Végre dámbika - de minek?

Egy szép dámbika fotózása utáni vágyódás lassan kórossá válik nálam. Semmilyen állatra nem vesztegettem még eddig annyi időt, mint a dámokra. Legutóbbi e tárgyú bejegyzésemben már írtam, hogy ebben az időszakban az esélyeim az áhított képre egyre csökkennek. E nyilvánvaló tény és felismerés dacára az elmúlt két hétvégén ismét ott ültem a lesen.

Első esetben a hiábavaló várakozás csalódását némileg enyhítette, hogy pár perc erejéig legelésző dámok voltak láthatók.

Később egy magányos borjú mutatkozott azon a helyen, ahol a bikát vártam, majd pár kattintás után visszalépett a fák rejtekébe. Ha ő egy szép bika lett volna, már elégedett lennék és nem háborgatnám tovább a hajnali erdőt és lakóit.

Így azonban az elmúlt vasárnap is újabb kalandra indultam Tamás barátommal. Még alig derengett, amikor már a harmatos fűben ballagtunk a les felé.

A táj legfeltűnőbb változását a kökény virágzása jelentette, az egyik magasles teljesen virágba borult. A kép már hazafelé menet, jó fénynél készült.

Három órán keresztül semmi nem történt, majd hirtelen kilépett az erdőből és a bokrosba váltott egy BIKA! Nem a várt helyen, de még elég közel ahhoz, hogy jó kép születhessen. Meg is állt, szépen felemelte a fejét. A fejét, amelyről azonban hiányzott a legfőbb ékessége, amitől bika a bika és ami a hozzám hasonló vadászok legáhítottabb trófeája lehetne - az agancsa, lapátja, fejdísze, koronája, mindegy, hogyan nevezzük. A bika kopasz volt!!!

Mint a mesében: fotóztam is dámbikát, meg nem is. A természet ismét megleckéztetett. Hiába akarom már-már megszállottan kicsikarni tőle kincseit, ha ő valamiért nem akarja azokat odaadni. Türelemmel kell kivárnom, amikor akár kéretlenül is felfedi, váratlanul megmutatja szépséges titkait. Akkor, amikor ő akarja.