Még a történtek másnapján is vegyes érzelmekkel gondolok vissza a tegnapi fotózásomra. Nem tudom egészen pontosan meghatározni, hogy a csalódásom nagyobb, vagy az elégedettségem, szerencsétlennek tekintsem magam, vagy szerencsésnek? És ennek a bizonytalanságnak a szalakóták az okozói. Gyönyörű, különleges színekben pompázó, de félénk és zavarásra rendkívül érzékeny pusztai madarak ők. Eddig jószerével csak a Hortobágyon láthattam nagy távolságból, illetve egyszer, immár öt éve egy profi lesből fotózhattam őket.
Csak a minap derült ki számomra, hogy a közeli Jászságban is van már erre lehetőség. Láttam néhány, ott készült szuper fotót és egy felhívást. Nosza, telefonáltam és a készséges tulajdonostól - aki egyébként kiváló természetfotós - kibéreltem a lest.
Már az odaút is élményszámba ment. A kora nyári hűvösben egy órát autóztam kelet felé néhány jászsági kisvárost érintve, üdén zöldellő gabonaföldek, sárguló repcetáblák között, miközben a Nap vörösből ragyogóvá vált és a virággal roskadásig megrakott akácfák ontották az illatot. Pontban a megbeszélt időben találkoztam rokonszenves vendéglátómmal és hamarosan már az állattartó telep közelében felállított üveges magaslesből szemléltem az öreg fa derekára erősített, szalakótáknak , másik ismert nevükön kékcsókáknak szánt odúkat.
Ezek egyikét egyelőre verebek lakták és éppen a fészekanyagot hordták befelé.
A seregélyek ki-bejártak, az egyik tojó már magáénak érezte az egyik madárlakot.
Közben a párja az öreg fa tetejéről adott neki násztánccal kísért szerenádot.
Nem is hiába, a tojó kijött és a hímhez ült. A kesze-kusza ágak között megtörtént a nász, ...
... majd a nőstény seregély ismét visszatért a tojásokhoz.
A seregélyek jól elszórakoztattak, de én a szalakótákra vártam. Közben kihajtották a marhákat, lovakat és a juhnyájat. Bőgés, bégetés, kutyaugatás hallatszott. A legeltetés dacára magasra nőtt fű hullámozni látszott az élénk szélben. A tiszta levegőben kilométerekre el lehetett látni a sík pusztaságon.
A kiszáradt öreg fa sok madarat vonzott. Egy szép hantmadár ...
egy sárga billegető, ...
egy csóka, ...
és egy varjú is megtelepedett egy kis időre a fa tetején, az erős széllel szemben állva.
A vizenyős réten gólyák sétálgattak és táplálkoztak.
A magasban vércsék szitáltak zsákmányra lesve. Egy vörös vércse egy távolabbi helyen szállt le.
Egy frissen fogott gyíkot kebelezett be a fatuskón.
Tele beggyel sokáig időzött, ...
... aztán jóleső tollászkodásba és nyújtózásba kezdett.
Csaknem fél óráig tartózkodott előttem a szép ragadozó madár. Szinte elgémberedett a kezem, ahogyan arra a pillanatra vártam, amikor felröppen. Sikerült elkapnom.
Már órák teltek el ezalatt és a kékcsókák még mindig nem mutatkoztak. Egy búbosbanka a közelben fészkelhetett, mert gyakran feltűnt az ágbogak között. Néha huppogva hívta a párját, ...
... vagy éppen nyújtózkodott.
Egyre inkább kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy nem fogok szalakótákat fényképezni, ha eddig nem jelentkeztek. Az állandóan itt tanyázó seregélyek szerencsére kéznél voltak.
Nem győztem csodálni színpompás nászruhájukat.
A távolról csak egyszínű feketének tűnő madarak tollain szivárványosan csillogott a fény.
Egyre biztosabbá vált a szalakóták elmaradása. A sors mégis kárpótolt egy különleges madárral, egy kékvércsével, annak is a hím példányával.
Sajnos, a fa tetején, a sűrű ágak miatt szinte fotózhatatlan helyen ült le és még tollászkodott is.
Öröm és üröm egyszerre: egy ritka és gyönyörű madár ül jó távolságban előttem és az ágaktól nem látszik jól!
És mégsem ő volt számomra a nap sztárja, hanem egy vörös vércse. Persze ő is az ágak között. Szépen belibbent és még egy gyíkot is markolt a lába.
És naná, hogy akkor is ágak lógtak a képbe, amikor zsákmányával a csőrében elrugaszkodott.
Még a következő fotó is különleges lett, azzal az említett, nem is olyan kicsi szépséghibával.
Estig vártam a szalakótákra, hiába. Kékcsóka helyett kékvércsét kaptam a sorstól (és persze vöröset is). Félek, hogy nemcsak aznapra, hanem végleg elriadtak a gyönyörű madarak arról a helyről. Sajnálnám emiatt vendéglátómat, aki egyébként korrektül csak fele árat számított fel ezért a felemás kalandért.
Sok szépet láttam és fotóztam, de vigasztalhatatlan lennék, ha már nem fotóztam volna egyszer a most elmaradt madarakat. Ha valaki a sok emlegetés után végre szalakótát is szeretne látni, annak ajánlom ezt a bejegyzésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése