Immár több, mint egy évtizede fotózom a róka kölyköket és ezt legtöbbször egy elhanyagolt, gazzal, cserjékkel, fákkal benőtt műveletlen mezőgazdasági parcellán tettem. Szokásomhoz híven május elején ellenőrizni indultam a kotorékot. Mintha ismeretlen tájon járnék, nem találtam a szokott földcsíkot, de még a mellette elterült kiöregedett diófa ültetvényt sem. Már csak beszántott, bevetett földeket láttam, azaz a sok szép fotós élményt nyújtott a róka tanyának befellegzett!
Megnéztem még néhány, korábbról ismert rókavárat és egyiküknél fel is fedeztem a kölykök jelenlétéről árulkodó apró lábnyomokat. Örömömet beárnyékolta, hogy a megközelítést lezárt sorompók gátolták és a gidres-gödrös terepviszonyok a kis rókák rejtőzködésének kedveztek. A környezet viszont tetszett: szép zöld háttérben sok pompás lila ökörfarkkóró virított. Ez a vadvirág egyébként csodálatos bőségben árasztotta el a réteket ezidőtájt.
Reggelenként megkezdtem a leselkedést. Alkalmanként két órát szántam a megfigyelésre. Az első három kiülés nem hozott eredményt. Negyedszerre már láttam két rókafület, de nem ott, ahol vártam, hanem egy távolabbi kijáratnál. Ez nem sok! - mondhatnák a kétkedők, de engem ez már reménnyel töltött el a továbbiakra nézve. A következő "székhelyemet" már az előző napon látott mozgolódás közelébe helyeztem át. Esőre hajló, borús időben várakoztam, terepruhában, széken ülve, arccal a gödör felé, előttem az állványra helyezett fényképezőgéppel, mozdulatlanul. Ezt láttam:
Nyolc óra tájban hirtelen felbukkant egy róka-pofi, kutatóan egyenesen a szemembe nézett a kicsike. Tudtam, hogy nem mozdulhatok, mert rögtön elbújik. Kellett néhány megmerevedve töltött másodperc, amely megteremtette a bizalmát: bármi is legyen ez a valami előtte, nem mozdul, tehát nem akarja őt bántani. Így aztán megnyugodva kezdett mozogni és így már kattogtathattam.
Felbátorodva egyre többet mutatott magából.
Izgatottan szimatolni kezdett és valami szagot fogott.
Talán a tegnapi vacsora maradékát találta meg.
Gyorsan meg kell enni, mert a többiek már jönnek! - mutatta a testbeszéde.
Aztán mégsem jöttek a kis lusták - az én bánatomra - így nyugodtan nézelődhetett falatozás közben.
Ki tudja, mi ragadta meg a figyelmét, hiszen neki még minden újnak számít a szabadban?
Talán a testvérei játszadozásának zaja ütötte meg a fülét, mert elindult a bokrok mögötti játszóterük felé, de még vetett rám egy búcsúpillantást. Remélem, ezzel a kattogtató micsodával többé már nem találkozom! - gondolhatta.
Ugye nem kell hosszan ecsetelnem, hogy milyen örömmel töltött el ez a nagyszerű élmény? Bár csak egy kölyök mutatta meg magát, a szép környezet feledtette a tömegjelenetek hiányát.
Néhány nap múlva már szép napsütésben ballagtam a kotorék felé. A pipaccsal benőtt dombon túl egy mezei nyúl várta meg, hogy képet készítsek róla.
Másfél óra eseménytelen várakozás után a távolban villant meg egy vöröske bundája, ahogyan a reggeli séta, vagy vadászat után visszafelé tartott a biztonságot nyújtó kotorékhoz. Szerencsére még megnézte, hogy mi lehet az a szokatlan sötét tömeg a közelben, amely máskor nincsen itt? Gyanakvóan nézegetett a lila virágokkal körülvéve.
Közelképre állítottam a teleobjektívet, hogy minél jobban láthassam a bájos rókapofit.
Oldalt fordult, így profilból is megnézhettem.
A gyönyörű lila virágok között nem volt egyszerű élességet találni, de ezek a portrék kedvenceim lettek.
Sajnos hamar végetért ez a kedves találkozás, a kis róka eltűnt a rókavár labirintusában. Gyanítom, hogy ezzel be is fejeződött az idei kölyök fotózásom, mert a kis állatkák elég nagyok és felkészültek már az önálló életre, így hamarosan elhagyják a kotorékot. A sok esőtől nagyra nőtt fűben pedig már nincs esély a megpillantásukra. Tudom, hogy a vadászok a vesztüket akarják, én mégis hosszú életet kívánok nekik.
