KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. december 31., csütörtök

B.Ú.É.K!


Csúnya december, ragyogó szilveszter

Nem tudom,hány napig tartott az a ködös, nyirkos, sötét, depresszióra hajlamosító időjárás, de nekem végtelennek tűnt!  Mindenre jó volt, csak fotózásra nem, de azért néhány alkalommal erőlködtem az erdei lesemnél. Hát, olyanok is lettek a képek...




Egy betérő fácán kakas teketória nélkül felugrott az etetőre és a kis madarak szotyiját kezdte dézsmálni.


A ködös erdő érdekes hátteret adott, jobb híján még örültem is neki.




Egészen szürkületig maradtam, mert vártam, hogy az ölyv is betérjen. Az nem jött, de az itató vizének maradéka hirtelen megtelt fürdőző rigókkal. Többnyire feketékkel, de egy szőlőrigó is akadt köztük.


Az év utolsó napjain egy hidegfrontnak köszönhetően feltámadt a szél, eltűnt a köd és tiszta, fényes idő kerekedett. Szilveszterkor korán keltem, hogy megnézzem a régen látott és ez évben utolsó napkeltét. Korán érkeztem, épp hogy pirkadt.


A mínusz 11 fokban jól esett a gyaloglás.



A gyenge fényben váratlanul őzek bukkantak elő a domb mögül.



Addig-addig lestem a távolodó őzeket és egy messze feltűnt rókát, hogy a Nap a hátam mögött már jócskán elhagyta horizontot.


A nádbugákon átragyogó fény már szinte teljesen fehér volt. 


Nyolc óra már elmúlt, amikor haza indultam, de azzal az elhatározással, hogy a szép időt kihasználva délután kiülök a lesbe. Így is tettem.
A hideg meghozta  madarak étvágyát, szépen sürögtek-forogtak a cinegék és a zöldikék is megjelentek.


Egy szajkó éppen az orom elé ült le, nem győztem visszazoomolni.


Hirtelen nagy ribillió támadt, egyszerre felröppent a sok madárka és egy gyors suhanást hallottam. Annak okát keresve felfedeztem a hoppon maradt és egy közeli ágra telepedett karvaly tojót. Nézelődött egy ideig, rendezgette a tollazatát, aztán farkát megemelve könnyített magán és elrepült.


Egy nagy fakopáncs is meglátogatott. Felkapott egy diót és a közeli fenyőfa derekán kopácsolta szét.


Kisvártatva előkerült a fácán kakas is. Nem jött a les elé, az oldalablakon viszont jó rálátással fotózhattam.




Aztán újabb karvaly érkezett, ezúttal a hím. Éppen az etetőre ült, tőlem két méternyire.


A hirtelen támadt csendben értetlenül nézelődött: vajon hová tűnt az előbb még itt sürgölődő apró nép?


Többször is helyet változtatott, éles szeme zsákmány után kutatott.


Gyorsan készítettem egy portrét, de a közelség miatt még a rövid idő dacára is enyhén bemozdult lett.


Ő sem maradt három percnél tovább, könnyű libbenéssel elstartolt és alacsonyan, a talaj felett vitorlázva eltűnt a fenyves fái között. A téli nap egyre mélyebbre hanyatlott, a madarak eltűntek. Csak a csirkefarhát szomorkodott az ölyvekre várva, na meg jómagam. A fény egyre fogyott. Beláttam, hogy hiábavaló lenne tovább rejtőzködnöm, szedelőzködtem. Amikor előbújtam a kunyhómból, egy távoli nyárfán felfedeztem a figyelő ölyvet. Tudta, hogy ott vagyok és azért nem jött. Nagyon kiokosodott! Pár pillanatig néztük egymást, aztán szárnyra kapva odébb állt.
Nem bántam az ölyvet, inkább a régen látott karvalyoknak örültem.  És persze ennek a ragyogó szilveszteri Napnak, melynek feljövetelét és búcsúját is megszemlélhettem. Sok ilyen élményt kívánok magamnak és az erre fogékonyaknak. És persze BOLDOG ÚJ ÉVET MINDNYÁJUNKNAK!

2015. december 22., kedd

Karácsonyra

Sajnos úgy látszik, hogy a fehér karácsony sokunk számára egyre inkább elérhetetlen álom marad. Sőt, havat is csak ritkán látunk a mostani enyhe telek során. Alig találok a képeim között az ünnephez méltó, télies hangulatút, amelyet itt megoszthatnék. Mégis, ezzel a kék "angyalkával" kívánok boldog, békés, áldott karácsonyt  minden kedves olvasómnak.

2015. december 17., csütörtök

Szelíd ölyvek

Legutóbbi bejegyzésem óta egy teljes hónap telt el fotózás nélkül. Miért? Az okok között betegségre, és általános motiválatlanságra hivatkozhatok. Persze a szürke, borús, ködös, szokatlanul enyhe időjárás is hátráltatott. De félre a nyavalygással, felejtsük el a rossz dolgokat és nézzünk előre!
Hová is mehetnék, ha végre fotózni támad kedvem? Csakis az erdei lesemhez. 
Egyébként ott sincs nagy élet, kevés madár jár az etetőre. Az ölyvek ugyan eszegetik a csalit, de többnyire csak a közelben üldögélve őrzik. Tegnap két ragadozót is elriasztottam a leshez menet. Kétségesnek tartottam, hogy visszajönnek-e még, de azért csak beültem a kunyhómba, mert "fotózni muszáj!". ( Főleg ennyi kihagyás után.)
Kezdetben egy fakopáncson kívül semmi sem jött a közelembe, ő is inkább csak jóllakottan függeszkedett egy fácska derekán.


Fekete harkály hangját hallottam a közelemben. Nosza válaszoltam neki a telefonommal, mire nehéz szárnysuhogással átrepült a kunyhóm felett, de nem mutatkozott. Később holló kiáltozott, neki is "elhúztam a nótáját". Érdeklődve válaszolgatott és meg is mutatta magát - röptében, de leszállni nem akart. Pedig, de jól mutatott volna a húsnál!
És, ha már úgyis madárdalokat szolgáltattam, miért ne játszanám le az ölyvek vijjogását? Meg is tettem néhányszor. Egyszer csak válasz érkezett, de nagyon panaszosan. A síró hang olyan volt, mintha fióka rimánkodna élelemért. És ez a sírás egyre közelebbről hallatszott, végül feltűnt egy ölyv a színen.


Óvatosan kémlelt a hús felé. Már lestem a pillanatot, amikor rárepül, de ehelyett egy kis fára ült és szinte vele egy időben egy másik madár is szorosan mellé telepedett...


... de csak egy pillanatra, mert rögtön rávetette magát a csalira, szárnyát kitárva védelmezte zsákmányát a másik elől.


Mohón nyelte a csirkehúst...


... miközben a másik a fán maradt, mintha ráparancsoltak volna.


Az alárendelt madár a másik falatozását siránkozással vette tudomásul, aztán közeledni próbált.


Miközben gyámoltalankodását figyeltem, azon tanakodtam, hogy milyen kapcsolat lehet a két madár között? 


Talán az öreg falatozik és a távol tartott madár a fiókája lehet ?


Tollazata után úgy gondoltam, hogy inkább a másik is felnőtt madár.


De vetélytársak nem lehetnek, mert az agresszió legkisebb jelét sem véltem felfedezni közöttük.


Az elsőként falatozó madár már degeszre tömte a begyét és a másik türelmesen várt a sorára.


A helyzet arra utalt, hogy teljes az egyetértés közöttük.


A húson ülő ragadozó mindenesetre továbbra is védelmezte zsákmányát a szárnyával, a kirekesztett csak néha hallatott sürgető sirámot.


 Mintha látni sem bírta volna társa dőzsölését, az éhes madár elrepült, de aztán ismét visszatért. Egy fenyő ágai között várt a sorára.


Kis idő múltán újabb közeledési kísérletet tett.





A szelíd sürgetés végre elérte célját. A domináns madár átadta a maradékot, ...



... de a közelben maradt.


A helyzet egyre inkább a madarak udvarlásához hasonlított, amikor ajándékot adnak párjuknak.


Annak örültem, hogy az ölyvek rólam tudomást sem véve természetesen viselkedtek, láthatóan jól érezték magukat egymás társaságában.


A jóllakott madár aztán elrepült, de a közelből továbbra is szólongatta társát, ugyanazon a furcsa, sírós hangon, amelyet közeledésükkor hallattak. Az ott maradt ölyv eszegetett ugyan, de nem olyan mohón, mint a másik, mintha nem is volna igazán éhes. 


Akkor mégsem fióka lehetett? Talán ő vezette éhező párját a konchoz? Talán egy udvarlási szertartásnak voltam tanúja valóban? Ezek szerint az ölyveket is megzavarta ez az enyhe időjárás és tavaszt érezve idő előtt már párba álltak? Az általános felmelegedés az ölyvek korai összemelegedését okozta? :)
Ezt a feltevésemet erősíti az is, hogy az újra lejátszott vijjogás hatására az éppen még falatozó madár féltékenyen azonnal a párja után repült. Még a maradék húst is ott hagyta.