Öt perccel öt előtt ma is magamtól ébredek. Az ablakon át csak csúf szürkeség dereng, de legalább már nem esik... Egy gyors kávé után terepruha, gumicsizma, vízhatlan zacskó a gépnek, ha mégis meglepne az áztató eső és irány a berek. Talán ma már beindulnak a bakok...
Odakint őszies hangulat fogad, köd üli a tájat.
Úgy ötven méternyire tőlem egy fekvő őz fejét sejtem. Bak és engem néz! Gyorsan beállok egy bokor elé és megfújom a sípot. Semmi. A sokadik sípjelre egy másik bak áll fel, de nagyon messze, alig látom. Izgatottan szaglászni kezd, többször megindul felém, de mindig csak visszatér a suta nyomához, aztán elvész a szemem elől. Ez biztosan egy tapasztalt hím, a sutája ott lehet a közelében. Bolond lenne azt ott hagyni egy hangért...
Szerencsére mégsem hiába fújkálok, mert a közeli bak feláll.
Fiatal állat, gyenge aganccsal. Szépen megindul felém, miközben apró sípjelekkel bátorítom. Kecsesen lépdel.
Már csak tíz méternyire van, amikor megtorpan és erősen vizsgálgat.
Én nem mozdulok, a bak megnyugodva halad tovább...
Így látszik igazán, hogy gyenge az agancsa. A pillanat varázsa azonban kárpótol. Élvezem a gyanútlan őz természetes viselkedését. Nem hívom tovább, hagyom, hogy eltávolodjék és tovább keresse álmai sutáját...
Tudom, hogy a köd jóvoltából különleges hangulatú képeket készítettem. Elégedetten fújom ki magam. Alig moccanok, de a kis bak meghallja mozdulatom halk neszét és megugrik. Sebaj, a képét már nem viheti el!
Tovább indulok és látom, hogy a hátam mögött egy másik vőlegény jelölt is közelített, most persze elrobog.
Séta közben a ködös berek egyéb szépségeit is felfedezem.
Pár helyen még megállok fújkálni, de csak egy fészkét féltő, ázott kis gébics haragját vonom magamra.
A csendben, békességben töltött élménydús két óra szinte észrevétlen múlik el. A berek ma egy másik arcát mutatta és ez a borongós legalább olyan kedves nekem, mint a napsütéses.
Régen élveztem ennyire a fegyvertelen vadászatot.