Augusztusi madarak

Az őzek nász időszakának múltával hirtelen fotótéma nélkül maradtam. Igaz, hogy az itatóm a nagy melegben is mindig kínálta magát a szomjazó, hűsölni vágyó madárnép számára, mégsem látogatták a szárnyasok. Évről évre tapasztalom, hogy éppen a legnagyobb kánikula idején maradnak távol a víztől a kicsikék. Olyan ellentmondás ez, amelyet nem tudok megfejteni, legfeljebb csak gyanítom, hogy a felmelegedett vízet nem kedvelik. Már kiülni sem volt érdemes a lesembe, hiszen órákig egy madár sem járt arrafelé.

Az első kisebb lehűlés aztán hozott némi élénkülést, megjelent néhány fürdővendég. Ettől kezdve több alkalommal próbálkoztam a fotózással. Az alábbi képek ezek eredményei.

Többnyire fiatal madarak keresték az enyhülést az itatóm vizében. Egy szerény megjelenésű barátposzáta tojó és hím jött elsőként.

Egy szépséges hím erdei pintynek már jobban örültem.

Az ősz közeledtét jelezte a légykapók megjelenése. Izgatottan röpködtek, szitáltak a víz felett, de villámgyors mozdulataikat nem tudtam elkapni az én kissé lassú fényképezőgépemmel, meg kellett várnom, amíg leülnek valahol.

Tavasztól ezeddig egyetlen meggyvágó sem látogatott meg, nagy volt az örömöm, amikor egy fiatal példány betért egy kortyra.

A légykapók és füzikék kisebb csapatai nagy röpdöséssel kerestek leszálló és ivó helyet.

Egy piros sapkás fakopáncs a közelben kopogtatott és néha meg is mutatta magát.

Egy idei zöld küllő csak a közeli fenyőfáig merészkedett és onnan nézte a madárkák sürgés-forgását.

A vadgerlék már a hosszú vándorútjukra készülhetnek, de egyikük még betért egy kis felfrissülésre.

Ritka látogatóként néhány őszapót is közel csábított a víz.

Előkerültek a csuszkák is. Igaz, hogy őket nem a víz, hanem a napraforgó magok érdekelték. Több szemet vettek a csőrükbe- torkukba és sűrűn forgolódva hordták a téli magtárukba.

A légykapókkal minden kiülésemkor találkoztam.

A nyáron hűtlenül másfelé járó szajkók is előkerültek, hiszen felfedezték az újra megnyílt ingyen konyhát a finom napraforgó és kukorica kínálattal.

Egyszer a fácán kakas is beköszönt. A fehér nyakörve még mindig hiányzik, talán már nem is lesz?

A legkülönlegesebb élményt néhány fiatal sárgarigó váratlan feltűnése jelentette. Eleinte csak a hangjukra figyeltem fel. Nem a "kell-e dió fiú?" ismert nótáját fuvolázták, csupán két rövid füttyöt hallattak, de kitaláltam, hogy ők lehetnek. Aztán megláttam, hogy egy sárga madár átrepül a víz felett, be a fák közé. Erősen szurkoltam, hogy visszatérjen. Jött is és kitárt szárnnyal beletoccsant a vízbe, majd rögtön tova is röppent. Még vagy háromszor megismétlődött ez a furcsa fürdőzés. Ennek megörökítése reménytelen vállalkozás lett volna, de szerencsére a megmártózás előtt le is ültek néhány fotózható helyen, ha csak pillanatokra is.

Sokszor panaszoltam már, hogy az itatómnál mindig csak a szokott madárfajok mutatkoznak. Nos, a sárgarigós kaland után meg kell dicsérjem a kis pocsolyámat: megérte, hogy egész nyáron nem hagytam kiszáradni!