Kerékpárral a turai határban

A tavaszt idéző kellemes novemberi napsütésben kerékpárra pattantam és a rég nem látott rétek felé vettem az irányt. Útközben a temető mellett haladtam el és a tavaly itt telelő fülesbaglyok jutottak az eszembe. Hátha már újra itt vannak!

És valóban, a bokrok sűrűjén keresztül már messziről kiszúrtam néhány szundikáló példányt. Óvatosan közelítettem feléjük, de bárhogy hajolgattam, nem tudtam teljesen kikerülni az ágak takarását. Így is sikerült fülön csípni egy "félfülű fülest".

A madarak nem hagytak sokáig ügyködni, egy-két nesztelen szárnycsapással máris a szomszédos telek hatalmas szomorú fűzfájának "elfüggönyzött" ágain landoltak.
A földutakhoz érve egyre nagyobb sár fogadott, egy helyen a kerékpárt tolnom kellett és elmerült a bakancsom. Útközben hat őzet riasztottam. Az állatok fényes nappal is nyugodtan legelésztek, mert a rossz utak miatt mostanában emberek alig zavarhatták őket. A csodarét bejárata is így nézett ki.

Tervezett útvonalamon egy valóságos kis tó állt az utamban. Ki kellett kerülnöm.

Nem tehettem mást, sokáig a frissen kelt vetés süppedő talaján kellett tolnom a drótszamarat, amely most inkább terhemre, mint segítségemre volt.

A mezsgyét öreg fűzfákkal vegyes nád szegélyezte. A nap szinte nyárias hévvel ragyogott a szemembe a nádbugákon keresztül.

Egy fekete harkály többször feltűnt az utam során, mintha csak tudta volna, hogy még adósom egy jó fényképpel, de néhány távoli fotónál többre nem adott lehetőséget.

Lassan kivergődtem a vetésből és a faluszéli házak közé értem. Egy süvöltő pár iszogatott előttem egy pocsolyából, de a gyönyörű madarakat értékelhető fotó nélkül riasztottam el. Népes fenyőrigó csapat pihent a fák tetején, közeledtemre persze a magasba emelkedtek. Egyikük azonban megült egy cseresznyefán és meglepő türelemmel tűrte, hogy fotózom.



Jól megizzadtam, amíg hazáig tekertem. Jól esett a testmozgás a szabadban. A szép nap említendő eseményeihez még egy színpompás naplemente is hozzá tartozott.