KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2014. szeptember 28., vasárnap

Ilyen nincs! (És mégis van!)

Ki ne szeretne szabadon élő felnőtt rókát fényképezni, persze kellően közelről? Sokáig úgy tartottam, hogy erre akkor lesz majd esélyem, ha a sors egy vak, süket és szaglását vesztett alannyal hoz össze. És íme, most itt van ez az ép és egészséges gyönyörű horányi rókalány, aki nem menekül el az emberek elől, hanem szinte keresi a társaságukat. Leginkább akkor, ha István, amatőr rókaszakértő szomszédom is közöttük van. Hetekkel ezelőtt ismerkedtek össze és kedvelték meg egymást némi kívánatos húsos falatkák közbejöttével.
Szombaton reggel ismét kiültünk Tamással rókát lesni. Két órán át nyoma sem volt a "kislánynak", amíg István váratlanul meg nem érkezett és meg nem mutatta, hogy éppen hol vadászik a kicsike. Ezúttal a környezetre sem panaszkodhattunk...









A közös vadászatnak egy közeledő dunai sárkányhajó dobolása vetett véget, bizonyítva, hogy a róka nem süket. :)
Estefelé hárman vártuk a kis vöröst a területén. Nem rejtőzködtünk, sőt hangosan beszélgettünk, hogy felkeltsük a figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy Istvánhoz hamar kijött volna, de hát idegen elemekként Tamás és én is ott voltunk. Már enyhe alkonyatban került csak elő, amikor az élelmiszer raktárát érezte veszélyben. Odalopakodott, ...


... kikaparta a kaját, elvitte a bokrok alá és elásta. Aztán vissza a következő falatért, azt meg a kocsinyomban földelte el és így tovább, amíg el nem szállította az összes tartalékot. A sötétedés miatt gyors mozdulatait már nem tudtam elkapni, de sokszor megállt, fülelt és így olyan közelképeket sikerült csinálnom, melyekre régóta vágytam. Kár, hogy "ISO rettenetes" érzékenység kellett hozzá.







Talán a sötétedés miatt tűntünk bizalomgerjesztőbbnek, de a róka valósággal felengedett, már-már azt mondanám, hogy élvezte a társaságunkat. Játékos mozdulatokkal szaladgált köztünk, mint a kutya, amikor jókedvében örömrohanást csinál a gazdái körül. Nem győztünk csodálkozni.
Természetesen a ma reggelt sem hagyhattuk ki. A rókánk az esti mulatozás után későn és nyűgösen jelent meg. Egyenesen a kajához ment, szinte az összes húsgombócot a szájába vette és beszaladt velük a parti bozótba. István nélkül vége is lett volna a fotózásnak, de ő valahogy most is felfedezte a ravaszdi átmeneti búvóhelyét, sőt elő is csalogatta onnan.





A jutalomfalat átvétele után aztán ismét eltűnt a mi szeszélyes róka-primadonnánk. Sokáig nem került elő. Várakozás közben szó esett a fára mászatásról. Próbáljuk meg! - volt az egyhangú döntés. Berendeztük a "színpadot", kitettük a csalit, a nyílt téren mindenféle álcázás nélkül leültünk a székeinkre és már csak a főszereplőre vártunk. Mivel az nem jött, István kocsiba ült és "érte ment". Negyed óra múltán Tamással együtt hitetlenkedve láttuk, hogy István úgy ötszáz méter távolságból szép komótosan bekíséri a rókát a helyszín közelébe.
A szagnyom a fákhoz vezette a vöröskét és hajszál ( illetve egyetlen ugrás ) híján létrejött a nagy mutatvány.



Talán, ha éhes lett volna a róka..., de hát jóllakattuk az előző nap. Nem baj, így is nagyszerű produkció volt!
Az egész hétvége élményeiért köszönet illeti Istvánt és a mi szépséges fotómodellünket.

2014. szeptember 22., hétfő

A türelmes róka esete

A közelmúltban István, horányi rókatartó ismerősöm kitűnő, virágos réten készült róka fotókkal lepett meg. A képeket elektronikus formában kaptam, magyarázat nélkül. A gratulációm mellett természetesen rákérdeztem a képek történetére. Majd egyszer elmesélem! - szólt a rövid válasz. Telt, múlt az idő, de nem sikerült találkoznunk.
Aztán az elmúlt  pénteken este SMS-ben kaptam útbaigazítást Istvántól. Ennek az volt a lényege, hogy egy megnevezett, nem is távoli területen jár egy szelíd rókalány, aki némi élelemmel közelre csalható. Köszönöm, holnap reggel majd próbálkozom! - válaszoltam. Nem kell "próbálkozni", a róka OTT VAN! - jött az újabb SMS. 
Számomra hihetetlennek tűnt ez a magabiztosság, hiszen mégiscsak egy vadállatról van szó, ennek ellenére hívtam Tamást, hogy a másnapra tervezett fotózásunkat szervezzük át az infónak megfelelően.
Napkelte előtt már elfoglaltuk leshelyünket és vártuk a csodát.


A csoda viszont késett. :) Amikor már eluntuk magunkat, szétnéztünk a környéken, így találkoztunk néhány muflonnal. A gát oldalában legelésztek.





Hamar szagot fogtak és elpucoltak. A fene bánja őket, csak a róka jöjjön! Az viszont nem akaródzott.
Már két órája várakoztunk, amikor István telefonon érdeklődött. Kiderült, hogy a pár szavas SMS-ét félreértettem és rossz helyen vagyunk. Át kellett települnünk a gát másik oldalára, amely viszont siralmasan nézett ki. Itt már lekaszálták a füvet, a széna rendezetlenül sárgállott a pocsolyák és a sáros traktor nyomok közepette. Borzalmas háttér lenne, de mi azért vártuk a rókát - igaz, fogyatkozó reményekkel - mert annak István szerint ott KELL lennie! 
Kilenckor már magasan járt a nap, a melegedő levegő vibrált a távolban, nem volt értelme maradnunk.
Nézzünk még szét a környéken, mielőtt elmegyünk! - javasoltam és a magunkra aggatott felszereléssel együtt megindultunk az erdősáv felé. És láss csodát, egy kis domb mögött valóban OTT VOLT a róka!
Igaz, először beugrott egy bokorba és onnan lesett bennünket, de aztán mégis előjött.


Nosza, dobtam felé egy csirke darabot. Megszaglászta, ...


... de megvetően tovább ment, mintha jelezné, hogy ezzel őt nem lehet megvesztegetni. Tovább is indult, én pedig követtem. A sort utóvédként Tamás zárta és werk fotót készített a vadról és a fegyvertelen vadászról.


Mit akarnak ezek tőlem? - kérdezhette magában a róka.


Nem találhatta a választ, pedig igen elmélyülten gondolkodott.


Aztán komótosan megindult. Lassan távolodott, mi meg utána. 


A vöröske békésen nézte lázas igyekezetünket.


Egy helyen letelepedett és hosszasan, ráérősen vakarózni kezdett.


Ezt kihasználva sikerült még közelebb kerülnöm hozzá. Fekve maradt.


Szelíden nézett ránk, ...


 ... aztán megelégelte a dolgot és megugorva véget vetett a bizalmaskodásnak.


Hát mégis igaza volt Istvánnak, a róka nekünk is bemutatkozott! Szinte az utolsó pillanatban! Bár a felkínált csaléteknek ellenállt és egy jottányit sem jött felénk, de legalább tűrte a közeledésünket. Örömünk határtalan volt. Igaz, képeinken a háttér csapnivaló, de az élmény feledhetetlen. Köszönjük István!
Vasárnap reggel meg akartuk ismételni a kalandot. Láttunk is rókát, de az már kétszáz méterről kiszúrt bennünket és elpucolt, ahogyan az a természet nagy könyvében meg vagyon írva. A szelíd rókalány nem mutatkozott, de bízunk benne, hogy egyszer még viszontlátjuk. Szurkolunk neki, hogy ne kerüljön egy igazi vadász puskája elé!

2014. szeptember 14., vasárnap

Egyelőre

Lassan már önmagamat sem értem. Évek óta töröm magam a dámbikák után, sok-sok kilométert autózom, órákat ülök leseken, sátorban, mondogatom a "varázsigét", hogy dám-bikát-a-ka-rok!, aztán, amikor hosszú sikertelenség után végre vannak elfogadható képeim, akkor csak válogatom, méregetem, kritizálom őket, ahelyett, hogy örömmel közreadnám. Mi a bajom velük? Talán az, hogy nem elég jók! 
A képzeletemben ezeknél sokkal szebb képek élnek: napsütötte, vadvirágos rétre kitekintő, nemes tartású bikák, az erdő elmosott, sötét háttere előtt. Remélve, hogy egyszer majd a képzelet valósággá érik, egyelőre ezekkel kell beérnem...





2014. szeptember 9., kedd

Átok

A dámbikával úgy vagyok, mint az utcasarki pillangó a jámborsággal: nincs szerencsém hozzá! :) 
Hiába töröm magam utána évek óta, ülök órákat a leseken, vagy nem is látok, vagy csak távolról, futtában, netán ágak-bogak-füvek takarásában, tény, hogy jó képem szinte nincs is erről a nemes vadról.
Vegyük csak a legutóbbi hétvégét. Szombaton három órán át vártuk Tamással a szigeten, amíg végre megmutatta magát, jó messzire tőlünk rohant át. Csak az erdőszélen állt meg egy pillanatra, de a fejét már szinte az ágak közé rejtve.


Másnap a kifigyelt átjáró közelében lessátorral próbálkoztunk. Két órán át hallgattuk az esőcseppek dobolását a ponyván, törölgettük magunkról a becsurgó vizet és amikor végre elállt az eső és várhattuk az állatok megjelenését, bika helyett egy eltévedt autó jött ki a nyiladékból, véget vetve a reményeinknek.
Tegnap egy dámos vadászterületre sikerült bekéredzkednem. Igazi, hamisítatlan őstermészet, rengeteg madár és kísérőm szerint sok dám. Sajnos a szél összevissza fújt, ezért két órán keresztül hiába meresztgettem a szemem. Aztán hirtelen vagy húsz állat rohant át előttem a fák, bokrok és a magasra nőtt fű takarásában. Elől a tehenek és mögöttük vagy öt szép hím.



Lehetetlen volt jobb képet csinálni róluk. Később jöttek ugyan borjak és tehenek, de egyetlen bika sem.












Persze örülök, hogy közeli dámokat fotózhattam ezen a szép helyen, de ennyi erővel egy tisztességes bika is elém tévedhetett volna...
Noha tudtommal soha semmit nem vétettem a dámbikák ellen, úgy látszik, átok ül rajtam. Nem tudja valaki, hogy milyen varázslattal lehetne levenni rólam?  Esetleg csókoljak meg egy békát? :)