KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. július 30., csütörtök

Nem a méret a lényeg!

Talán meghökkentő a cím, hiszen ezt a közhelyet leginkább szexológusok használják, semmint természetfotósok. Mindenki megnyugtatására gyorsan leszögezem, hogy én az őzbakok agancsára vonatkoztatom. De erről majd később...
Most inkább folytatom őzes élményeim sorolását, melyekben nagy szerepe van a csodás hajnaloknak. Legtöbbször magammal viszem a kis fényképezőgépemet, hogy a táj szépségeit is megörökíthessem.
Az örvendetes lehűlés egyik alkalommal őszies körülményeket teremtett.


A derengésben egy furcsa agancsú bak bukkant fel.


A kelő nap fénye gyorsan áttörte a ködöt, de a réteket még köd ülte meg.

A nyárfa lombján áttörő fény kápráztató csodája olyan lélekemelő volt, hogy szinte vallásos áhítatot éreztem. Hiába no, éveim számának gyarapodásával egyre érzelmesebb, sőt érzelgősebb leszek.


Nincs mit szégyellnem, hiszen a kis gép keresőjén keresztül valósággal földöntúli fényekben láttam a tájat.


Aztán persze észrevettem, hogy a köd utáni nagy nedvességben finom pára réteg került a lencsére.
No, de vissza az őzekhez!
A letarolt repce földön egy keresgélő bak került elém. Jó testi felépítése dacára kicsike agancs kezdeményeket hordott a fején.


Távolabb egy suta és egy újabb bak tűnt fel, furcsa, felemás aganccsal, de nagyon távol legelésztek. Egy fűz bokorba álltam, várva, hátha közelítenek. Azok ugyan inkább mentek, mint jöttek, de álcázásomnak köszönhetően egy barna réti héja egészen közel repült hozzám.



Egy következő borús, szemerkélős hajnalon sikerült meglepnem egy ugyancsak csökevényes agancsú, de korosabbnak kinéző bakot.


Távolabb egy fiatal őzbak keresgélt. Megfújtam a sípot. Némi tétovázás után megindult felém, amikor a domb túloldaláról egy másik, komolyabb agancsos érkezett. Ekkor ért a meglepetés: a kis bak elzavarta a nagyot, mindketten eltűntek a domb mögött, de aztán visszatért a győztes. Csak egy rossz képre futotta a tudományomból, de azért látszik, hogy kicsi agancskái dacára jól fejlett, komolyabb hím lehet.


Jó távolra kalandoztam és egy éppen leheveredő, sutát kísérgető bakot vettem észre. Szegény csak egyszárú homlokdíszt viselt, talán egy csatában törte le a hiányzót. 


Nem tudtam kivárni, amíg befejezik a pihenést, mert eleredt az eső. Kénytelen voltam elugrasztani őket.
Elneveztem Unikornisnak, remélem, látom őt még akcióban is.


Hazafelé tartva távolról ugyan, de megláttam a korábban megfigyelt, Felemásnak elkeresztelt bakot. Most már tudom, hogy hol keressem őt meg a sutáját.


Akkor most már végre kibököm, miért is választottam a címet? Azért, mert számomra agancsa méretétől, alakjától, hosszától, vastagságától függetlenül mindegyik bak kedves és szívesen látott fotóalany. Nem vadász vagyok, aki minél szebb és értékesebb trófeára vágyva űzi a vadat. Bár, amint hallom, mostanában a vadászok a különleges, felemás, torz agancsokat többre tartják, mint a szabályosakat.
Mindenesetre feltűnő, hogy idén mindeddig csupa fejletlen, hibás agancsú őzbak került elém. Talán romlik az állomány? Vajon nem kellene a vadászoknak jobban selejtezniük?
És az őzek vajon egyetértenek a címbéli állítással? Az eset, melynek tanúja voltam, azt példázza, hogy a vetélkedő hímek között inkább a testi felépítés a döntő, mintsem az agancs.
Az viszont jelez valamit, hogy a kicsi agancsúak egytől egyik facérak voltak, csak Unikornis és Felemás járt jegyben. Lehet, hogy a sutáknak mégis számít a méret? :)

2015. július 27., hétfő

Kezdetnek nem rossz!

Július vége felé járunk, vagyis az őzek szerelmi időszakában. Mifelénk ugyan csak augusztus első hete lenne az igazi "őzes-mézeshét", de én alig vártam, hogy láthassam őket, így több hajnalon jártam már utánuk. Nem sok sikerrel. A korai keléseknek legfeljebb annyi haszna volt, hogy sokadszorra is megcsodálhattam, miként változik az ég színe pirkadatkor. Soha nincs két egyforma virradat, mostanában talán a mai volt a legszebb.


Őzek után járva a réteken sok szépséggel találkozik az ember. A reggeli fényben a mezei virágok is jól mutatnak. Az ökörfarkkóró lassan elvirágzik, de néhol látni még nyílottat.

Molyűző ökörfarkkóró
Egy hete az őzek után járva elsőként egy suta került elém. Bár távol maradt, legalább szép megvilágításban állt meg.


Aznapra ennyi volt az őzekből, még szerencse, hogy hazafelé menet etető füsti fecskéket láttam. Van úgy, hogy az átadás-átvételt elügyetlenkedik és a zsákmány megmenekül.


Pár nappal később már sikeresebben cserkeltem: egy másodfüves bakocska szerelmi álmodozását zavartam meg néhány kattintás erejéig.



Nem láthatott még terepruhában kattogtató embert, mert közeledtemre nem rohant el rögtön, csupán behúzódott a magas nádba. Persze ott sem maradt sokáig...


A ma hajnali cserkelés is nehezen indult. A tavaly oly forgalmas réteken csak néhány elővigyázatos gidás suta legelészett. Már kétszáz méterről megugrottak. A felhős ég előterében megtetszett néhány vadvirág.


Az egyik távolabbi réten végre feltűnt egy áthaladó suta. A fűzfa bokrok fedezékében sikerült elébe vágnom.



Távolra tekintve észrevettem egy szélsebesen rohanó párost: egy bak hajtotta a sutáját. Aha, mégiscsak üzekednek már! Megindultam abba az irányba, amerre eltűntek, hátha visszakanyarodnak elém, de nem. Csak egy másik suta legelészett a messzeségben. Tudom, hogy gida hanggal a sutákat is be lehet hívni. Elindítottam a lejátszót, semmi hatás. Talán túl halk a telefonom, megpróbálom a sípot. Alig fújtam néhányat, a suta és én közöttem felállt egy bak a fűből! A következő képet csak azért mutatom, hogy érzékelhető legyen, ahogy közeledett. Így nézett ki a távolból:


Tetszett neki a sípolás, rövid megállásokkal jött is közelebb. 


Repestem az örömtől, mert az utóbbi években nem volt sikeres behívásom, ez a jószág meg jött, mintha zsinóron húzták volna!!!


Már szépen közeledett, csak sajnos én egy szántás közepén, fedezék nélkül guggoltam.


Nem sok esélyem volt az észrevétlenségre. És eljött a pillanat, amikor kiszúrt.


A következőben meg már árkon-bokron túl járt. Így is nagyon örültem a sikeres becsalásnak.
Egy gyengécske bakocska viszont már nem hitt a sípnak. Hiába vágtam hasra magam előtte a tarlón, korán kiszúrt. Egyetlen kattintást engedélyezett. Kár, hogy nem jött közelebb!


Az újabb versenyzőt a tábla szélében leptem meg . Valami csábos illat tartotta egy helyben, miközben én a letarolt gabonatáblán jó száz métert haladtam feléje. 




És ezzel még mindig nem értek véget a kalandok. Ugyanazon a réten, ahol pár nappal korábban az álmodozó bakocskát fotóztam, most egy másik ifjoncot találtam, szintén elvarázsolva.





Hogy miért csak fiatal bakok kerültek elém és hogy hol vannak az öregek? Nem tudom, de remélem, hogy a felnőtt korosztály is megmutatja majd magát előbb-utóbb, ahogyan forrósodik a helyzet!


Ha a kis bak el nem ugrott volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle. :)

2015. július 21., kedd

Kajaktúra meglepetésekkel

A múlt vasárnap Visegrádtól Szigetmonostorig kajakoztunk a kis Duna-ágon. A kép csak illusztráció.


A késői indulás miatt az év eddigi legforróbb napjának legégetőbb óráit töltöttük vízen, a pihenők idején jól esett a csobbanás a hűs hullámokban. Az alacsony vízállás miatt szinte mindenhol sóderos, kikötésre alkalmas partokat találtunk.


Minderről önmagában nem írnék, de adódott néhány, a blogom témájába jobban illeszkedő érdekesség is útközben, melyeket a magammal vitt kis fényképezőgépemmel sikerült megörökítenem.
Például, amikor egy bólyán üldögélő sirály közeledtünkre felröppent, majd halat kapott ki a vízből.



Igazi meglepetést jelentett, hogy egy népes nagy bukó csapattal is találkoztunk. Nagy bukók júliusban a Dunán, méghozzá csapatostul? Igen, pedig mindeddig úgy tudtam, hogy ezek az északról érkező vendégek csak a telet töltik nálunk. További érdekesség, hogy csak tojókat és/vagy fiókákat láttam.












Az egyik pihenőnk során egy part felé tartó kígyót, nyilvánvalóan vizisiklót pillantottam meg, szájában valami zsákmánnyal.


A halat először törpeharcsának néztem, de közelebbről nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy általam még sosem látott faj egy példánya.



A sikló a part fel igyekezett, gondolom a szárazon szeretett volna végezni még mindig mozgó áldozatával.


Közeledtemre visszatért a mély vízbe, majd pár méterrel odébb újra megpróbálkozott a partra jutással.


Ez többször megismétlődött, de én követtem, mert szerettem volna lefotózni, amint lenyeli a halat.


Ettől még messze voltunk, mert a zsákmány még keresztben állt a szájában.


Végül a sikló megelégelte zaklatásomat, elengedte a halat és eltűnt a mélyben. A szegény áldozat némi késedelemmel ugyanígy tett, én meg hoppon maradtam. A meglévő képeknek így is nagyon örülök, mert hasonló jelenetnek azelőtt sohasem voltam még tanúja.
Képeim alapján a hozzáértők nászruhás hím folyami gébként azonosították a halat.
Kis fényképezőgépem ismét jó szolgálatot tett, csupán a nagy bukóknál éreztem a nagyobb tudású gép hiányát.
Örülök, hogy a négy órás vízi úton ennyi érdekességet láthattam. Ez azt jelzi, hogy a Duna állat- és madárvilága kézzelfoghatóan és megtapasztalhatóan gazdagodik.

2015. július 13., hétfő

Újra a holtágnál

Mostanában a szigeten egyetlen értelmes fotós program adódik: a jégmadarazás. Nem csoda, hogy legutóbb is a holtághoz látogattunk Tamással, noha az már csaknem kiszáradt. Talán éppen emiatt csupán egyetlen kék madár került elénk, az sem nagyon törte magát, hogy mutasson valamit, többnyire csak békésen üldögélt.


Üldögélő jégmadárral meg már "tele van a padlás". Jobb híján próbáltam néhány röpképet készíteni, amikor végre zsákmány után vetette magát.




Sokszor tért vissza üres csőrrel, ... 



... vagy olyan pici hallal, hogy nagyító kellett volna hozzá.


Eszembe ötlött, hogy egyszer egy nagyobb hallal sikerült lefotózom. Nem hittem, hogy le fogja tudni nyelni, de megtette. Utánakerestem az archívumomban és magam is meglepődtem, hogy ez milyen régen történt: 2008 augusztusában, még a blog elindítása előtt! Mozgalmasabb "jeges" képeket azóta sem sikerült készítenem. Megmutatom közülük a legjobbakat.











A múltba révedés után vissza a legutóbbi fotózás történéseihez.
A mederben a víz már alig csordogált és olyan sekély volt, hogy egy arra tévedt nagykócsag nyugodtan sétálgathatott benne. Eleinte nagyon távol mutatkozott.


Később egy lármás kiránduló család és előttünk vízbe rontó neveletlen kutyájuk miatt sátrat kellett bontanunk. Addigra a madár takarásba került és nem láthatott minket, úgyhogy meglepetésünkre a hangoskodók dacára nem repült el. Felszerelésünket magára hagyva, csupán a fényképezőgépeinkkel felfegyverkezve a part menti öreg fűzfák és növényzet fedezékében utána lopóztunk.


Egy ideig szerencsésen, észrevétlenül kísérhettük és pár percig fotózhattuk a gyanútlan gémet.




Sokáig persze nem játszhattuk ki a madár éberségét, természetesen elrepült, de mire a sátorhelyre visszaértünk, már ismét megjelent. Állhatatosságán felbuzdulva másnap hajnalban a mederben sátrazva vártuk a kócsagot, de vadkacsákon, egy apró billegető cankón és egy, a távoli bozótosban későn felismert és ezért elszalasztott rókán kívül csak a hangoskodó békákat fényképezhettük.


Mindezt tetézi, hogy aznap egyetlen jégmadár sem mutatkozott arrafelé. És, ha már jégmadár sem lesz, akkor végképp nem tudunk mit fényképezni a szigeten!