KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2010. szeptember 29., szerda

A bebőgött hatos

Ma délelőtt Józsi barátom telefonhívása örvendeztetett meg: újabb szarvaslesre invitált, méghozzá egy eddig általam nem ismert jó helyre a közeli erdészet területén.
Talán van még egy utolsó esélyem az idei bőgés kihasználására?- gondoltam reménykedve.
Az erdészháznál találkoztunk és készülődés közben Károly, a fővadász is előkerült. Hervasztó és biztató dolgokat egyaránt mondott. Sajnos erős szél fújt és ez szerinte a vadat bent tarthatja a sűrűben. A jó hír az volt, hogy még tart a bőgés és fizetős vadász vendégek nem lévén, valóban kimehetünk a kiszemelt lesre. Kioktatott, hogy hol számítsunk a szarvasokra és szerencsés fotózást kívánva utunkra bocsájtott.
Jó két kilométert gyalogoltunk a felázott erdei úton. A pocsolyák körül disznó és szarvas nyomokat találtunk, de állatokat nem láttunk sehol. Elhaladtunk egy akácos és egy fekete dió liget mellett és egy óriási tölgyfához jutottunk, mely már reményeink mezejének bejáratát vigyázta. Érdekes: minden jó vadász helyen van egy ilyen famatuzsálem?


A szabálytalan alakú tisztás távolabbi szélén vadetető jelezte, hogy itt télen nagy élet lehet.
A les nem volt túl magas, pár lépcsőfokot megmászva már el is helyezkedhettünk a deszkákon.
Az erős szél hozta-vitte a felhőket és a néha előbukkanó nap szépen bevilágította a rétet. A világítás megfelelő, a díszlet gyönyörű, csak a szereplők hiányoznak. Csakhogy csend honolt mindenütt. Sehonnan nem hallatszott bőgés. Józsit bíztatnom kellett, hogy ha már elhozta, fújja is meg a bőgőkürtjét. Egy óra telt már el hiábavaló várakozással és néhány átrepülő szajkón kívül más állatot nem láttunk. A szél egyre hűvösebbé vált, már felvettem volna a meleg kabátot, ha nem hagytam volna otthon. Eléggé lehangoltan üldögéltünk a lesen és azon keseregtünk, hogy ma sem lesz szerencsénk. Józsi néha "bőgött" és én sem voltam nagyon vidám. :) Nehéz elképzelni, hogy itt majd szarvas mutatkozzék, amikor még egy nyúl sem nézett ki a tisztásra mióta a lesen ülünk.
Rákezdett az eső, csalódottan tettem el a fényképezőgépemet. Kérdőn néztünk egymásra Józsival: menjünk, vagy maradjunk? Pár percig ázva tanakodtunk. Az esélyeinket a nullával egyenlőnek éreztük, de azért mégis úgy döntöttünk, hogy sötétedésig maradunk, ha már kijöttünk. Szerencsénkre közben a zápor is elállt.
Mintha csak a döntésünkre várt volna a jó sorsunk: meghallottuk az első bőgést, majd még egyet, közelebbről. Meggyorsult pulzussal előkaptuk a fotómasinákat és Józsi belebőgött a hirtelen támadt csendbe. Jön a bika! -súgta a barátom és valóban kilépett egy szép hím a sűrűből és nem is túl távol.


De utána jött a következő, majd még egy... Összesen öt állat jött be a lesünk elé, a vetélytársat keresve. Sorozatban nyomtuk a kioldó gombot, de azt sem tudtuk, melyik állatot kövessük?


Én ösztönösen a legnagyobb koronájút fotóztam, pedig a leggyengébb szinte feljött a lesre. Közvetlen közelről kereste a bőgő hang kibocsájtóját, a legyőzendő ellenfelet. Minket észre sem vett.


Nem lehet nagy sportteljesítmény ezeket az állatokat ilyen közelről lepuffantani - támadt a vadászokra nézve nem éppen hízelgő gondolatom, pedig minden idegszálammal a fotózásra összpontosítottam.


Az állatok előttünk szétszóródva tanácstalankodtak. A bőség zavarában egyszerre fotóztuk volna valamennyit. Jó, hogy "gumiobjektívot" használok, mert néha olyan közel jöttek, hogy nem fértek volna bele a keresőbe. Mintha tudták volna, hogy mennyire vágyom egy bőgős képre, némelyikük el-elbődült.


Le sem tudom írni izgatottságunkat, szinte önkívületben exponáltunk és a reményeinket felülmúló váratlan eseményektől megrészegülten, telhetetlenül már azért szurkoltunk, hogy forduljon egymásnak két felingerelt állat. Milyen jó lenne párviadalt látni! Ez sajnos nem történt meg, mert mintha valamennyien csak azt az egy betolakodót keresték volna, amelyiket ugyan nem látnak, csak a közelből hallanak.


Józsi talán túl erőteljes és harcias bőgést produkált ( nem is tudom, hogy tudott egyszerre fotózni és "dudálni" ), mert az állatok többsége egyszer csak megiramodott és a fekete dió liget felé kerülve eltűnt a szemünk elől.


A bikák legbátrabbika azonban még maradt, talán a büszkesége nem engedte, hogy harc nélkül, egyszerűen megfutamodjék.


A fenséges állat végül némi tétovázás után megfontoltan, méltóságteljesen távozott.


Amikor kiürült a szín, az átélt kaland nagyszerűségétől felindultan egymás kezét szorongattuk Józsival. Micsoda páratlan élmény volt! És a kishitűségünk miatt majdnem kihagytuk!
Ha a kis esőtől megriadva akkor elindulunk, meg sem tudtuk volna, hogy ennyi bika járt erre!
És a meglepetésnek ezzel még nem volt vége, mert megjelent a hatodik állat is. Nem volt olyan szép az agancsa, mint a legöregebbnek, de nem volt rossz. Józsi kürthangja őt is megtévesztette. Viszonylag sokáig tartott, amíg megsejtette, hogy átverés áldozata lett. Őkelmét is alaposan körbefotóztuk, míg végül eltávozott.


Még hallottunk néhány elhaló bőgést a távolból, de aztán minden elcsendesedett. Tudtuk, hogy most már igazán vége a mai kalandunknak. Hat bikát láttunk, amikor egyet is csak félve reméltünk! Kivételes szerencsénk felett még mindig hitetlenkedve, de fülig érő szájjal szedtük a sátorfánkat és elindultunk hazafelé, miközben azon tanakodtunk, hogy miért együtt jöttek és miért nem estek egymásnak a bikák? Csak sejthetjük, hogy a nászidőszak vége felé már ismét bandába verődnek a hím állatok, így ezek is már ismerhették és újra megszokhatták egymást.
A tisztás széléről még visszanéztünk a helyszínre. Meleg esti fények világították meg a lest, ahol ezt az emlékezetes kalandot átéltük. Köszönöm az életre szóló élményt Károlynak és Józsinak!


2010. szeptember 27., hétfő

Elhullt a nyár...

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

Áprily Lajos: Szeptemberi fák







2010. szeptember 24., péntek

Hajnal az ölyvek mezején

Sötétben indultam a repce tarlóra, lessátorral a hátamon. Szilárdnak tegnap sikerült itt verekedő ölyveket fotóznia kellemes távolságból. Telihold volt, és a határ meglepően világos. Mire felállítottam a sátramat, keletről már derengett...



...nyugaton pedig még teljes fénnyel világított a hold.


Kicsit később felkelt a nap, de még ködös volt a látóhatár.



Az első ölyv körülbelül ekkor érkezhetett. Távol ült le és türelmesen várt a pocok reggelire. Jött egy másik madár is, az előbbihez közel szállt le. Hiába vártak, nem fogtak semmit. Egyszer-kétszer még áttelepültek, közben egyikük beült a sátram elé. A vöröses fény szépen megvilágította.



Nem sokáig maradt, elrepült a másik után, ígéretesebb vadászmezőkre. Több madár már nem mutatkozott, de így is szívesen emlékezem erre a szép hajnali fotós élményre.

A vén tölgyfánál

Józsi örömmel hívott fel, hogy lehetőséget kaptunk még egy kiülésre a bőgés idején, ugyan nem a vadász paradicsom egyik páholyába, hanem csak annak az "előszobájába". Mélyen az erdőben, egy festői réten, évszázados tölgy alatt ütöttünk tanyát.



Körülöttünk több helyről is hallatszottak a bikák és abban bíztunk, hogy kicsalogathatjuk valamelyiküket az erdőszélre, ahol már lencsevégre kaphatjuk őket. Meg kellett várnunk, amíg a a külföldi fizető vendégeket a helyi vadásztatók a réten keresztülfutó úton elfuvarozzák a biztos leshelyekre, aztán Józsi megfújta a bőgőkürtjét. Legalább öt helyről hallottuk a bikák válaszait, de hiába reménykedtünk órákon át, úgy esteledett ránk, hogy egyetlen állat sem mutatkozott.
Még szerencse, hogy odafelé menet vaddisznókkal találkoztunk, így nem üres kézzel ballagtunk hazafelé.


A szarvasbőgés lassan véget ér és öreg bőgő bikához továbbra sem volt szerencsém, a jó képre még továbbra is várnom kell. Talán majd jövőre...

2010. szeptember 19., vasárnap

Trópusi kaland Budapesten

A hétvégére tervezett családi kirándulást elmosta az eső. Kárpótlásul a pesti unokáimat elvittük egy különleges állatkertbe és vízi világba. Szabadon repkedő színpompás délszaki madarak, majmok, hüllők testközelből láthatók a dús növényzettel, vízeséssel berendezett esőerdő-imitáció sétaútjain.






Aztán a halak, korallok csodálatos látványa bűvöl el gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Egy üveg alagúton keresztül egy óriás akváriumon keresztül lehet víz alatti sétát tenni, miközben ráják, cápák úszkálnak a látogatók feje felett. Páratlan élmény, jó szórakozás, játszva tanulás és mellesleg kiváló fotótéma: mindenkinek ajánlom.



További képek: http://picasaweb.google.hu/endre4/Tropicarium?authkey=Gv1sRgCNud2fjJt5vz0QE#

Esőcseppek

Esik, esik, napok óta esik. Már unalmas. Nem fotózásra való idő, hacsak nem éppen esőcseppeket akarsz fényképezni. Egyes növények levelein, virágokon és pókhálók fonalain ideig-óráig még megtalálod őket.









2010. szeptember 17., péntek

Szarvas (a) keresőben

Seres Józsi, festőművész barátom ismeretségének köszönhetően egy valódi vadászparadicsomban jártam. Dombok ölelésében, vén fákkal szegélyezett festői park közepén áll a modern, nyugati vendégek igényeit is kielégítő vadászház. Itt találkoztunk Istvánnal, a szívélyes erdészeti vezetővel, aki megmutatta nekünk a létesítményt és a legutóbbi, frissen kikészített trófeát, egy német vadász zsákmányát, a nyolc és fél kilós, gyönyörű agancsot.



Ennek láttán rajtam is úrrá lett az izgatottság: de jó lenne találkozni a néhai bika valamely ugyancsak hímnemű rokonával, legalább egy jó kép erejéig. Hátha még bőgés közben fotózhatnám a nemes vadat! Végre megkaptuk az engedélyt az indulásra. Egy olyan lest jelöltek ki számunkra, ahol disznó, dámvad és gímszarvas egyaránt várható volt.


Lógott az eső lába, néha már szemerkélt is, amint rövid autózás után a magasles felé gyalogoltunk. Esőkabát és műanyag zsák volt nálam a fényképezőgép védelmére. A disznók már békésen eszegettek a les előtti vadföldön.




Nagy örömünkre egy-egy bika is elbődült a közelünkben. Csak gyertek elő és mutassátok meg magatokat! - bíztattuk őket. Józsi tett is ezügyben: műanyag csőből maga fabrikálta "bőgőkürtjét" meg-megszólaltatta. Ezzel az eszközzel a vadászok a vetélytársat imitálják, hogy a szerelmi lázban égő bikát rejtekhelyéről kicsalogassák. A bika válaszolgatott is a sűrűből, úgyhogy reménykedtünk... Nagysokára kilépett az erdőből egy szarvas, de csalódást keltően kicsi aganccsal.





Amilyen fenséges egy öreg gím bika a tekintélyes fejdíszével, olyan mulatságos számomra a fiatal hím állat a csökevényes agancs-kezdeményével. Nem baj, majd jön az öregapja is! -vígasztaltuk magunkat. A bikuci eleinte közömbösen viselkedett, de Józsi bőgése egy idő után benne is felnyomta a tesztoszteron szintet és a másikat keresve közeledett...

... majd keresztben elfutott előttünk.



Gyanakodva megállt, ekkor indítottam el ezt a rövidke videó felvételt.


Gyorsan kiszaladt a képből és beváltott a sűrűbe. Jó lenne még viszontlátni úgy öt-hat év múlva!
Az öreg bika meg csak orgonált, de nem közeledett. A vadászok szerint már a tehenei között volt, ahol jól érezte magát és nem izgatta holmi vetélytárs. Tapasztalt, öreg állat lehetett... :)
Lassan beesteledett, csupán egy dámtehén bukkant fel a borjával, a végsőkig próbára téve fotómasinám műszaki tudását a legnagyobb érzékenységen is. Ez a kép is csak emléknek jó.



Egészen sötétedésig vártuk az öreg bikát, hogy legalább távcsövön át megláthassuk, ha már fényképezni nem tudjuk, de hiába. Szerencsésnek értékeltük a napot így is, sok szépet láttunk és el sem áztunk közben. Köszönöm Józsinak és az ismerős vadászoknak az élményt!
Az öreg bőgő bikára még mindíg várnom kell. De ez a szép és izgalmas ebben a műfajban...

2010. szeptember 16., csütörtök

Pár ölyv és más semmi...

Sasimádó barátom aktivizálódott mostanában: sokat jár ki a határba és minden állatra lő, ami elé kerül, de legfőképpen a ragadozó madarakra. Igyekezetét legutóbb siker koronázta, mert a némiképpen megszokott parlagi sasok után a mi vidékünkön igazi különlegességnek számító réti sast fotózott.

A nagy siker után engem is fellelkesített, ráálltam, hogy hajnalban lessátorban kitelepülünk arra a területre, ahol a sason kívül sok más madarat látott. Még sötétben indultunk el gyalogosan a földekre. Egy még lábon álló, elgazosodott repceföldhöz vezetett, melynek egy kisebb részét már levágták. Hat órára már felállítottuk a sátrat és elhelyezkedtünk benne. Szürke felhők takarták el a kelő napot, de legalább nem esett. Még szabad szemmel is alig volt felismerhető a környezetünk, amikor megindultak az ölyvek és megszállták a területet. Öten-hatan lehettek úgy harminc méteres körzetben. A földön ülve várakoztak, néha felreppentek, tovább szálltak, vagy mókásan szaladtak a pockok után. Ügyet sem vetettek a sátrunkra, nyugodtan fényképezhettük őket, de csak ültükben.


Csak már egész világosban vettük észre, hogy úgy ötven méternyire tőlünk több ölyv viaskodik magasra emelt szárnyakkal , egy dombhajlat által félig eltakartan. Talán egy dög birtoklása felett tört ki a háború. Hosszú percekig láttuk a csetepatét, melyet Szilárd egy képével illusztrálok.

M. Szilárd felvétele
Micsoda lehetőség lett volna, ha véletlenül közelebbre települünk!