KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. január 30., kedd

A téli lesnél

Hiába a jó előkészítés, túl lassan alakul a vendégkör a régi/új lesemnél, ahová a szép háttér reményében tértem vissza a téli szezon közepén. Persze, nem a kis madarakról beszélek, azok már seregestől járnak az etetőre. Néhány alkalommal próbálkoztam már a kiüléssel, vártam is sokáig, de úgyszólván zsákmány nélkül tértem haza. Kivétel ez alól az a csodás élmény, amelyet az egyik naplemente okozott.


Az egyik várakozás unalmát egy róka törte meg. Jó százméternyire keresgélte a pockokat.


Pár távoli kép után nyúlsírással próbáltam felkelteni a figyelmét, de hiába: nem reagált. Nézni és fotózni valónak maradtak hát a szajkók és a fakopáncsok. Az élelmes madarak az ölyveknek szánt húst dézsmálták. A kisebb darabokat a szajkók lopkodták is.


A harkályok a beszálló oszlop oldalán kapaszkodva csipegettek. Előfordult, hogy egyszerre akartak táplálkozni.


Egy jóízű falatozás végeztével a fakopáncs "megnyalogatta a szája szélét" és megmutatta különlegesen hosszú és hegyes, szigonyhoz hasonló nyelvét.


Jó fél órával a róka megpillantása után hirtelen újra megláttam a ravaszdit, immár közelebb.


Már csak harminc méterre volt. Cuppogással imitáltam az egér cincogást. Fel is figyelt a koma, ...


... de hiába reménykedtem, mert egy jottányit sem jött közelebb, sőt hamarosan elsomfordált.


Leginkább az ölyvekre vártam. Két alkalommal is megmutatta magát egyikük, de csak pillanatokra. A hátam mögül, meglepetésszerűen érkezett, a lába érintette is a karót, de azonnal továbbrepült a félénk madár. Tegnap a tavaszias időben, nagy remények nélkül ültem ki ismét. A kis madarakat nem számítva semmi mozgás nem volt, még a törzsvendég fakopáncsok és szajkók is távol maradtak. Legalább olvasnivalót hoztam volna! – korholtam magam. Órák múlva felfigyeltem egy ölyvre, amely a szemben lévő erdősáv szélén telepedett le. Olyan messze volt, hogy még a teleobjektíven keresztül nézve is csak egy pontnak látszott. Addig szuggeráltam, hogy végre megindult, egyenesen felém. Lopakodva, szorosan a föld felett repült, a csalit megcélozva. Kellő időben nyomtam egy sorozatot. Ezek a képek készültek:








Ezek után azonban a fiatal ölyv rögtön továbbrepült. Nem tudom, hogy a gép hangja riasztotta-e el, vagy a közelben leselkedő fajtársai támadásától tartva szállt inába a bátorság? 
Hát itt tartok most a téli madarászással. Folytatása következik.

2018. január 22., hétfő

Újra Vácdukán

Két éve is elmúlt már, hogy megismerkedtem egy vadász szenvedélytől fűtött, egész életét a vadászatnak szentelő, ugyanakkor vadszerető vállalkozóval , aki  magán-vadasparkot létesített Vácduka közelében. Kovács József vállalkozó egy hatvan hektáros területen, jórészt fenyő erdőben dámokat, muflonokat és disznókat tart, kedvező, "emberhez méltó" körülmények között. Az ő jóvoltából ért akkor a váratlan szerencse: alkalmam volt dámvadat fényképezni barcogás idején. Erről a kalandról akkoriban a "Barcogáskor vendégségben" című bejegyzésben számoltam be. Az akkori fotózás után úgy búcsúztunk, hogy majd havazás után visszatérek. Nos, nem állítom, hogy azóta nem volt hó, mindenesetre csak nemrég tudtam beváltani az ígéretemet. Annyi azonban stimmel, hogy valóban szép hóhullás után, hóval borított erdőben találkoztam újra kedves vendéglátómmal és az állatokkal. Szebb csak akkor lehetett volna ez az újabb fotózás, ha sütött volna a nap.
























2018. január 17., szerda

Vissza a régi leshez

Az új év kezdetén régi fotóimat nézegettem és rácsodálkoztam a régi lesemnél készült sok éves képeim szép, egységes hátterére. De jó lenne újra így fotózni! Vajon mi lehet a több éve elhagyott kis kunyhómmal? Az egyik tavaszias délelőtt utat vágtam magamnak az időközben felcseperedett fácskákon, kökénybokrokon keresztül és a várt romok helyett viszonylag jó, helyreállítható állapotban találtam az építményt. A következő napokban jó néhány órát szenteltem a felújításának. 
Persze, a madarakat is át kellene szoktatni ide, úgyhogy elkezdtem az etetést. Pár nap után már szépen fogyott a napraforgómag, a kukorica, a cinkegolyó és az ölyveknek kitett csirkehús. Közben visszatért a hideg idő és hóból is jutott bőven.
Az egyik etetésből hazafelé tartva gyönyörködve néztem az autó mellett szaladó havas fákat és ez adta az ötletet újabb "fényfestményem" elkészítésére. 


Ma délelőtt újabb hóesés kezdődött, így elhatároztam, hogy megtartom a régi/új lesem főpróbáját. 
Alighogy elvackoltam magam a kunyhómban, a kis madarak máris tömegesen repkedtek körülöttem: Táplálkoztak, sürögtek, forogtak, csiviteltek, veszekedtek és időről időre nagy szárnysurrogással rebbentek fel, hogy a les mögötti sűrű kökényesben találjanak biztonságot. Aztán ismét visszaszállingóztak és minden kezdődött előről. 
A verebek voltak a legtöbben és cinegék is szép számmal akadtak.




Kellemes meglepetésként ért, hogy néhány fenyőpinty szedegette a szétszóródott magokat a hóból.


Nagyon örültem annak, hogy pár tengelic is meglátogatta az etetőmet.


A bőséges élelem bevonzotta a citromsármányokat.


Egy szajkó egyenesen az etetőbe ült, olyan közel, hogy csak így tudtam lefényképezni.


Ahogyan vártam és reméltem, a kis madarak ricsajozása odacsalta a karvalyt. Csak egy villanást láttam és máris a bokorba vágódott a kicsi madárkák után. Pár perc múlva üres karmokkal ült le az ölyvek beszállójára, éppen úgy, ahogyan elképzeltem. 







Csak néhány percig időzött nálam, aztán továbbszállt, hogy megkeresse és megfogja az aznapi betevő falatját. Ezekért a képekért és ezért a háttérért érdemes volt néhány órát dolgoznom a régi lesem felújításán! És ez az érzésem csak erősödni fog, ha idővel majd kisüt a nap és az ölyv is beszáll a fényképezőgépem elé.