Őzes történetek 1.

Talán egy év is eltelt azóta, hogy legutóbb napkeltét fotóztam, de most, az őzek nászának idején újra pitymallatkor indultam a határba. Korán keltem és aranyat is leltem. Elmesélem az aranyos történetet.

A Csodarétre igyekeztem, mert ott mindig találok fotóznivalót. Amint odaértem, megnyugvással láttam, hogy az aszály ellenére vadvirágokkal ékeskedik a zöldellő mező. A távolban egy bak kísérgetett egy sutát. A rétet határoló bokorsor árnyékában feléjük osontam és leültem. Megvárom, amíg közelebb jönnek! - ez már régen bevált taktikám. A suta el-eltűnt, a bak a nyomait szaglászva próbálta megtalálni.

Hirtelen egy megriasztott suta vágtatott elém balról és megtorpant, amint a kattogásokat meghallotta, majd fejvesztve rohant is tovább.

A megfigyelt pár éppen lefeküdt pihenni, csak a fejük látszott. Nézelődés közben észrevettem egy fácánkakast a távolban.

Volt időm szemügyre venni a szerteszét heverő bálákat és nicsak: a legtávolabbin mintha egy róka figyelne egy egerészölyvet!

De jó lenne, ha felém tartana! Az őzeim még pihentek, én meg figyeltem az átrepülő madarakat és élveztem a csendet. Kisvártatva egy ferde faágon pillantottam meg a vöröskét. Úgy látszik szeret a magasból vadászni.

Hamarosan egy bálával közelebb tűnt fel.

Nem maradt sokáig, átment egy másikra.

A ravaszdi "bálaműsora" egy időre elvonta a figyelmemet az őzeimről, akiket  tőlem jobbra, az árnyékban fedeztem fel ismét. Na, elbúcsúzhatok tőlük! - gondoltam, de mégsem bújtak be a nádba, mert ők is a rókát figyelték.

Az meg már egy újabb báláról ugrott le.

Megindult a réten valami zsákmányt keresve. Cuppogással próbáltam közelebb csalni, de nem jött.

Nyilván egy közelebbi pocok motoszkálása kötötte le a figyelmét. Tudtam, hogy ugrani fog...

Nem tudom, hogy sikerrel járt-e, mert az őzeket tartottam szemmel, akik megindultak a róka felé.

Nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, páholyból figyelhetem az előttem játszódó különleges eseményeket.

Nem feltételezem, hogy ártani akartak volna egymásnak, mindenesetre a róka jobbnak látta, ha odébbáll.

Nem sokkal mellettem ugrott be a bokorba, úgy, hogy észre sem vett.

Az őzek meg előttem vonultak el.

Ugyan a fényképezőgép kattogása gyanút keltett bennük, néztek is az irányomba, de a reggeli lapos napsugarak elvakították őket és engem nem láttak az árnyékban. 

Távolabb megálltak, szépen egymás felé fordultak.

Még közelebb is bújtak egymáshoz, hogy a fotós örüljön és emlékezetes, meghitt családi fotó készülhessen. ☺

Mára legyen elég ennyi a meséből! Folytatása hamarosan következik.