Csak én gondolom, hogy a fák is egyéniségek, mindegyiküknek egyedi arca van?
Sétálj csak közelebb hozzájuk, csodáld meg alakjukat, tapintsd meg kérgüket. Igaz, most téli álmot alszanak, csupasz karjaik így is az ég felé kapaszkodnak. Gyökereikkel keményen markolnak a földbe, hogy megállhassanak, kiteljesedhessenek ott, ahová a sors szele sodorta őket még akkor, amikor kicsi mag formájában zárták magukba későbbi életük ígéretét. Kicsíráztak, hajszálgyökereik behálózták a talajt, mohón szívták magukba a tápanyagokat. A kis magoncok megtalálták az éltető sugarakat a nagy fák alatt, kitörtek azok árnyékából, itták a fényt és évről évre növekedtek. Egy idő után lombjaikkal elérték a legmagasabb fák szintjét. Az előző fanemzedék lassanként kikorhadt, kiszáradt, a vénségtől és szelek erejétől megroppant, kidőlt. Most ők jelentik az erdő derékhadát. Ágaik közt fészkek lapulnak, otthont adnak a madaraknak. Elrejtik és termésükkel táplálják az őzeket, vaddisznókat.
Mi alakította kérgüket? Milyen sebeket takarnak hegeik, forradásaik? Milyen élősködők rontják rostjaikat, szívják életnedveiket? Hány ágat növesztettek és veszítettek el az évtizedek alatt?
És vajon mi lesz a sorsuk? Megöregedve, állva halnak meg, vagy hirtelen könyörtelenséggel fűrész fogja kettévágni törzsüket? Erre nem gondolnak, várják az új tavaszt, a melegedést, a napfényt és a nedvek áradását, hogy rügyeket bontsanak, lombot neveljenek és a többi fával együtt susogják az élet dicséretét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése