerelmeskedésük képei igazán romantikusra sikeredtek.






A nehezen megürült odú tehát nem maradt gazdátlan, úgyszólván "meleg csákány(os) váltással" kelt el. A szemem láttára megalapított újabb búbosbanka család pedig továbbra is el fog látni bennünket fotótémával. 
Ha mindez a sok élmény még nem lett volna elég! :)

2014. május 21., szerda

Bankák esti fényben

Cs. Lacival való ismeretségemet az évekkel ezelőtti házi bankáimnak köszönhetem. A mostaniak hírére is rögtön autóba ült és így esett, hogy a társaságában terven felül ismét meglátogattam a talált odút a szigeten.
Volt bennem némi bizonytalanság, hogy vajon találunk-e még ott lakókat, de szerencsénkre két kandikáló fióka várt bennünket a helyszínen. Megnyugodtam, hogy Laci nem hiába vállalt ekkora utat. A madarak kitettek magukért. Nemcsak a banka járt szorgalmasan, hanem a gyurgyalagok is nagyon aktívak voltak, bőven szolgáltattak fotótémát. A délelőtt számomra nem hozott újdonságot, szinte ugyanolyan képeket lőttem, mint korábban. Ebédszünetben egy frissen kirepült kis bankát láttunk az úton. Ugye-ugye, hogy nem halogathattuk a fotózást? Délután a napsütést már felhősödés zavarta, pár csepp esőt is kaptunk. A fiókák a bejáratnál tolakodtak. Egyszerre csak kettő fért oda, de mindegyik enni akart. A legerősebbet addig-addig tuszkolták hátulról, hogy kénytelen volt előre menekülni és végül ő is kirepült. Sokszor hosszú időre elborult, de a hegyeknél még sütött a nap, úgyhogy reménykedtünk. Laci felfigyelt a szemünk láttára kirepült fióka kéregető hangjára. Valahol mögöttünk lehetett. Egyszer megpillantottam, amint odébb repült. Ő is várta még az etetést. Na, ezt a jelenetet volna jó még lefényképezni és lehetőleg jó fényben! 
Az persze csak vágyálom! Nekem nincs olyan szerencsém. - mondatták velem az eddigi negatív tapasztalataim.
Este hat óra tájban már alakultak a fények. Így még az odús képek is jobban mutattak.





Megint jött egy felhő, mi meg rádöbbentünk, hogy lassan mennünk kéne. A kártyámon már alig maradt hely.
És ekkor a kis banka, megunván, hogy távolabb hiába kéreget, beült a beszállóra. Éppen, ahogyan elképzeltem.


Eszeveszett kapkodásban cseréltem kártyát, mert a fények is kezdtek visszatérni, a kaja meg bármikor érkezhet!


Már jött is a felnőtt banka és leült a fióka mellé. Puff neki! A fókuszpontot már nem volt időm átállítani, szűk lett a kép, ELSZÚRTAM!


A méreg evett meg, hogy ilyen elemi hibát vétettem! A sorozat képei csak vágással menthetők.


A kaját közben az odúlakók egyike kapta, a mama (vagy a papa) elrepült, de legalább a kicsi nyugodtan ült a helyén.
Lesz-e újabb esélyem? - latolgattam. És a fény vajon marad-e? Csupa izgalom az élet! 
Ezúttal kegyes volt hozzám a sors ( de lehet, hogy csak Laci miatt ), mert az elképzelt jelenet ezúttal a valóságban is megtörtént.









A kis banka a kukaccal a begyében egyedül maradt és meglepő dolgot művelt: mintha csak vissza akart volna bújni az odúba, felkúszott az oldalán, de aztán mégis megült a tetején.



Megvártunk még egy beszállást, aztán szedelőzködni kezdtünk.


Este hét óra volt. A kis banka akkor repült csak el, amikor kiléptem a sátorból. Kettő frissen kirepült fiókáról biztosan tudunk, az odúban meg még legalább két másik maradt. 
Szerencsés és élményekkel teli napot könyvelhettünk el Lacival. Azt hiszem, barátaim, a búbosbankák mostanra már mindent megmutattak a szépségükből. Hálás vagyok ezért nekik és a jó sorsomnak.

2014. május 19., hétfő

Az elbitorolt bankák

Furcsa az én kapcsolatom a búbosbankákkal, legkedvesebb madaraimmal. Volt egy csodás évem, amikor megtelepedtek a kertünkben, a vén diófára szerelt, deszkából készített odúban. Nap mint nap láthattam őket, kiismerhettem viselkedésüket és fényképezhettem a családalapítás mozzanatait a tojás rakástól egészen az öt fiatal kiröptetéséig. A következő tavasszal visszatértek, beköltöztek a költőládába, a tojó már a tojásokon ült, amikor egy nyest kirabolta a fészküket. Féltem, hogy az eset megismétlődhet a következő évben, ezért az odút leszereltem és még a fát is kivágtam. Azóta hiába próbálkozom erdőn-mezőn már összesen öt ládával, még csak huppogást sem hallok a remélt helyeken és szomorúan könyveltem el, hogy idén is bankák nélkül maradok.
A fenti előzmények említése elengedhetetlenül szükséges és remélem, enyhítő körülményként fog szolgálni alább következő cselekedeteim megítélésekor. 
Nos, az elmúlt szombaton Tamás barátommal éppen a szokásos reggeli fotósétánkat végeztük a szigeten, amikor egy csőrében kukacot hordozó búbosbankát pillantottunk meg egy rég elhagyott, gazdátlan odú közelében.  Az erős széllel küzdő madár láttunkra gyors fordulatot vett és eltűnt. Sietve elrejtőztünk és vártunk. Nem is hiába, mert a banka csakhamar visszatért, de ismét elriadt. Egészen biztos, hogy az odú lakott! - ismertük fel az örvendetes helyzetet. Gyorsan odébbálltunk azzal, hogy majd egy hét múlva térünk csak vissza. Miközben nem győztünk örvendezni szerencsénknek, erősen reméltük, hogy az odú gazdája továbbra sem jelentkezik. 
Ronda napok következtek, jött az Ivett ciklon, viharos széllel, sok esővel, melyekből a hétvégékre is bőven ígértek a meteorológusok. Ha nem izgatott volna a bankák sorsa, talán nem is utazom Horányba, de tudnom kellett, hogy számíthatok-e rájuk? 
Péntek délután a csepergő eső dacára kimentünk egy ellenőrzésre. Megnyugvással láttuk, hogy senki nem járt a helyszínen és a banka továbbra is "kukacoskodik". Megtisztítottuk a lessátor leendő helyét, eltávolítottuk a kilátást zavaró kórókat és reménykedve tértünk haza. Két dolog miatt nem lehettünk teljesen nyugodtak: hogy milyen lesz a másnapi időjárás és hogy megjelenik-e az odú kihelyezője? Ha így történne, az elsőbbségét természetesen nem vitatjuk, majd megegyezünk vele, a lényeg, hogy fotózhassunk!
Szombat reggelre a szél elállt, viszont sűrű köd ülte meg a környéket. Elfoglaltuk leshelyünket és figyeltük a történéseket. A korábbi bankás ismereteim alapján úgy gondoltam, hogy a tojó ül a fészken, a hím pedig hordja és beadogatja neki a kaját. A köd lassan oszlott és a beülő bankáról csakhamar már elkészíthettük az első felvételeket.


A hím madár meglepően sűrűn fordult. A tojónak csak a csőre látszott, amint átvette a táplálékot. Jó étvágya lehet! - gondoltuk. Egyszer csak Tamás odasúgja: - Két csőrt látok! Megdöbbentem. Ez azt jelenti, hogy nem a tojó ül odabent, hanem érett fiókák, akik fel tudnak kapaszkodni a röpnyíláshoz! De akkor ezek napokon belül kirepülnek! Milyen jó, hogy nem halogattuk a fotózást! 
Természetesen a leglátványosabb jelenetekre összpontosítottam: amikor a fiókák kérik és átveszik az élelmet a berepülő szülőktől.










Vasárnap gyenge fények kísérték a fotózásunkat, többször eleredt az eső. Gyors mozdulatok megörökítésével már nem is kísérleteztem, maradtak a beülős jelenetek.






Egy készülődő újabb felhőszakadás miatt fájó szívvel kellett otthagynom a váratlanul ölünkbe pottyant kiváló helyet. A jövő hét végéig a kis bankák kirepülnek, a banka család eltűnik a helyszínről és én már nem találkozhatom újra velük. 
Hát így esett, hogy szégyenszemre lenyúltam a más bankáját.
Sokan egy váll rándítással azt mondanák, hogy "szemesnek áll a világ!" Vagy esetleg, hogy azé a banka, aki megműveli. :)
Nekem azért van némi bűntudatom. Jogi szempontból nézve mást illető jognak önhatalmú, illetéktelen és annálfogva jogtalan gyakorlásával bitorlás vétségét követtem el. :) Mentségemül szolgáljon, hogy az odú kihelyezőjét nem korlátoztam a jogaiban, egyszerűen ő maga nem élt vele. Nem is károsodott, úgy kapja vissza a tulajdonát, ahogyan kitette. ( Persze mit ér az a korhadt fatuskó bájos kis lakói nélkül? )
Mindenesetre köszönettel tartozom az ismeretlennek,- aki minden bizonnyal szintén természetfotós, mert nagy körültekintéssel, kiváló helyre telepítette a költőládát -  de egyben sajnálom is őt, hogy nem élvezhette munkája gyümölcsét. Vajon megunta az éveken át tartó sikertelenséget, elfeledkezett az egészről, vagy nyomós ok, például betegség miatt maradt távol? Talán sosem tudom meg...
Megeshet, hogy egyszer majd valaki az én elhagyott ládáimnak köszönhetően szerez szép bankás élményeket. Már most megígérem, hogy nem fogom sajnálni tőle! :)