November második hetét Hajdúszoboszlón töltöttük. Lábfájdamaim enyhülését reméltem az ottani gyógyvíz kedvező hatásától, de legalább annyira izgatott a Hortobágy viszonylagos közelsége és a még akkor is 60 ezres létszámban ott tartózkodó darvak látásának lehetősége. Az időjárás előrejelzés szép időt ígért, de ez végül csak részben teljesült.
Érkezésünk napjának délutánján máris darunézőbe indultam, oda, ahonnan néhány éve az Elepi tóra éjszakázni behúzó madarakról szép fotókat tudtam készíteni. Csakhogy hiába várakoztam: a lassan nyugvó Nap gyönyörű fényeiben darvak nem, csupán néhány hangoskodó vadliba húzott át felettem.
A főpróba tehát nem sikerült, be kellett látnom, hogy ebben az évben másfelé járnak a kecses madarak. A nap csodálatos égi színjátékkal búcsúzott. Már visszatértünk a városba, amikor a látvány kiugrasztott a kocsiból, hogy megörökíthessem.
Bármilyen megkapó is volt a látvány, tovább kellett haladnunk, hogy ne késsük le a remélt alkonyati daru vonulást. Szinte alig hagytuk el a várost, az út melletti elvadult bokorsor túloldalán, egy kukorica tarlón úgy 50 méternyi "közelségben" szürke madarak sokaságát pillantottuk meg. Darvak! Ez váratlanul ért, gyorsan fékeztem, félreálltam és indultam a csomagtartóban lapuló fényképezőgépemért. Több se kellett az éber madaraknak, a kusza növényzet takarása dacára észrevettek, egyre-másra röppentek fel, felriasztva távolabbi társaikat is. A riadalom futótűzként terjedt el a több száz daru között és egy perc se kellett ahhoz, hogy valamennyi a levegőbe emelkedjék. Egyetlen fotó nélkül hagytak faképnél és ezért csak magamat okolhattam. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy az autót még eltűrik a madarak, de, ha kiszáll az ember, rögtön menekülőre fogják. Legközelebb az ölembe veszem a fényképezőgépet és majd a lehúzott ablakon keresztül fogok kattogtatni.- határoztam el.
A következő délután ezzel a módszerrel már sikeresebb voltam: a legközelebbi madarak megriadtak kissé, de nem vitték magukkal valamennyi társukat.