Rókák rossz fényben

Sasimádó Szilárd barátom vasárnap délutáni határjárása során egy családnyi játszadozó süldő rókával találkozott és önzetlenül tudomásomra hozta az "elérhetőségüket". Kis időn belül a helyszínen voltam. A vasút menti földúton, egy kukoricás és egy repceföld találkozásánál le is tudtam fotózni néhányukat, sajnos, csak távolról. Mire közelebb tudtam volna menni hozzájuk, eldübörgött egy vonat, amelynek zajától megriadva a rókák eltűntek a repcében.

Másnap reggel állvánnyal és kisszékkel felszerelve vártam rájuk. Egyetlen rókafit láttam csupán, amint kiugrott a vasút menti bozótból, és eltűnt az út másik oldalán kezdődő repcében. A viselkedéséből arra következtettem, hogy a már nem is annyira kicsi rókák"kiszagolták" a jelenlétemet. Sebaj, majd délután!

Négy óra felé mentem is. Már messziről láttam, hogy a szokott helyen játszanak. Az alábbi képet csak azért mutatom, hogy a helyszínt jobban szemléltethessem.

Balról a vasút, melyen mindkét irányban félóránként elrobog egy-egy szerelvény. Gyanítom, hogy a kotorék közvetlenül a vasúti töltés mellett, az akácfák alatt lehet valahol. Nyugalmasnak nem mondható az otthonuk. Játszóterük az út, napközi foglalkoztatójuk, vadászati gyakorló terük pedig a kép jobb oldalán, a kukoricán túl kezdődő repceföld, az elvirágzott, magba ment, derékig érő, sűrű dzsungel. A tervem az volt, hogy a kanyaron túl beülök az akácfák árnyékába és ott várom a megjelenésüket. Sajnos, a szélirány ezt nem tette lehetővé, így a kukoricás és a repce találkozásánál, baloldalt ütöttem tanyát, kénytelen-kelletlen vállalva az egyre rosszabb, közvetlenebb ellenfényt. A vonatok természetesen időközben jöttek-mentek, megremegtetve a földet is a talpam alatt és megnehezítve a vadászatomat.
Egyszer aztán szerencsémre előtűnt három süvölvény a repcéből, majd pillanatok múlva újra bevették magukat a sűrűbe. De így legalább azt tudtam, hogy honnan várhatom őket.

Kis idő múlva egy magányos vöröske jött elő és a gyanúját felkeltő kattogás ellenére hagyta magát fotózni. Sajnos nem volt elég közel...

Várakozás közben furcsa zajra lettem figyelmes. Egészen közelről, a repceföld sarka felől jött a nehezen leírható hang, szinte a helyére is rá tudtam volna mutatni. Kétségtelenül állati hang volt, valami nyöszörgés, morgás, fújtatás, sőt röfögés szerű nesz, hol halkan, hol erősebben. Először arra gondoltam, hogy talán a rókák játékos verekedésének mellékzöngéi lehetnek ezek, vártam is, hogy hirtelen kitörnek a birkózók a sűrűből, de a repce fal mozdulatlan maradt. Kisebb szünetekkel fél óra is lehetett ez a közjáték. Valamit foghattak a rókák, de vajon mit? Tudtam, hogy még sohasem hallottam hasonló hangot. Nem volt ez visítás, amit kisnyúl vagy patkány adna, madár sem lehet. Mi lehet az áldozat: ürge, vagy vakond? Talán soha nem fogom megtudni...



Az idő haladtával úgy döntöttem, hogy a közelebbi képek reményében nagyobb kockázatot vállalok. Egy vonat átrobogásakor fogtam a kisszéket, álcázás és állvány nélkül beültem az akácok árnyékába valahol ott, ahol a kotorékot sejtettem. Csak az út választott el a három méternyire lévő repcétől. Jobbra-balra pásztáztam szememmel a zöld növényfalat, hogy idejében észleljem a kilépő rókát. Negyed óra sem telhetett el, amikor egyszercsak pontosan velem szemben, egy rám szegeződő szempárba akadt a tekintetem.

Az egyik süvölvény róka állt kővé meredten a repce szélében, közvetlenül előttem, szájában egy élettelen, vérző HÖRCSÖGgel. Hihetetlen kép, tudtam, hogy életem legjobb fotója lehetne! És a fényképezőgép a térdemen! Lassan emeltem, végtelen hosszúnak tetszett az út a szememig, azt is jól tudtam, hogy nincs elég időm a kattintásra. Így is történt, a nagyocska róka megperdült és zsákmányával együtt eltűnt a sűrűben.

Amióta természet fotózásra adtam a fejem, hosszú-hosszú órákig várakozom az ilyen pillanatokért és amikor megtörténik a várt csoda, nem tudok élni a lehetőséggel.

Átkozom magam, hogy lövés nélkül elengedtem. Legalább vaktában, a térdemről rálőhettem volna!
Tavaly a rókalyuknál szinte ugyanez történt, akkor az anyarókát láttam egy pillanatra a vállam fölött visszanézve, tyúkkal a szájában. Az is micsoda fotó lehetett volna!

Megjegyzem, hogy kellene már egy olyan találmány, amivel az ember agyából az egyszer már látott képet valahogyan elő lehetne csalni! Akkor legalább már két jó képem lenne! :)

Csak lassan higgadtam le a felkavaró élmény után. Haragudtam a rókára, nem csak azért, mert túljárt az eszemen, hanem azért is, amit szegény hörcsöggel művelt. Rendben van, hogy levadássza, az a természet által neki szánt feladata, de, hogy fél óráig fojtogatja, kínozza szegényt, azt már erősen nehezményezem. Rossz arra gondolni, hogy ezt a gonosz játékot űzhetik a kisnyulakkal, fácáncsibékkel is. Ez a most megtapasztalt állati "szadizmus" már az én szememben is rossz fényt vet a rókákra. Ellenfényt.