Hosszú, méla lesben...

A halászok végre elmentek, majd később ismét visszajöttek, kiemelték a csónakot a vízből, traktorra tették és elpöfögtek. Mi a leseinkben kuksoltunk. A gémek, kócsagok a túlpartról lassan, kényelmesen kezdtek közeledni a sekély vízben rekedt halakhoz. Igazi bátor vezér egyéniség nem akadt köztük egy sem, amely a sátraink elé szállt volna, jó példát mutatva a többieknek. Nem, nem, csak úgy, ímmel-ámmal húzódtak, mindig csak egy kicsivel előrébb annál, ahol a társaik voltak, de a lehető legmesszebb maradtak a "vérszomjas" fotósok gondosan álcázott leshelyeitől. Órák teltek el és a madarak nem közeledtek számottevően. Azt azért láthattuk, hogy némelyikük sikeresen fogott egy-egy nagyobb halat, de azt rögtön a távolabbi partra vitte és ott birkózott vele. Ekkor kisebb csetepaték is kialakultak a zsákmány megszerzéséért. Ilyen akciókra vártunk, csak legalább ötven méterrel közelebbről!

Egyszer riadalom tört ki a gázló madarak között: egy réti sas közeledett.

Rá sem hederített a szétrebbenő gémekre, egy kilós harcsát emelt ki a vízből és a szárazon bekebelezte.

A kócsagok kissé elkülönülve, tisztes távolságban halászgattak.

Csak egy búbos vöcsök volt elég bátor, vagy óvatlan, hogy elússzon a sátraink előtt.

Csibéi csak később követték.

Ezen kívül még egy billegető cankó tisztelt meg bennünket a jelenlétével.

Ezt a néhány képet leszámítva csak a "tájkép gázló madarakkal" műfajban készíthettem képeket.

Négy órai zsibbadás után kihasználtam, hogy a madarak valamiért elrepültek: a társak minimális zavarásával sátort bontottam és megszöktem. Élményekkel gazdagodva, de a közelképek elmaradása miatt némi csalódottsággal távoztam.

A többiek még estig maradtak és ahogy hallom kitartásukat szép alkonyi fényekkel jutalmazta a sors. Nem irigylem tőlük, megérdemelték!