KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2013. augusztus 25., vasárnap

A nagy víz maradékán

A rekord áradás szerencsére már régen levonult, a Duna visszatért a medrébe, de a sziget egy lezárt részén, egy fákkal körülvett nagyobbacska gödörben hagyott egy keveset a vizéből és a halaiból. Abban nincs is semmi rendkívüli, hogy a vízi madarak felfedezték ezt a természetes haltartót, én azon csodálkozom, hogy Tamás barátom hogyan vette ezt észre? Mindenesetre néhányszor fotózott már ezen a helyen és szombaton engem is meghívott egy hajnali kalandra. Sötétben akartuk kitenni a sátrainkat, hogy az ott éjszakázó gémeket ne nagyon riasszuk el, de az árulkodó holdvilággal nem számoltunk. Megjelenésünket nagy rikácsolással és szárnycsapdosással fogadták a madarak és persze elmenekültek. Az éhség és a könnyű zsákmány reménye azonban egy fél óra múltán kezdte visszacsábítani őket. Eleinte csak a közeledő hangokat hallottuk, aztán a derengésből kezdtek előtűnni az érkező kócsagok fehér foltjai, majd a szürkegémek körvonalai is kibontakoztak. Összességében vagy harminc gém kezdte meg a szemünk láttára reggeli vadászatát a gazzal és bokrokkal benőtt tavacskán. A fény persze túl kevés volt, leginkább azt sajnálom, hogy a szürkék látványos csatározásait nem sikerült elfogadhatóan éles képeken megörökítenem. Egyszer ügyetlenségemmel el is riasztottam a táplálkozókat, ismét várnunk kellett. Mire visszatértek és a fényviszonyok kedvezőbbé váltak két pecás érkezett, akkor viszont a madarakkal együtt már nekünk is tanácsos volt szednünk a sátorfánkat. Az élmény így is emlékezetes marad, köszönöm Tamás!






















2013. augusztus 23., péntek

Rossz passzban

Nem értem, hogy mi ez a nagy pangás az itatómnál? Hetek óta tart a szárazság, a hőség ugyan megszűnt, de a hidegfront hozzánk egy csepp esőt sem hozott. A víz ilyenkor aranyat ér és mégsem tolakodnak a madarak a lesemnél. Merthogy néha be-benéz egyikük, másikuk, de kínszenvedés kivárni őket. Órákat ülök a lesben és csak percekig látok szárnyas népet. Hallom, amint a nehéz röptű örvös galambok letelepednek a környező fákra, majd hosszú tétovázás után helyet változtatnak, de le nem szállnának a világ minden kincséért sem. Néha cinkék surrognak körülöttem, légykapók szitálását látom a víz felett, de legtöbbször landolás nélkül tovaszállnak. A fekete harkály az erdő szélén kopácsol, tátott csőre jelzi, hogy kitikkadt, de nem közelít. Hiába a kiszórt kukorica, a fácánok is elmaradtak, a szórványosan berepülő szajkók szedik fel azt, de gyanúsan nagy sietségben. Karvalyok leselkedésére gyanakodnék, de akkor legalább azok mutatkoznának. Egyetlen alkalommal láttam egyiküket pár pillanatra. Vagy a héja szokott volna oda? Nem tudom, de így nem nagy élvezet a lesezés. Még szerencse, hogy jó könyvem van: várakozás közben Fekete Istvánt olvasok. Ahogyan ő ír a természetről, az sokkal szebb, mint amit én látok mostanság és főleg az a kevés, amit mutatni tudok...











2013. augusztus 14., szerda

Emlegetett madár...

Ma nálunk reggeliztek az unokák és az egyikük - a rossz evő - csak a kenyérszelet belét csipegette ki. 
- Ejnye Janka, a héját is meg kell enni! - szólt rá rosszallóan a nagyanyja. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott erről egy édes szóvicc. 
- Tudjátok-e, hogy van egy ragadozó madár, amelynek héja a neve? - kérdeztem tőlük. Nem tudták, de most megtanulták. Na jó, akkor most már elmesélhetem nektek a viccet.

Egyszer a sas fiókák sólymot kértek ebédre. Repült is az öreg sas, mindenütt kereste a sólymot, de sehogy sem találta, fogott hát egy héját és azt tette a fiai elé. - Ez nem sólyom, ezt nem kérjük! - fintorogtak az elkényeztetett kicsik. Mit szólt erre az öreg? Amit minden szülő szokott: - A héját is meg kell enni, mert abban van a vitamin! 

Jót nevettünk, aztán az étkezés végeztével az itatóhoz indultam. Nem vártam nagy csodát, mert legutóbb jószerével csak galambok és fácánok jártak arra, de hát az ember mindig reménykedik.
Most azonban még egy árva veréb, vagy cinke sem mutatkozott, olyan csend honolt körülöttem, mintha karvalyok leskelődnének. Nem is bánnám, ha látnám őket, hiszen idén még a hírüket sem hallottam.
Eltelt egy óra és semmi. Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? - keseregtem és már a távozás gondolatát fontolgattam. Nagyon unalmas tud lenni a lesezés, ha semmi sem mozdul.
Ekkor kitárt szárnyakkal berepült egy nagy madár és leült az itató szélére, éppen velem szemben. Olyan, mint a karvaly, de sokkal nagyobb! Csak nem héja? De bizony!!! - és kattintottam. 


Aztán óvatosan visszahúztam az obit, hogy egészben beleférjen a képbe és újra katt!


Alig hittem el, hogy az emlegetett madár megjelent, de nem sokáig örülhettem, mert hirtelen felvágott a levegőbe és eltűnt. Ilyen zsákmányért érdemes várni! Biztosan szomjas, nem véletlenül jött az itatóra. Kifigyelhette a fácánokat, vagy a galambokat is, akkor pedig vissza fog térni. - ilyen gondolatokkal biztattam magam és vártam.
Újabb óra elteltével ismét leszállt a héja - ezúttal távolabb - de csak egy pillanatra. Annyi időm sem volt, hogy ráfordítsam a gépet, újra beszállt az erdőbe. Még két órát vártam rá, de hiába.


Jó lett volna még pár fotó, egy-két kép oldalról is, beülhetett volna jobb helyre, de ezen már kár rágódni.
Egyébként is, a viccet továbbgondolva: ha a héja tele van vitaminnal, akkor kevés is elég belőle! :)


2013. augusztus 13., kedd

Csillagnézőben

Legutóbb sok-sok éve, még a múlt évszázadban szántam rá időt, hogy megfigyeljem az augusztusi égbolt hulló csillagait. Akkor egy dunai kenutúra keretében sátoroztunk a tassi zsilipnél a családommal és dunaföldvári barátainkkal. A gát oldalán hanyatt fekve gyönyörködtünk a páratlan égi jelenségben. Már nem emlékszem, hogy mi volt a kívánságom akkor, így nem tudom, hogy beteljesült-e az, ahogyan a hiedelem tartja, mindenesetre azóta sok víz lefolyt a Dunán és nagyot változott az életem.
Tegnap este megígértem a feleségemnek, hogy újra "lehozom neki a csillagokat az égről" és éjszaka kitelepültünk a turai nagyrétre csillagnézőbe. Természetesen nem indulhattunk el fényképezőgép nélkül. Kiderült, hogy még ezen a távoli helyen sincs teljes sötétség, a közeli város fényszennyezése meglepően erőteljes. Talán egy órán keresztül lestük az égboltot és láttunk is néhány pompás fénycsóvát, de azok éppen máshol mutatkoztak, mint amerre a kamerám nézett. Ez a kép azért megmaradt emlékbe...





2013. augusztus 9., péntek

Az őzek hete

Az utóbbi pár napot az őzeknek szenteltem. Minden hajnal már a "Nagyréten" talált, mert egyedül ezen a lekaszált térségen remélhettem, hogy kileshetek valamit az őzek életéből. Ezt a felhőfoszlányos, sugaras napkeltét nem mulaszthattam el lefényképezni.


Bár az év legmelegebb hete tombolt, a korai órákon hűvös, néha harmatos volt a rét és az őzek ekkor szerettek mutatkozni. Sajnos, ilyenkor még kevés volt a fény és fedezék hiányában nem tudtam kellően közel kerülni az állatokhoz. Akkor pedig nem születhet jó kép, amint azt minden fotós tudja. Kénytelen voltam távoli hangulatfotókkal beérni. Egyszer egy anyját követő kis gida tűnt fel a szerelmi színtéren.


Szegény nagyon láb alatt volt, merthogy a bak már az újabb szaporulat megalapozása érdekében hajtotta a sutát.


Ráparancsolt-e az anyja, vagy csak magától látta be, hogy nincs ott keresnivalója, nem tudhatom, mindenesetre szép lassan  kivonta magát a forgalomból és felém közeledett.





A fényképezkedés után mégiscsak az anyja után eredt, kiváltva a bak rosszallását.


Sajnos éppen akkor buktam le és az őzek elvágtattak a rétről a nádas felé. Én is utánuk indultam, de a szerelmespár helyett csak a keservesen és meglepően hangosan síró elhagyott gidácskára találtam. Egy fotót még itt is engedett, aztán folytatta az anyja keresését.


Egy másik reggel a területre egy új bak érkezett. Az illetékes barátságtalanul rohant eléje és útját állta.


Az összecsapás küszöbön állt! Nem elég, hogy messze voltak, de amint leszegett fejjel összeugrottak, éppen egy gödörbe kerültek, ahonnan csak a hátuk látszott ki. Miért nem lehet már egy kicsivel több szerencsém!!!???


A betolakodó rövid harc után megfutamodott.


Én addigra már megindultam a viaskodás helyszíne felé és most fedezetlenül álltam. Csak annyit tehettem, hogy leguggoltam. A harcias bak rövidlátó lehetett, mert vetélytársat sejtve felém rohant. 


Közelebb érve már megtört a lendülete és elbizonytalanodva a sutája felé kanyarodott.




A megtorpanása jelezte, hogy felismert. Innentől pedig már csak pár lépés volt a fűzfabokor, ahonnan aztán a sutával együtt elvágtattak.



A napok múltával már kezdtem kiismerni más őzek tartózkodási helyeit is. Bár a megkésett kaszálás, rendsodrás és a bálázás napról napra átrendezte a tájat, mintha éppen a tavalyi helyén tűnt volna fel az évek óta ismert és Öregnek elkeresztelt kapitális bak. Persze, mire én észrevettem őt a sutájával együtt, addigra más le is buktam és reményem sem maradt a közelebbi ismerkedésre.


Ugyanott egy másik suta is előkerült iker gidáival.


Tegnap reggelre már bálák fogadtak a nagyréten és a megszokott őzek, de szinte rögtön el is ijesztettem őket.


Egy körbála mögé húzódva vártam, hátha visszatérnek, de még csak egy gólyát sikerült zsákmányolnom, mikor meghallottam a gépek zaját.


A rakodógép és a pótkocsis traktor véget vetett a vadászatomnak. Annyi haszna mégis volt a dolognak, hogy az emberek egy már korábban lekaszált, ígéretes területre hívták fel a figyelmemet. 


Ma reggel már a nagyréten átvágva egyenesen oda indultam. A nádcsíkon és a levágott gabona tarlóján túl kellett gyalogolnom. Éppen akkor kelt fel a nap, egy csokornyi elmaradt kalászt még belekomponáltam egy hajnali képbe.


Mintha az ígéret földjére értem volna: egy, a korábbi években megszokott, náddal és vadvirággal borított szép réthez értem és egy csellengő bak mindjárt be is állt a jó fénybe. A sípra azonban közeledés helyett megugrott.


Közben a tarlón feltűnt az Öreg!


Egy távoli sutával szeretett volna közelebbi kapcsolatba kerülni, utána iramodott.


A fáradt suta azonban lerázta és végül egész közel jött. Az Öregnek jobban örültem volna! :)


Még egyszer felcsillant a remény, hogy a közelembe jön, mert felfedezte a nádban az előbbi rivális bakot és ellene indult.


Sajnos, mindketten eltűntek a sűrűben és csak az egymásnak felelgető ordításukat hallgathattam, amíg meg nem untam. Hazafelé tartva a tegnap frissen kaszált rétről egy gólyát zavartam fel. 


Ki tudja, talán az idei őzes reményeim is vele szálltak...
Hát ez volt számomra a hét, az őzek hete.