KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. május 31., hétfő

Fukar május

Van még néhány eddig nem mutatott képem az árvalányhajas rétről...





szerelmeskedő kecskebékákról...


egy kövön napozó gyíkról...



és a virágos réten vadászgató gólyákról.

De ezekkel a képekkel egyben búcsúzom is ettől a furcsa, hideg, zivataros májustól, amelytől - kár volna tagadnom csalódottságomat - többet vártam. A rókakölyköket nehezen adta és túl hamar elvitte, sőt a gyurgyalagokat sem úgy mutatta, ahogyan reméltem. Marad a reménykedés, hogy talán majd a jövő május bőkezűbb lesz...

Ködben

Vasárnap reggel napsütés helyett köd várt bennünket a gyurgyalagos helyünkön. A madarak nem is repültek, így aztán földközelben kerestem fotótámát.








Később azért madarakat is fotóztunk, de még a gyurgyik pompás színeit is képes volt kifakítani a köd. A rossz időben szinte bánatosnak tűntek ezek a napfényhez szokott gyönyörű teremtmények, legnagyobb sajnálatomra még a szerelmeskedéshez sem volt kedvük. Az elkövetkező újabb esőkre gondolva aggódom az idei szaporulatért... Azért nem túl komolyan. :)

Hárman párban













Rókabúcsúztató

A kisrókákra várva sok időt töltöttem a kotoréknál. A várakozás nem volt unalmas, módot adott a szemlélődésre, megfigyelésre. Itt vannak mindjárt a madarak. A hátam mögötti diófa liget a kakukkok tanyája volt. Innen indultak párosával portyázni. Földközelben repültek, hogy észrevétlenül közelíthessék meg az énekes madarak fészkeit. A hím a fészek közelében figyelt és jelzett a tojónak, ha a fészek átmenetileg felügyelet nélkül maradt. Egyfajta jellegzetes kacagó hangot is hallattak, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a sikeres tojás csempészést ünnepelték ezzel.
A sárgarigók is látogatták a diófást, flótázásuk hallatán azonban hiába forgattam a fejem, nem volt szerencsém fotózható helyen megpillantani őket.
Egy cigánycsuk pár azonban a közelben vadászott, többnyire a gyomnövények csúcsára kiülve lesték zsákmányukat...





... néha viszont magasabbra emelkedtek és egy helyben szitálva kutattak élelem után.


A közeli nádas kitűnő búvóhelyet adott az őzeknek. Néha úgy indultak a lucernásba, hogy fedezékem rejtekében nem vettek észre.





És végül a rókákról: az első sikeres fotózásom után még két fotós barátomnak sikerült találkozniuk velük. Az elmúlt szerdán sokáig semmi mozgás nem mutatkozott a kotoréknál. Már szedelőzködtem, amikor egyetlen, magányos kisróka bújt elő, majd némi habozás után végleg eltűnt a nádas irányában. Ez az utolsó fotóm róla.



Pénteken még kiültem. Már a rejtekhelyemről feltűnt azonban egy gyanús műanyag zsák az egyik bejárat előtt. Mérgezett csalit sejtettem benne. El is határoztam, hogy ha kijönnének a rókák és enni akarnának belőle, akkor nem engedem. Erre nem került sor, mert másfél órai várakozás után szétnézve azt láttam, hogy a kotorék bejáratait valakik betemették és csapdákat állítottak. A látott zsák is ilyen célt szolgált volna.
Ezek a tények. Hogy mi történt valójában, azt nem tudhatom. Sokat gondolkodtam a látottakon. Nyilván a testvérei nyomát követte az utolsó kis csirkefogó, de miért hagyták el mindannyian a kotorékot ilyen korán? A tavalyi tapasztalataim alapján még legalább egy hétig maradniuk kellett volna. Valamit megsejthetett a rókamama a családja ellen tervezett merényletről és elmenekítette a kölykeit? Vagy éppen vele történt valami, fogságba esett, vagy elpusztult és a kölyköket az éhség kényszerítette a biztos otthon feladására? Nem tudhatom, de annak örülök, hogy a kis rókák elkerülték a csapdákat és van esélyük Vukhoz hasonló nagy vadásszá válni.

Pipacstenger

Valamikor minden falu határában üdítő színfolt volt nyár elején a pipacsos rét és úton-útfélen virított a piros virág. Most messzire kellett utaznom, hogy összefüggő pipacstengert lássak.












2010. május 26., szerda

Szivárvány-madarak

"Ékes tollú szivárvány-madarak,
fuvola-füttyel, ringva szállanak... "
-így jellemezte a gyurgyalagokat Áprily Lajos. Én magam néhány évvel ezelőtt ismerkedtem meg velük a Szentendrei szigeten. Azóta minden évben várom őket és érdeklődéssel figyelem az életüket egy elhagyott homokbánya környékén.

Idén később érkeztek, mint ahogyan az korábban szokásos volt, talán a rossz időjárás miatt.

A családalapítás feltétele a földbe vájt lakás ( az sem baj, ha használt), aztán egy beszálló ág a pásztorórákra, lehetőleg a közelben és kezdődhet az ismerkedés. Ez nem mindíg zökkenőmentes, néha veszekedéssel indul.



A kitartó udvarlás előbb-utóbb eléri célját, a felek összemelegszenek, összebújnak.



A következő lépés a meghitt együttes üldögélés, a közös szépítkezés, tollászkodás.



Remélem, hogy a folytatást lesz még módom fotókkal illusztrálni. Ha mégsem, akkor legfeljebb majd elmesélem...

2010. május 21., péntek

Tettenért aprókák

Azért azok az ősemberek, meg a sámánok tudhattak valamit... A "ráolvasást" követő nap reggelén ugyanis előjöttek rejtekhelyükről a kölykök és egy óra hosszat játszadoztak a sok eső következtében magasra nőtt fűben.





Ugyan csak négyüket sikerült egy képen ábrázolni, de igazából hatan voltak a kis csirkefogók. Ez a kis morcos a kedvencem.


2010. május 19., szerda

Róka-(rege)-rejtek

De mi van a kisrókákkal?
Ez a kérdés nem csak bennem, de naplóm olvasóiban is felmerülhet, hiszen több bejegyzésemben is szóba kerültek. Lassan olyanná válnak, mint kedvenc detektívem, Columbo hadnagy felesége, akit a derék bűnüldöző állandóan emleget, de élete párja mégsem látható soha.
A rókákat nem az érdeklődés fokozása végett nem mutatom, hanem egyszerűen azért, mert nem engedik látni magukat. Már négy-öt alkalommal ültem a kotoréknál átlagban két órát, de még csak egy rókafület sem láttam. Közben egészen megalapozottá vált a kölykök úszni tudását firtató aggodalmam. A Galga magas vízállása miatt már csak gumicsizmában lehet megközelíteni lakhelyüket, de az szerencsére még biztonságban van. Jól választotta meg a helyszínt annakidején az egykori rókamama, mert ott már több alomnyi kölyök cseperedett fel, ahogyan a környék ismerőitől megtudtam.
Mindenesetre ahogyan legutóbb ott kuporogtam a viharos szélben, az alacsonyan szálló sötét felhők alatt, szorosan beburkolózva téli kabátomba, kétségeim támadtak. Talán a közeledő víz miatt elmenekítette a szuka a fiait valami biztonságosabb helyre, azért nem látom őket? Másfelől, hol máshol lennének nagyobb biztonságban a kölykök ilyen zord időben, mint egy jó meleg föld alatti vacokban? És, ha ez így van, akkor meg minek jönnének ki onnan önszántukból? Tavaly két héttel korábban a napsütéses, meleg időben reggelenként már régen kint játszadoztak, de most még biztosan kisebbek és fáznak. Vagy éppen a melegebb délutáni-esti órákat használják fel egy kis levegőzésre? Mikor a második óra után már a kesztyű is kikívánkozott volna a zsebemből, feladtam az értelmetlen várakozást. Meg kell várni a jó időt és akkor mindjárt előjönnek őkelmék! - gondoltam. De hát mikor lesz már végre jó idő? Ez itt a kérdés! A távozás előtt még terepszemlét tartottam és megnyugvással láttam, hogy az eddig használt bejárat mellett egy másik előtt is felfedezhetők az apró lábnyomok. Szóval, itt vannak, egyre távolabb merészkednek és előbb-utóbb belenéznek majd az objektívembe!

De sajnos már nagyon türelmetlen vagyok! Mit tegyek? Esetleg próbálkozzam valamiféle babonával, rókacsalogató rigmussal, netán az áhított állat rajzos megidézésével? Az ősemberek a vadászat sikerét barlangrajzokkal akarták elősegíteni, úgy gondolták ugyanis, hogy ha az állat képmását megjelenítik és azt "megölik", az elősegíti a valódi állat elejtését a valódi vadászaton.
Én már egy ős-(öreg)-ember vagyok, aki akár gyerekverset is kántál a kisrókák kedvéért! Íme a rigmus:

Weöres Sándor REGÉLŐ
Három görbe legényke, róka rege róka,
Tojást lopott ebédre, róka rege róka,
Lett belőle rántotta, róka rege róka,
A kutya lerántotta, róka rege róka.
Egyik szidta gazdáját, róka rege róka,
Másik meg a fajtáját, róka rege róka,
Harmadik az ükapját, róka rege róka,
Hozzávágta kalapját, róka rege róka.
És íme a rajz:


Ha pedig már ez a gyermeteg ősi varázslási próbálkozás sem segít, de mindenképpen rókakölyköket szeretnék látni, akkor legfeljebb megnézem a tavalyiakat: http://picasaweb.google.hu/endre4/Kolyokrokak#

2010. május 18., kedd

Ítéletidő májusban

A borzalmas időjárás katasztrófális következményei a televízió híradásain keresztül megdöbbentettek. Elképesztő, hogy a XXI-ik században még mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet szeszélyeinek. Vagy éppen modern világunk környezettel nem törődő, csak rövidtávú gazdasági érdekeket szem előtt tartó berendezkedésével mi magunk idézzük elő a ránk zúduló egyre nagyobb csapásokat? Senki sem tudhatja biztosan. Mindenesetre tetézi a bajt, hogy éppen az ország legszegényebb területeit és embereit sújtja az áradás immár sokadszor. Minden sajnálatom és együttérzésem az ottaniaké.

Turán is árad a Galga, de házakat még nem veszélyeztet. Legalábbis tegnapig még nem tette...
A hétvégi szobafogság után tegnap reggel némi habozás és esélylatolgatás után a hideg szél és eső dacára kimentem a határba. Azaz, csak addig, ameddig a szilárd burkolat tartott az autóm kerekei alatt. A földutak személygépkocsival járhatatlanná áztak.
A gumicsizma azonban messzire elvisz, ha akarja az ember.
De mit fogok fényképezni ilyen időben? Talán az esőt, vagy a szelet? Miközben ezen és magamon derültem, el is gondolkodtam, hogy miként lehetne mégis az esőt és a szelet képileg megjeleníteni? Többszöri próbálkozás után ennyire jutottam:



Közben a vadászház mögötti fenyves övezte rétre jutottam, amely most inkább egy ingoványra hasonlított. Egy éticsiga lebegett a pocsolyában. Szerintem nem önszántából vett úszóleckét. Azt sem tudtam, hogy él-e még? Kimentettem a koszos léből és a mesterséges légzés mellőzésével egyszerűen a fűbe tettem. Jó érzés töltött el, mikor láttam, hogy a csiga megelevenedett és folytatta útját.



A víz a mezőt határoló fák lábait mosta.

A fenyves szélén szomorú látvány fogadott: egy nemrégen elhullott őzsuta teteme. Külsérelmi nyomot nem találtam rajta, így nem tudtam megállapítani, mi lehett az oka a halálának? A megmerevedett kis test őrizte még az élő állat utolsó kecses mozdulatát.



A sok csapadék hatására előbújtak a gombák. Ehető fajtát ugyan nem találtam, de a ráncos tintagomba frissen nőtt termőtestei megtetszettek.

Beljebb, egészen alacsonyan szállva a rét fölött fecskék vadásztak az elnehezült szárnyú repülő rovarokra. A nagy távolságból lehetetlen vállalkozás lett volna fotót készíteni. Egy bizalmatlan gólya a jöttömre a hirtelen távozást választotta. Nem is bántam, mert egy szárnyat bontó békapusztító mégiscsak jobb fotótéma, mint egy békésen álldogáló.



A nap meglepetését a gyurgyalagok okozták. A virágban álló fiatal akácos fölött talán húsz-harminc is röpködött. Méhekre vadászhattak. Jellegzetes hangjuk, bravúros műrepülésük és szépségük most is elbűvölt. Mit kereshetnek itt, ahol nincs a közelben fészekelésre alkalmas hely?

Röptük leszálló ágát követve pillantottam meg ezt a gyurgyalagot termő fát.



Az egymás mellett üldögélő madarak látványából arra következtettem, hogy ez egy átrepülő csapat lehet. Talán az eső, a szél és az éhség miatt tartottak itt kényszerpihenőt. Feltevésem helytálló lehetett, mert délután már nem találtam ott a gyönyörű madarakat.

Hazafelé menet a reggeli tétovázásomra gondoltam. Induljak, ne induljak? Mit várhatok ilyen csúf időben? Lusta és kishitű voltam, és végül mégis megérte kijönni. Ennyi élmény ilyen csúf időben!
És egy apróság, ami miatt akár szégyenkezhetnék is: miközben fázósan húztam össze magamon a télen is használt vastag kabátot és az arcomba vágó hideg eső miatt kényeskedve borzongtam, a fülemüle, ez a semmi kis tollcsomó, teli torokból énekelve dícsérte Isten drága napját. Mert számára nincs rossz idő, csak a létezés öröme!