KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2011. július 31., vasárnap

Rovarok a szélben

A hétvégén jobb híján ismét bogarásztam egy keveset. Az időjárás ugyan teljesen alkalmatlan volt erre a precíz élesség állítást igénylő játékra, mert nagyon erős széllökések hintáztatták a növényeket és velük együtt fotóalanyaimat, de így legalább izgalmas volt. :) És persze a rontott felvételek otthoni selejtezésével is egészen jól telt az idő. Nagyjából ezek maradtak...
Hétpettyes katicabogár
Darázs
Címeres pajzsospoloska
Szöcske
Csíkos pajzsospoloska
Fecskefarkú pillangó
Verőköltő bodobács
XY :)
Fürkészdarázs
Poszméh
Szalagos méhészbogár
Cserebogár

2011. július 29., péntek

Őzgidák

Azért a csodarét nem véletlenül kapta tőlem a nevét!
Ma a bakok után járva bájos kis teremtésekkel hozott össze ott a jó szerencsém. A ritkás nádból egy sutát riasztottam meg. Eléggé érthetelenül ahelyett, hogy megbújt volna, átvágtatott előttem a réten. Ez persze megszokott, a rendkívüli az volt, hogy anyjukat követve pár perc múlva előjött mögöttem a két kicsi gidája is.


A rét közepén, fedezék nélkül álltam, hogy ne riasszam el őket, gyorsan lekuporodtam.



És ekkor következett a még nagyobb meglepetés: egy harmadik gida is csatlakozott hozzájuk. Testvérek lennének? Az már tényleg igazi csoda lenne! Pedig nagyon egyivásúaknak látszanak...


Sajnos, nem sokáig élvezhettem a társaságukat, mert anélkül, hogy észrevettek volna, megint szétváltak és visszafelé indultak.


Talán eszükbe jutott anyuci figyelmeztetése, hogy nem szabad elcsavarogni, mert visszaügettek a nádba.


Ez a röpke találkozás volt a mai hajnal legnagyobb varázslata számomra.

2011. július 28., csütörtök

Az erdei ember

JETI  JÁR  A  VALKÓI  ERDŐBEN!?


Szerencsére NEM, csak Seres József festőművész barátom avatta fel saját készítésű álcaruháját, melyet vadfotózáshoz kíván felhasználni.


Sok jó közeli fotót és azok alapján további szép festményeket kívánok neked Józsikám!


Érdemes megnézni: A művész honlapja

Hajnaltól reggelig

Belső órám ma is időben ébresztett. Úgy látszik, jó még az öreg ketyegő... Igyekeznem is kellett, mert már a házak közül láttam, hogy a keleti ég jócskán pirkad. Alig értem ki a városból, máris félreálltam, hogy egy nyiladékból lefényképezzem a kelő napot.


A terepre időben érkeztem, még vörös fények árasztották el a tájat.


Mire az első bakot megláttam, már magasabban járt a nap, sugarai  sárgán szikráztatták a harmatcseppeket.


A méretes agancsú bak nyilván kiszúrt, mert mire a sípomért nyúltam, máris eltűnt. Pedig a szép ellenfényben jól mutatott volna közelebbről. A "csodarét" felé tartottam, mert korábbi kalandjaim színtere idén adós maradt a különleges élményekkel. Hátha éppen ma akarna törleszteni...
Sajnos, még ki sem pillanthattam a rétre, már megijesztettem egy őzet a nád túloldalán. Méltatlankodva böfögött rám a megzavarása miatt. Nagy kerülővel jutottam a nádfalon túlra, ahol a kis bak feküdt, csak a feje látszott ki a fűből. Szundikált. A sípjelemre csak azzal reagált, hogy kinyitotta a szemét és rám tekintett.


Nyilván ő volt a megriasztott őz, majd bolond lesz odasétálni a sípoló emberhez. Ki kellett lépnem a fedezékemből, hogy felálljon és megnézhessem. Böfögve vonult el a napraforgó tábla biztonságába.


Visszaútban lövéseket hallottam a közelből, majd az egyik rét bejáratánál egy suta ugrott elém, éppen úgy, hogy nem vett észre.


Mozdulatlanná meredtem és figyeltem a riadt állatot. Visszafelé tekintgetett, talán a bakját várta. Lehet, hogy az iménti lövések a párja halálát jelentették?


Mindig elképedek, hogy a pár méterről egyenesen rám tekintő állat nem ismeri fel bennem ős ellenségét, ha nem mozdulok. Igaz, hogy terepszínű ruhát viselek, arcomat meg a fényképezőgép mögé rejtem...

A suta természetesen elvonult és ezzel mai kalandjaim végetértek. A felhők már ismét a nap elé kúsztak és a varázslatos hajnal kezdett beleszürkülni a mostanság szokásos hétköznapi reggelek egyhangúságába.


Mire hazaértem, már újra rákezdett a csendes eső...

2011. július 27., szerda

Esők szünetében

Eső miatt ma csak kilenc órakor tudtam a terepre menni. Jól is indult a kaland. Már az első réten egy bak bóklászott. A gépet messzelátóként használva láttam, hogy jó agancsú. Úgy jött a sípszóra, mintha zsinóron húzták volna, alig kellett bíztatni. Már elfogadható képet készíthettem volna róla, de még vártam a közeledtét. Aztán hirtelen keresztben beváltott a nádba, nyilván sutát szimatolt. Nem is jött elő többet, hiába fújtam szívhez szólóan.
Egy kukoricáson túli újabb réten egy suta és gidája legelészett.


Jó fedezék híján csak egy kicsit tudtam lopni a távolságból.


Nagy területet bejártam, de már nem bukkantam behívható bakra. Egy kukoricásnál egy türelmes tövisszúró gébics hagyta magát leképezni.


A füves réten egy fácán tyúk repült fel előttem nagy robajjal.


Úgy láttam, mintha egy tollát elhagyta volna felszálláskor. Nem az volt, hanem az egyik csibéje. Több is volt, szerteszét szaladtak, de ez a kis szerencsétlen meglapult a fűben.


Lenyúltam érte, hagyta, hogy kézbe vegyem. Ott pihegett a markomban a picike. Jó lett volna lefotózni, de csupán a teleobjektív volt velem, amely csak 2 méternél távolabbra lát, az én kinyújtott kezem meg ennél rövidebb. :)  A gépet letettem a fűbe, önkioldóra állítottam és elébe tartottam a csibét. Sokadik próbálkozásomra is csak az én fizimiskám lett éles, a csibe nem, így ennek a képnek a közreadásától megkímélem olvasóimat. :) Természetesen elengedtem a kis pelyhest, aki aztán fürgén elszaladt a testvérei után.
Nem messze innét már egy "rántani való" fácán csirke mutatta meg magát egy pillanatra, aztán meglepően messzire repült.


Egy róka is az utamba akadt. Alig látszott ki a háta  a magas fűből, de a mozgására felfigyeltem. Egy fűzfa bokor fedezékében iparkodtam utána. Talán pocokra akadt, mert egy helyen elidőzött. Macskaszerű ugrásokkal vadászott. Sikerült elkapnom a levegőben.


Rácincogtam, de nem reagált. Közelebbre sajnos nem engedett, akármilyen halkan igyekeztem becserkészni, meghallotta mozgásom zaját és elinalt.
Barangolásom során azért néhány tetszetős növényt is megörökítettem.

Gyíkhagyma

Vadmályva

Héjakútmácsonya

A napok óta egymást váltó zivatar felhők soron következője arra késztetett, hogy mai fotós sétámat bevégezzem és haza felé vegyem az irányt.


Éppen jókor értem a kocsimhoz, mert a kezdődő zápor már a kalapomon dobolt. Azért holnap ismét visszatérek, hacsak a tervemet el nem mossa a mindennapi eső.

2011. július 26., kedd

A ködös berekben

Öt perccel öt előtt ma is magamtól ébredek. Az ablakon át csak csúf szürkeség dereng, de legalább már nem esik... Egy gyors kávé után terepruha, gumicsizma, vízhatlan zacskó a gépnek, ha mégis meglepne az áztató eső és irány a berek. Talán ma már beindulnak a bakok...
Odakint őszies hangulat fogad, köd üli a tájat.


Úgy ötven méternyire tőlem egy fekvő őz fejét sejtem. Bak és engem néz! Gyorsan beállok egy bokor elé és megfújom a sípot. Semmi. A sokadik sípjelre egy másik bak áll fel, de nagyon messze, alig látom. Izgatottan szaglászni kezd, többször megindul felém, de mindig csak visszatér a suta nyomához, aztán elvész a szemem elől. Ez biztosan egy tapasztalt hím, a sutája ott lehet a közelében. Bolond lenne azt ott hagyni egy hangért...
Szerencsére mégsem hiába fújkálok, mert a közeli bak feláll.


Fiatal állat, gyenge aganccsal. Szépen megindul felém, miközben apró sípjelekkel bátorítom. Kecsesen lépdel.


Már csak tíz méternyire van, amikor megtorpan és erősen vizsgálgat.


Én nem mozdulok, a bak megnyugodva halad tovább...


Így látszik igazán, hogy gyenge az agancsa. A pillanat varázsa azonban kárpótol. Élvezem a gyanútlan őz természetes viselkedését. Nem hívom tovább, hagyom, hogy eltávolodjék és tovább keresse álmai sutáját...
Tudom, hogy a köd jóvoltából különleges hangulatú képeket készítettem. Elégedetten fújom ki magam. Alig moccanok, de a kis bak meghallja mozdulatom halk neszét és megugrik. Sebaj, a képét már nem viheti el!
Tovább indulok és látom, hogy a hátam mögött egy másik vőlegény jelölt is közelített, most persze elrobog.
Séta közben a ködös berek egyéb szépségeit is felfedezem.






Pár helyen még megállok fújkálni, de csak egy fészkét féltő, ázott kis gébics haragját vonom magamra.


A csendben, békességben töltött élménydús két óra szinte észrevétlen múlik el. A berek ma egy másik arcát mutatta és ez a borongós legalább olyan kedves nekem, mint a napsütéses.
Régen élveztem ennyire a fegyvertelen vadászatot.