Új helyen

Volt, amikor még csak álmodtam a jégmadárról. Persze mindenfelé tudakozódtam, hogy hol találhatom meg? Egy internetes fórumon azt a meglepő választ kaptam, hogy bárhol, mert ez egy gyakori madár, minden élő vízen előfordul, csak türelmesen ki kell várni. 

Hülyítenek! - zártam le magamban a kérdést, mert legtöbbször ez volt az akkori "profik" bevált gyakorlata egy tájékozatlan kezdővel szemben.
Évek teltek el úgy, hogy csak messziről, röptében találkoztam a kis "szárnyas drágakővel". Aztán a barátom nagy örömünkre végre megtalálta őkelmét, közelebb, mint gondoltuk volna, de erről már jó párszor írtam. Az újdonság az, hogy most egy olyan helyen is felbukkant, ahol azelőtt sohasem láttuk. Akkor mégsem mese, hogy "mindenhol" megtalálható?

A kastély és a Hold

Amikor az augusztus 10-én várható égi látványosságról, az ún. Szuperholdról tudomást szereztem, több más elképzelés után végül arra gondoltam, hogy Tura legfőbb nevezetességével együtt volna jó lefényképezni. Az Ybl Miklós által tervezett, 1883-ban épült Schossberger kastély azonban nehezen fényképezhető jó rálátással. Nekem sikerült egy megfelelő helyet találnom, ahol a valaha szebb napokat látott gyönyörű építmény tornyai jól mutatnak az esti égbolt előterében. 

Már csak a Holdat kellett volna mögé varázsolni. Erre azonban hiába vártam volna. Közelebb kellett mennem a kastélyhoz, innen viszont csak egyes épület részek voltak láthatóak a Holddal együtt.

A fenti képek augusztus 9-én készültek, nyolc óra tájban. Az igazi Szuperhold csak másnap, mintegy negyven perccel később kelt fel. Nagyobbnak nem tűnt ugyan az előző napinál, de a színe vöröses árnyalatú volt.

Ahogyan sötétedett, egyre fényesebbnek tűnt az égitest és már csak részlettelen fehér korongként tudtam lefényképezni.

A könnyű felhő foszlányok miatt szép udvara mutatkozott, de addigra már csak sejteni lehetett a kastély egyes részeit az egyre sötétebb környezetben. 

A Hold közben már a kastély fölé emelkedett, a további fényképezésnek nem volt értelme.

A képek 640 mm fókusztávolságú objektívnek megfelelő körülmények mellett készültek, két kép kivételével, amelyek már vágással lettek nagyítva.

...

A digitális technika segítségével utólag mégis sikerült "megalkotnom" az elképzelt fotót. :)

Most már elég!

Még pár nap és búcsút mondhatunk az idei üzekedésnek is. Az állandó esőzések, a reggeli ködök és a velük együtt járó fénytelenség nagyban hátráltatták a fotózási terveim megvalósítását. És persze az őzek sem voltak elég együttműködők. Mintha sokkal kevesebben lettek volna idén mifelénk, mint a korábbi években. Hiába jártam be naponta a megszokott réteket, többnyire csak az őzek hűlt helyét találtam. 

A legutóbbi őzes bejegyzésem óta így volt ez azon az egyetlen reggelen is, amikor még szép napsütés ragyogta be a tájat. Az üres rétekről hazafelé tartva már a földútra tértem. Egyetlen kattintásra sem nyílt alkalmam és a sikertelenség nyomasztó érzésével bandukoltam a kocsim felé. A még mindig lábon álló, sokszor megázott és már barnára színeződött gabonában hirtelen megpillantottam egy szép bakot. Dermedten nézett.

Pár pillanatig tétovázott, azt vártam, hogy sarkon fordul és elvágtat. Ő viszont láthatóan az én irányomba szándékozott volna tovább haladni. Végül engem balról megkerülve tartott a kinézett irányba, jó alkalmat adva ugrásai megörökítéséhez. Az első kép érdekessége a levegőbe rúgott kalász.

A következő kattintásommal éppen az ugrás csúcspontját kaptam el.

A legjobban mégis ez a kép tetszik, mert itt esik a legjobb fény a menekülő állatra.

Ezzel a kis kalanddal mindjárt jobb kedvre derültem. Hát még amikor az utolsó réten egy játszadozó szerelmes párt találtam. Amennyire lehetett rájuk mentem, de így is tőlem távol zajlott a jelenet, majd eltűntek a nádban.

Ekkor úgy gondoltam, hogy innen már csak felfelé fog ívelni a szerencse csillagom: ezeket az őzeket majd itt még máskor is megtalálom és a szerelmi láz elhatalmasodása miatt még több párocskát lesz módom lefotózni.

Nos, csalódnom kellett, mégpedig legfőképpen az időjárás miatt. A következő napokat egy szóval így jellemezhetem: ESŐSZÜNET.

Az egyetlen kivételt a szerda jelentette, amikor az egész napos eső után estére mégiscsak felragyogó fényeket kihasználva egy lucernáson tudtam néhány percig őzeket fotózni. A fiatal suta meg a bak úgy álltak be egy képhez, mint az esküvői fotózáskor a menyasszony és a vőlegény. Éljen az ifjú pár! :)

Volt egy kis kergetőzés is.

Aztán az ara kifutott a színről, párja meg lelkesen loholt a nyomában és keresgélte.

A vasárnap hajnal végre ismét naposnak indult. Az erős lapos fény nemcsak az alanyok szép megvilágítása miatt fontos nekem, hanem így a rejtőzködésem is sikeresebb. Az őzeket a nappal a hátam mögött, árnyékban közelítem meg, őket pedig elvakítja a fény.

Rövid séta után, mindjárt a második rét távolában megpillantottam egy sutát. Egy közbenső nádsziget takarásába húzódtam és az őz felé indultam. A nádfal túlsó felén, annak árnyékában tettem le a székemet. Ebből a távolságból már eredményesen lehetett fotózni.

Jól számítottam: a sutának udvarlója is volt, alighanem az a szép bak, amelynek az ugrásait fotóztam már korábban.

Összetartozásuk nyilvánvaló volt, hamar egymásra találtak.

Húsz méteren belül lehettek. A gép kattogása gyanús volt nekik, meresztették is a szemüket, de az árnyékban mozdulatlanul kuporgó, terepruhás fotóst nem tudták beazonosítani. Így aztán a halk neszt megszokva nyugodtan és fesztelenül mozogtak előttem. Legelésztek, kergetőztek, bújócskáztak, néha egészen kellemes közelségbe kerülve.

A játékot a suta irányította, néha beugrott a gabonába és bár a bak szorosan követte, mégis le tudta őt rázni. A "lóvá tett" hím egyedül tért vissza, egy ideig a gabona belseje felé fülelve tanácstalankodott, majd lefeküdt és a fáradalmait próbálta kipihenni.
Aztán, amikor a suta ismét előjött, a játék újraindult.

Negyvenöt percig láthattam őket, néha egészen közel kerültek hozzám.

Amikor ismét eltűntek a gabonában, angolosan távoztam. 

Az idei, esős őzszezon lassan véget ér. Ugyan kevesebbszer jutottam őz fotózáshoz, mint ahogyan számítottam, de nincs hiányérzetem. Így is akadt elegendő szép élményem és néhány képpel kifejezetten elégedett vagyok. Most már békén hagyom az őzeket. Ennyi elég volt belőlük. Egy darabig...

Zivataros őzszezon

Ma is, úgy mint mostanában mindig még hajnali derengésben ültem kocsiba, hogy újabb őzes kalandokat keressek. Észre sem vettem a fenyegető felhőket. Mire azonban a területre értem, már távoli villámlás hervasztotta le a reményeimet. Még nem esett, így a megfelelő helyen hamarjában előkészültem a villámok fotózásához. Sajnos, a legszebbekről lemaradtam, a zivatar pedig egyre távolodott. Egyetlen kép azért sikerült.

A keleti égen is vészjósló felhők gyülekeztek.

A kelő nap hiába erőlködött, nem tudott áttörni a felhők függönyén.

A zivatar látszólag elvonult, így elindultam a rét felé, az őzekhez. Helyesebben, csak a kedvenc tartózkodási helyükre, mert egyetlen állat sem várt rám ott. Közben hatalmas felhőtömb érkezett a rét fölé, így meg kellett futamodnom.

Szerencsére száraz gúnyával és fényképezőgéppel értem el a kocsimat, kivergődtem a rossz földútról és a felhőszakadás csak a műúton ért utol. Azóta az eső elállt, de ronda, borús időt hagyott maga után. Jobb dolgom nem lévén, unalmamban fogtam most hozzá az újabb bejegyzésem megírásához. 

Már javában tart az üzekedés, de sem az időjárással, sem az őzek mozgásával nem vagyok elégedett és az eddigi képekkel sem nagyon büszkélkedhetem.

Esős hajnalok után az egyik reggel végre jó fények ígérkeztek, de őzeket sehol sem láttam. Csak a legnagyobb rét végén, nagy messzeségben láttam feltűnni egy szerelmes párt. Legalább háromszáz méterre voltak. Arra hiába vártam volna, hogy felém jöjjenek, nekem kellett megindulnom feléjük, vállalva a lebukás veszélyét. A fűzfák takarásában óvakodtam közelebb és közelebb. A szememet rajtuk tartottam, de egyszer csak eltűntek. Észrevettek volna? - aggodalmaskodtam, de tovább gyalogoltam. Elértem az utolsó fedezéket, egy ritkás náddal körülvett bodzabokrot, behúzódtam annak árnyékába. Lehet, hogy csak lefeküdtek...- bizakodtam mégis. Türelem, türelem! - nyugtattam magam. Más esélyem nem lévén vártam. És egyszer csak észrevettem a bakot. Akkor állhatott fel a fekvőhelyéről.

Egy helyben állt. Elővettem a telefont és elindítottam a suta hangot. Felém nézett, de nem közelített.

Erősen figyelt a hang irányába, de nem láthatott. Csupán pár tétova lépést tett.

Aztán kiderült, hogy miért maradt közömbös: ott volt a sutája a közelben. Az is felállt.

Szép pár vagytok! - mondtam magamban.

Több sem kellett a baknak, rögtön bizalmas közelségbe helyezkedett...

... és a párja hajlandóságát tudakolta.

Még pár percig "vonatoztak", a suta próbálta lerázni az udvarlót, de az szorosan követte. Végül eltűntek a nádban.

A borítást már nem láthattam, de legalább nem fogják majd rám, hogy kukkoló vagyok. :)

Még azon a reggelen, hazafelé menet történt, hogy némi túlzással élve majdnem összeütköztem egy takarásból kilépő magányos bakkal. Mindketten meglepődtünk. A szép állat beugrott a rét és a gabonaföld közötti elválasztó nád szegélybe és csak a mögöttes réten állt meg, hogy összeszedje magát. Én persze visszaléptem és kellemes közelségből lefotóztam.

Érdekes, hogy a kattintást hallva sem rám nézett, hanem fejét felvágva próbálta kiszimatolni az ismeretlen veszélyt.

Ezzel a végére is értem eddigi őzes kalandjaimnak. Még pár nap és vége a szezonnak, jó lenne még pár szép képet csinálni!