Régóta nem készítettem érdemi fotót. Miért? Leginkább a fájós lábam miatt. Hosszabban gyalogolni már nem tudok, így beszűkültek a lehetőségeim. Nem járhattam szarvasokat lesni az erdőbe, még a turai határba sem jutottam ki a sok eső miatt felázott rossz utakon. Maradt az erdei lesem, de mostanában az sem nyújt nagy élményeket. Mindenfelé nagy vizek, pocsolyák kínálnak ivó és fürdő helyet a madaraknak, miért jönnének éppen az én itatómhoz? Az enyhe, tavaszias időben élelmet is találnak bárhol, tehát a kiszórt magok sem vonzzák őket a lesemhez. Elmaradtak a rigók, a fácánok, az ölyvek jóllakottan nézegetik a csirkehúst és nem szállnak közelre. Kis madarak híján a ragadozók sem jelentkeznek és lassan már a szajkókat is a ritka vendégekhez kell sorolnom. Csupán cinegék, csuszkák jönnek ímmel-ámmal, no meg néha egy fakopáncs. Ezeket meg már unalomig fotóztam. Mások is panaszkodnak, hogy kevés a madár. Egyszóval nem lehetnek nagy reményeim és ez a tudat elkedvetlenít.
Tegnap is csak a magokat utántölteni mentem, no meg a napsütéses, szép idő csábított a szabadba. Nem vittem a teljes fotós felszerelésemet, csupán a mindenes kis gépemet akasztottam a nyakamba. Persze, ha már ott voltam, csak beültem a kis kunyhómba, vártam is két órát, hátha adódik valami fotózni való, de minden a szomorú várakozásom szerint alakult, azaz egyetlen kattintás nélkül távoztam.
Hazafelé autózva aztán megláttam egy, azaz 1 db (!) hím süvöltőt az utat szegélyező fák magasában, amint az ágakra felkúszott vadkomló termésén csemegézett. Tudtam, hogy nem szállhatok ki a kocsiból, mert rögtön elriad a madaram, így a szélvédő üvegén keresztül keresgéltem az élességet és az ügyes kis masinám néha talált is. Csupán egy-két percig tartott ez a fotózás, de többet ért, mint a megelőző két órányi kuporgás a lesben. Szerencsém volt, hogy természetes környezetben, kék éggel a háttérben fényképezhettem a szépséget.
Délután még mindig tartott a szép napsütés, bár már néhány felhő is feltűnt az égen. Lehet, hogy látványos lesz a naplemente? Nézzük meg! - javasoltam a nejemnek, így kocsiba ültünk és kimentünk egy közeli helyre, ahonnan már több szép esti képet készítettem.
Eleinte nem tűnt ígértesnek az alkonyat, de azért fényképeztem az útszéli fákat és mögöttük a lemenő nap vörös fényének kivetülését a horizonton.
És ekkor vettem észre a távolban a legelészni induló őzeket.
Rögtön felismertem a páratlan lehetőséget és a kis gépemet a leghosszabb teleobjektívre állítottam. Az állatok éppen a horizonton vonultak, a csodás vörös felhők visszfénye által megvilágítva.
Izgatottan közelebb sántikáltam, át az úton ... és még mindíg jó helyen voltak az őzek.
Mire átmásztam az árkon és túljutottam a fákon, már csak a hátuk látszott, később, ahogyan közelebb kerültek, már annyi sem, eltűntek a gabona tábla sötét tömegében. Csupán egy percig tartott a varázslat, de tudtam, hogy sikerült megörökítenem néhány megismételhetetlen pillanatot, életem bizonyára legszebb képeit elkészítve. Óriási szerencse, hogy jókor voltam jó helyen!
Így lett a régóta tartó fásultságomból estére friss lelkesültség, természetfotós szenvedélyem újabb fellángolása. Biztatás, hogy ne adjam fel és továbbra is várjam a váratlant, mert a természet bármikor szolgálhat meglepetéssel. Hálát adok és köszönöm a Teremtőnek, hogy még sánta öregember létemre is ilyen csodás élményeket enged megélnem!
