A közelítő őz

Megszokhattam már, hogy előlem mindig csak menekülnek az őzek, hiszen ez a természetes viselkedésük. Ma mégis ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. A cukorgyári tavakhoz látogattam, hátha akadna valami közelebbről "lőhető" vízi szárnyas. Amint a parton óvakodtam, a mocsaras nádszigetről felugrott egy őzbak és a hátsó kerítés felé vágtatva eltűnt.
A búbos vöcsköket figyelve lassan haladtam a gáton. A távol úszkálókat nem számítva egyetlen érdekességként a nádszálak között alig áttetsző fészkén a tojásait forgató vöcsöknét tudtam úgy-ahogy lefényképezni, anélkül, hogy megriasztottam volna.

A víztől elfordulva egyszercsak megpillantottam az előbb megugrasztott őzbakot. A kerítéstől a tó széléig egy körülbelül tíz méter széles és egy kilométer hosszú "folyosón" állt. Engem figyelt.

Megtorpantam és meglepve láttam, hogy nem rohan el, hanem a kerítés mentén felém tart.

Az erős acél drót hálón túli folyópartra igyekezett volna, de ez persze nem sikerült neki.

Gyorsan a kerítés mellé simultam és vártam a fejleményeket. A bak a kijutásra összpontosítva mindig csak közelebb jött.



Hirtelen megtorpant és rám nézett. Mozdulatlan maradtam, csak a fényképezőgépem kattogott. Megérezhette, hogy nem akarok ártani neki, mert jó ideig egy helyben maradva tétovázott.



Azután megpördült és elrohant. Na, ezt sem látom többé! -gondoltam és folytattam az utam. Az őzbak azonban ismét megfordult és újra felém jött. Nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy mögém kerüljön, de amint úgy tíz méternyire ért, elfogyott a bátorsága.



Egy gyors rohammal mellettem is áttörhetett volna, de erre nem volt képes rászánni magát.
Megint csak visszavonulás lett a dologból, de aztán ismét közeledett.



A kritikus távolságban ismét tanácstalanul álldogált. Amikor megfordult és távolodott, loptam a távolságot, hogy elérjem a két tó közötti keresztutat, ahol a bejárat felé juthattam. Hiába szorítottam kifelé, újra és újra visszatért hozzám. Már attól tartottam, hogy a kerítésnek ugorva kárt tesz magában. Nem értettem a viselkedését, hiszen a másik irányban több száz méternyi tere lett volna a meneküléshez, mégis mindig visszajött. Én persze éltem a ritka alkalommal és kattintgattam. A végén már csak úgy hat méter lehetett a távolság köztünk, így portrékat is készítettem a szokatlanul a céltudatos őzbakról.



Még az üzekedéskor is alig tudtam ilyen közelről bakot fényképezni, pedig akkor a szerelem elveszi az eszüket. Ez a szegény állat is valahogy meg volt zavarodva.



A kalandnak úgy lett vége, ahogy az már fél órával azelőtt is megtörténhetett volna: a bak felismerte végre a nyilvánvalót és tőlem távolodva, a következő tó vége felé rohanva végleg eltűnt a szemem elől.
Mi a magyarázata ennek a különös esetnek? Egyáltalán, mit keresett ez az őz a bekerített tó partján? Ugyanaz az állat lehetett, amellyel előző alkalommal is találkoztam itt? Vajon ki tud-e jutni innen épségben, ha akar? És miért nem hagyott faképnél már az első alkalommal? Talán éppen valahol mögöttem volt a megszokott menekülési útvonala? Ezek olyan kérdések, amelyekre nem tudok válaszolni, de örülök, hogy átélhettem ezt a különös kalandot.