KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2016. december 31., szombat

Búcsú az óévtől

Itt a tél a nyakunkon, de havat, zúzmarát egy-két szép hajnal kivételével nem hozott mifelénk. Pedig ezek a kellékek nélkülözhetetlenek lennének az igazi téli hangulatú képekhez. A fehérséget nélkülöző, unalmas, dermedt táj és a hideg miatt nem is nagyon erőltettem a hajnali sétákat. Amikor mégis kijutottam, inkább a pirkadatot fényképeztem.




Jobb lehetőség hiányában a lesemhez szokott ölyvekre összpontosítottam a figyelmemet. Délutánonként helyeztem ki a csalit és azt az ölyvek valamelyike hamarosan fel is fedezte. Persze nem rontott rá óvatlanul a húsra, előbb a fenyők ágairól gondos környezettanulmányt végzett.


A tuskóra más madár is leszállhatott, például ez a feketerigó, az az ölyvet nem érdekelte.


A szajkó, mint húsevő madár már vetélytársnak számított és kiváltotta az ölyv irigységét.


Hamarosan birtokba is vette kiszemelt zsákmányát.




Sajnos túl gyorsan kiszabadította a húst a rögzítéséből és elrepült vele.
Egy másik délután sokáig csak a cinkék sürgés-forgása szórakoztatott, később egy fakopáncs megjelenése.



Az egyik ölyv az erdő belsejéből, szokott ülőhelyéről figyelt. Nem lehetett nagyon éhes. Ismét csak egy szajkó kellett, hogy felfedezze a húst és amikor tépkedni kezdte, a nagyobb ragadozó ezt már nem hagyhatta.


Közelebb jött és egy fenyő ágáról szemlélődött.


A szajkó rikácsolva elrepült, aztán az ölyv is leereszkedett.


Nem közvetlenül a húshoz szállt, kissé távolabb ért földet, majd gyalog közelített.


Hosszasan, nyugodtan falatozott, igazolva sejtésemet, hogy már jóllakottan érkezett. Közben a párja is felfedezte az ingyen kaját. Távolabb, számomra láthatatlanul ült, csupán panaszos, kéregető hangja árulta el a jelenlétét. Türelmesen kivárta, amíg a tojó ott hagyta számára a maradékot és csak azután jelent meg a színen.


Ő is elég egeret foghatott előzőleg, mert csak ímmel-ámmal csipegetett. Már árnyék vetült a madárra, falatozást meg már amúgy is eleget fotóztam, így már azon törtem a fejem, hogyan zavarhatnám el önmagam felfedése nélkül, hogy menni tudjak? 


Meg vagyok én áldva ezekkel az ölyvekkel: jó, hogy vannak, de verekedni nem akarnak. Úgy látszik, hogy ahhoz is hó kell, méghozzá több napig tartó, hogy kellően kiéhezzenek! 
A lest elhagyva még elcsíptem egy szép naplementét. Ez is valami!


Hát így teltek számomra az óév utolsó napjai. Talán lesznek még az új évben is szép, természetben, fotózással töltött óráim. És remélem, hogy a családban is minden rendben lesz!
Múljon 2016, éljen 2017!


2016. december 22., csütörtök

2016. december 8., csütörtök

Ölyveim

Ha már odaszoktak az egerészek a lesemhez és kiérdemeltem figyelmüket, akkor nem hagyhatom azt lankadni. Időről időre viszek nekik egy kis csirkehúst. Az éles szemű ragadozók valamelyike hamar felfedezi az ingyen kaját. Előfordul azonban az is, hogy távolról kifigyeli, amint elbújok a kunyhómban s akkor csak a fa tetejéről gusztálja a finom falatot, siránkozó hangokat hallatva. Olyan ez, mintha engem átkozna odafentről. Ilyenkor bármeddig várhatom, nem jön le. Az is megtörtént már, hogy a másik is megérkezik, aztán együtt sápítoznak ... és hanyagolnak. Tudják, hogy az esti szürkületben, vagy másnap reggel békében hozzájutnak a most elérhetetlenhez.
Legutóbb egy szép napsütéses délután feltűnés nélkül rejtőztem el. Ezúttal ölyvné volt a szemfülesebb, ő fedezte fel előbb a csalit. Óvatos terepszemle után gyalogosan közelítette meg azt.


Mohón kezdett falatozni.


Tépkedte jobbról, tépkedte balról és tömte magába a csibehúst.


Egy nagy falat majdnem a torkán akadt.


Hirtelen felfigyelt. Megérkezett a párja és a kunyhó fölé nyúló ágról, számomra láthatatlanul sipítozva kérte a jussát a koncból. 


Az asszony nem sokat törődött férjura éhségével, a hímnek cselekednie kellett. Összeszedte bátorságát és leszállt.


Ölyvné ellenállás nélkül adta át helyét és a konc maradékát.


Ölyv úr testbeszéde elárulta gondolatát: Csak ennyit hagytál?!!!


Szemrehányóan nézett a párja után, amint az egy kört leírva szálláshelyére távozott.


Azért ő is csillapíthatta éhségét, nagyokat tépett a húsból és mohón nyeldekelt. A véres húscafatok szerintem nem valók a fotókra, így ilyeneket nem mutatok.


Nem sokáig figyelhettem az étkezését, mert a rögzítésből kiszabadított maradékkal ő is tovaszállt.
Majd a tartós hidegben, netán hóban bizonyosan nem lesznek ilyen önzetlenek az ölyveim. Akkor az ingyen falatok felértékelődnek és a két madár komolyabb, látványosabb harcot fog vívni értük. Nem fenyegetésként mondom, de azt szeretném én látni! ... És persze fényképezni!

2016. december 6., kedd

Zúzmarás reggelek

A házból kilépve szokatlan hideg fogadott tegnap pirkadatkor. Az autóm szélvédőjét kemény jégpáncél fedte, csak nehezen tudtam letisztítani. A turai határba igyekeztem, hogy a szép reggeli napsütésben őzeket fényképezzek. Ígéretesen pirult az ég alja, a félig még jégvirágos oldalsó ablakon át így festett.


A mezőket dér takarta. Kezdésként egy rókát pillantottam meg, amint a bozótba ugrott. Persze, hiába vártam, hogy felém jöjjön. Ellenkező irányban, száz méternyire láttam viszont, amint felém néz.


Nem ijedt el, csak ment a zsákmány után, egyre távolodva. Még egy képet tudtam készíteni róla, mielőtt elnyelte volna a berek.


A deres szántóföldön egy őz vágtatott át.



Nehezen akart világosodni. A kelő Napot sűrűsödő ködpaplan takarta el, hogy aznap elő se tűnjön többé.


Nem maradtam tovább. Odahaza hozzáfogtam az előző bejegyzésben megmutatott olajcseppes fotók készítéséhez. Egész nap párás hideg uralkodott mifelénk, szépen hizlalva a deret, a fehér jégkristályokat. Mi sem természetesebb, hogy már akkor a másnap reggeli zúzmarás fotókra gondoltam.
Ma reggel a Nap titokban kelt fel, a szürkeségtől azt turai ember nem láthatta. A kukorica tarlón őzek menekültek az autóm elől.


Később persze gyalog folytattam utam a berek felé. 



Az elszáradt mácsonya kórók igazán jól mutattak zúzmarával fedetten.


Reméltem, hogy marad még őz számomra szebb környezetben is. És valóban ...


A két őz hamar eltűnt a szemem elől, de utánuk lopakodtam. Meg is láttam őket a gazosban.



Az előtérben száraz növények magasodtak, de nem kerülhettem ki őket a lebukás veszélye nélkül.


 Már így is gyanakodott az egyik suta. 


Beugrott a magas kórók közé. Szebb környezetet nem is kívánhattam volna! Itt lett volna jó néhány közeli fotó, de nem várt meg.


A néhai kukoricásnál még elcsíptem néhányukat.


Csakhamar hűlt helyük maradt csak, irány a nádas!


Vissza úton még elém került egy példány. A vastag zúzmara megszépítette a susnyást.


Már a kocsim felé tartottam, amikor egy vadászó róka tűnt fel. Nem sikerült a közelébe lopnom magam. Egy pillantással felfedezett és faképnél hagyott. Tegnap és ma is találkoztam rókával. A szokásosnál többen lennének? Nem. A hidegben több élelemre van szükségük, többet kell mozogjanak és a fehér környezetben feltűnőbbek a vörös bundások.


Egy nagy csapat fenyőrigó ült meg az akácfákon, de csak ez az egy hagyta magát lefényképezni.


Szél kerekedett, a szép fehér kristályok hóesésként hullottak a földre. Délben a Nap is kisütött, végképp véget vetve a tünékeny varázslatnak. 


Örülök, hogy még idejében elkészítettem ezeket a képeket!