Ártalmas barnaság

Van már egy hete is annak, hogy a lesem felé autózva megláttam három ölyvet üldögélni az egyik réten. Egyikük tollazata feltűnően sötétnek látszott, mintha át lett volna ázva. Ez most jött ki az itatómból! Kár, hogy lekéstem a fürdőzését! - bosszankodtam. Mire megálltam és a fényképezőgépemért nyúltam mindhárom madár elrepült.

Tegnap vizet vittem a lesemhez, amikor ismét megpillantottam a sötétbarna ölyvet a földön. Ahogy közeledtem feléje, gyalogszerrel igyekezett távol maradni és befutott a magas fűbe. A fotómasinát kézbe véve kiugrottam a kocsiból és utána eredtem. Néhány szárnycsapással tovább menekült. A vakító napsütésben szinte feketének tűnt a szárnya. Talán csak nem holló? A csőrét a nagy távolságból nem láttam tisztán. Mentem utána, de a madár újra szárnyat bontott. Most már tényleg elrepül! - gondoltam, de nem, csak egy ezüstfa bokorig jutott, ahol bebújt a kesze-kusza ágak közé. Csak valami sérült madár lehet, ez már biztos, de miféle? - ösztönzött további kutatásra a kíváncsiság. Körbejártam a bokrot és a sűrűben megpillantottam a lapuló madarat. Egy ölyv szemei csillogtak rám az ágak közül.

Más szögből akadálytalanabbul fotózhattam. Itt már látszott szokatlan barnasága.

Nyugodtan tűrte, hogy karnyújtásnyira megközelítsem. 

Egy másik helyről nagyobb rálátás nyílott és látszott, hogy a tollazata furcsán csillog, mintha befestették volna.

Miközben fotóztam, azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett vele?

Utat engedtem neki, már széttárta a szárnyait, vártam, hogy elrepüljön, de maradt.

Búcsúzóul még egy portrét készítettem róla, oldalról.

Eddigre már világossá vált számomra, hogy a madár beteg, állatorvosi segítségre szorul, de ahhoz először meg kellene fogni. Csakhogy ez egy ragadozó, éles csőrrel és karmokkal felfegyverkezve, melyekkel még legyengülten is komoly sebeket ejthetne rajtam. A kocsiban van egy munkakesztyű, meg egy pokróc, amelyet rádobhatnék, elmegyek értük! - határoztam el. Sajnos, mire mindezekkel felszerelkezve visszatértem, az ölyv eltűnt. Csak a fotók maradtak utána, meg egy rossz érzés itt belül, hogy segítenem kellett volna rajta, mint  egy ölyvön 2012-ben.

A képeket feltöltöttem a facebookra, madarászoktól kérve támogatást. Többek véleménye az volt, hogy nem ölyvvel, hanem egy ritka, sötét színezetű barna réti héjával hozott össze a sors, melynek valami módon - emberi felelőtlenség következtében - összeolajozódott a tollazata. Egy madármentő szerint így nincs esélye a túlélésre.

Emberek! Bánjunk óvatosabban a vegyszerekkel a szabadban!

Szeptemberi madaraim

Végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert bármikor kiülhetek az itatómhoz, ha kedvem szottyan. Még akkor sem unatkozom, ha egyetlen madár sem érkezik, hiszen valami azért mindig történik. Figyelhetem a hangyák vonulását, a méhek, darazsak és szitakötők zsongását a víz körül, vagy éppen a pillangók szemgyönyörködtető csapongását, amint átröppennek a lesem előtt. Aztán előbb-utóbb megjelennek a cinegék és példájukon felbátorodva a többi madár is. Csak akkor áll be a halálos csend, ha karvaly leselkedik a közelben. 

Bár lassan hivatalosan is itt az ősz, szeptember eddig napfényes, gyönyörű idővel kényeztetett bennünket. Igyekeztem minél több fotózásra kihasználni az indián nyarat. Az alábbiakban az utóbbi két hét terméséből szemezgetek.

Az élelmes szajkók az elsők között kukkantanak be hozzám, ellenőrzik a megszokott etető helyeket és számolatlanul tömik magukba a napraforgó szemeket.

A vadgerlék sajnos már elköltöztek, az örvös galambok viszont még maradtak. Nehézkes szárnysuhogással jelennek meg, leülnek a nagy nyárfa ágára és várnak. Kitartóan kutatják, hogy biztonságban vannak-e és csak óvatos körültekintéssel közelítenek a vízhez. Ott aztán jól teleszívják magukat és már repülnek is tovább.

A félénk vörösbegyek a napokban szép számban mutatkoztak nálam, nagy örömömre.

Az itatómnál ritka vendégnek számítanak az egyébként vízkedvelő barátposzáták. Egy kis tojó azért megmutatta szépségét.

Valahol a közelben fészkel egy nagy fakopáncs pár. Gyakran meglátogatnak, télen a napraforgó miatt, nyáron a szomjukat oltják nálam. 

Állandó téli látogatóim a csuszkák, mostanában egyikük csak véletlenül járhatott nálam, de a szokott helyén megtalálta a szotyit.

A szajkók imádnak strandolni és ázottan igen mókásak.

Egyik délután csízek csapata okozott kellemes meglepetést, hiszen ők általában csak télen költöznek hozzánk. Korai megjelenésük talán hosszú telet jósol?

Ugyancsak vonuló vendégek a kormos légykapók.

Szerencsére a karvalyok nem csak riogatják a kis madaraimat, de gyakran jönnek hozzám inni és fürödni is.

A nyári szünet után a fácánjaim is visszatértek. 

Egyik este tovább maradtam a szokottnál. Az egyik kedvenc fotóm készült ekkor egy megkésve érkezett vörösbegyről.

Karvalyokból bőven jutott ezen az őszön. Volt olyan délután, amikor a hím és a tojó felváltva jöttek-mentek. Néhány kép karvalynéről...

... illetve karvaly úrról.

A legnagyobb meglepetés tegnap ért: egy régen látott gyönyörű héja szállt le az itatóm szélére, majd begyalogolt a vízbe és ott másfél órán keresztül áztatta magát, miközben prédára lesett. Ezúttal nem volt kedve fürödni. Természetesen síri csönd honolt miatta, egyetlen madár sem mutatkozott. Végül két szemtelen szajkó kezdte biztonságos távolságból hangos recsegéssel szidalmazni, mire felocsúdott és elröpült.

A magamfajta fotós mindig elégedetlen. Most azért, mert a héja hosszú (és már-már unalmas) ottléte alatt semmi látványosat nem csinált. Pedig foghatott volna egy egeret és pózolhatott volna vele, mint ahogyan a nálamnál sokkal szerencsésebb fotós vendégem esetében évekkel ezelőtt tette. 😊