Egy szerencsés délután

 Addig szidtam az itatóm körül ólálkodó karvalyokat, amíg elmaradtak. Igen ám, csakhogy ettől a többi madár még nem szokott vissza. Így aztán vagy három délelőtt is hiába vártam a fürdőzőket, egyetlen fotót sem tudtam csinálni. Pedig az ősz első napjai gyönyörű fényeket hoztak! Talán délután kellene próbálkoznom. Igaz, hogy akkor árnyék vetül az itatóra és csak néhány fényfolt vonul végig a les előterén, ahogyan a Nap halad égi útján a horizont felé.

Nos, délután egészen más hangulat fogadott, mint máskor és nem csak a fények miatt. Hamarosan "potyogni" kezdtek a fákról a széncinegék. Ki a napraforgó iránt érdeklődött, ki inni jött, ki fürdeni, majd szárítkozni. Egymást kergették, küzdöttek a fürdőhelyekért, vagy éppen valamitől megriadva elijesztették az egész csapatot. De aztán visszatértek és ismét megtelt élettel a vízpart. Néhány kékcinege is közibük vegyült.

Őket követte a füzikék félénk, de fürge csapata. Ide-oda röpködve keresték a helyüket a víznél. Egész nyáron nem láttam belőlük egyet sem.

Csakúgy, mint a kormos légykapókból. Ők már őszi vonulók lehettek, akik megszomjaztak. Szépen repkedtek, szitáltak is előttem, de a gyors mozgást a gyenge fényben nem tudtam elkapni.

A sürgölődő madárnépség között egy fiatal vörösbegyet is felfedeztem. Némi tétovázás után belevetette magát a vízbe és alapos fürdőt vett.

Nehézkes szárnysuhogással egy idei örvös galamb érkezett. Előbb a nagy nyárfa ágára telepedett, majd lejjebb ereszkedett. Sokáig gondolkodott, amíg egy alacsonyabb beszállóra ült.

Leszállt a földre, ott ügyetlenkedett tovább és még mindig nem mert a vízhez jönni. Biztosan tudott az itt garázdálkodó karvalyokról és támadástól tartott. Végül összeszedte minden bátorságát és az itató közelebbi végén toccsant a vízbe, ahol jól megszívta magát.

Nemsokára egy régen látott fácán kakas lopakodott elém.

Nem véletlenül járt erre: tudta, hogy hol keresse a neki szánt napraforgó szemeket és így szépen besétált egy fényfoltba, megragyogtatva színpompás tollait.

Távozása után kis szünet következett. Ekkor hallottam meg a távoli sípolást. Fekete harkály hívja így a párját. Sokszor hallottam már ezt az egyszerű dalt, játszottam is a telefonomról, de csak egyszer (jó régen) sikerült becsalnom a madarat. Attól még megpróbálhatom most is... és elindítottam a gyengécske hangot.

Pár perc után megpillantottam a közelítő fekete árnyat, mely egy fenyőfa mögött  tűnt el.

És láss csodát! - a következő lejátszásra berepült a fekete szépség, egy tojó!

Ide-oda helyezkedett az ölyveknek szánt ágon.

Csodálkozva nézett szét: vajon hol bujkál a másik? "Talán nem látja, hogy itt vagyok? Akkor majd kiáltok neki!"

Halkan és óvatosan folytattam a zene szolgáltatást, mire átült a tuskóra.

Látszott rajta a tanácstalanság: "Valahol itt szól a társam és mégsem találom?"

Még átrepült a másik tuskóra, de ott már nem sokáig időzött.

Berepült a fenyvesbe és hamarosan onnan hallottam panaszos sípolását. Hátha még egyszer bejön... 

- vigyorogtam, miközben elindítottam a lejátszást, de a csalódott szépség nem hagyta magát ismét lóvá tenni. Nem haragudhattam rá, hiszen ez a félénk és ritkán látható madár a hívásomra közel jött, majd sokáig és sok helyen pózolt előttem, bőven adva alkalmat a fotózására. 

Idehaza felütöttem a naplómat, hogy felidézzem az előző ilyen esetemet. Szinte napra pontosan nyolc éve történt, amikor egy hímet sikerült becsalnom, ami aztán még kortyolt is az itatómból.

Akit érdekel ide kattintson!

Több, mint tíz éve, minden évszakban sokszor próbálkoztam hasonló behívásokkal és csupán a 2012-ben és most jártam szerencsével és mindkétszer szeptember első napjaiban. Vajon mi a magyarázat? Talán ilyenkor választanak párt maguknak a fekete harkályok?