A tegnapi lehangolóan csúnya, ködös, nyálkás, fotózásra alkalmatlan időben régi képeimet nézegettem és elfeledett kincsekre bukkantam. Csaknem tíz éve már, hogy első ízben fotóztam szarvasokat a közeli vadászterületen. Emlékszem, micsoda boldogságot éreztem annak idején a fenséges állatok láttán! Igaz, a sötét, lombjától megfosztott téli erdő nem adott szép hátteret, mégis különleges hangulatot árasztanak ezek a régi fotók.
Az egyik különösen tetszik, ahol a bikák békés egyetértésben szedegették a kiszórt kukorica szemeket.
Ahogyan felidéződtek a régi szép emlékek, hirtelen vágyat éreztem, hogy újra kilátogassak régmúlt kalandjaim színhelyére. Igaz, hogy azóta a vadászterületen kerítések épültek és megszakadtak a régi kapcsolatok, de reménykeltő újak is formálódtak. Az állatok meg remélhetőleg nem haltak ki. Az is tény, hogy az aktuális időjárás kimeríti a "fotózásra alkalmatlan" kategória jellemzőit, mégis jó lenne szarvasokat látni!
Néhány telefonnal megszereztem a szükséges információkat és jóváhagyást, aztán már készülődtem is. Bíztam benne, hogy ezúttal sem hiába megyek majd és szerencsém lesz.
A vastag szürke felhőkkel és a ködszitálással nem törődve kettőkor már teljes fegyverzetben egy széna bála mögött ültem és várakoztam. Nem számítottam gyors sikerre és egészen fél négyig nem is történt semmi említésre méltó esemény. Ilyen szürke időben talán nincs értelme azt mondani, hogy már erősen szürkülni kezdett, mindenesetre elég sötét volt már, amikor átszaladt előttem egy vadmacska.
Jól kezdődik! - gondoltam és szinte alig fejeztem be a képek visszanézést, amikor a völgy felől, az erdőszélen megjelent egy bika. Méghozzá egy szép példány!
Jó, hogy nem rohanvást jött, mert így legalább azok a fotóim sikerültek, amikor nem mozgott.
Nem gondoltam volna, hogy az ilyen ködös, lucskos időben szél keletkezhet, de az állat valamiképp mégis szagot fogott és beváltott az erdőbe.
Nem éreztem csalódottságot, mert már az is boldogított, hogy egyáltalán láthattam. Úgy gondoltam, hogy négyig még maradok és jól tettem, mert tíz perc múlva kerülő úton, a vadetetők felől visszatért a bika. Mintha gyanakodva egyenesen engem figyelt volna!
Csak akkor nyúltam a géphez, amikor már a szórónál járt.
Előttem járkált és olykor gyanakodva felém tekintett.
Megfordult, mintha elmenne, de végül meggondolta magát.
Csalódottan vette tudomásul, hogy aznap nem szórtak ki élelmet, az előző napi maradékok után meg kutassanak csak a disznók a sárban !
Újra felém nézett, mintha azt kérdezné: ma tényleg nincs kaja?
Miután belátta, hogy nem lesz kukoricázás, megvetően hátat fordított és bevette magát a fák közé.
Ez a futó találkozás valósággal felpezsdített. De jó, hogy a rossz idő miatt nem senyvedtem otthon, hanem kijöttem az erdőbe! A nemes vad társaságában eltöltött néhány perc bearanyozta az estémet, sőt, most, amikor ezt a visszaemlékezést írom, még a mai napomat is.
És a képek? Voltak már jobbak, de az akkori fénytelenségben mégis elfogadhatóan sikerültek. Remélem, hamarosan, egy szép havas estén, jobb fényviszonyok között láthatom még majd ezt a gyönyörű bikát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése