Ölyveim

Ha már odaszoktak az egerészek a lesemhez és kiérdemeltem figyelmüket, akkor nem hagyhatom azt lankadni. Időről időre viszek nekik egy kis csirkehúst. Az éles szemű ragadozók valamelyike hamar felfedezi az ingyen kaját. Előfordul azonban az is, hogy távolról kifigyeli, amint elbújok a kunyhómban s akkor csak a fa tetejéről gusztálja a finom falatot, siránkozó hangokat hallatva. Olyan ez, mintha engem átkozna odafentről. Ilyenkor bármeddig várhatom, nem jön le. Az is megtörtént már, hogy a másik is megérkezik, aztán együtt sápítoznak ... és hanyagolnak. Tudják, hogy az esti szürkületben, vagy másnap reggel békében hozzájutnak a most elérhetetlenhez.

Legutóbb egy szép napsütéses délután feltűnés nélkül rejtőztem el. Ezúttal ölyvné volt a szemfülesebb, ő fedezte fel előbb a csalit. Óvatos terepszemle után gyalogosan közelítette meg azt.

Mohón kezdett falatozni.

Tépkedte jobbról, tépkedte balról és tömte magába a csibehúst.

Egy nagy falat majdnem a torkán akadt.

Hirtelen felfigyelt. Megérkezett a párja és a kunyhó fölé nyúló ágról, számomra láthatatlanul sipítozva kérte a jussát a koncból. 

Az asszony nem sokat törődött férjura éhségével, a hímnek cselekednie kellett. Összeszedte bátorságát és leszállt.

Ölyvné ellenállás nélkül adta át helyét és a konc maradékát.

Ölyv úr testbeszéde elárulta gondolatát: Csak ennyit hagytál?!!!

Szemrehányóan nézett a párja után, amint az egy kört leírva szálláshelyére távozott.

Azért ő is csillapíthatta éhségét, nagyokat tépett a húsból és mohón nyeldekelt. A véres húscafatok szerintem nem valók a fotókra, így ilyeneket nem mutatok.

Nem sokáig figyelhettem az étkezését, mert a rögzítésből kiszabadított maradékkal ő is tovaszállt.

Majd a tartós hidegben, netán hóban bizonyosan nem lesznek ilyen önzetlenek az ölyveim. Akkor az ingyen falatok felértékelődnek és a két madár komolyabb, látványosabb harcot fog vívni értük. Nem fenyegetésként mondom, de azt szeretném én látni! ... És persze fényképezni!